György Péter emlékezik Kertész Imrére

Hosszú és nehéz élete volt, emberpróbáló korszakokban élt, és élt túl, állt helyt, míg végül jutott neki, talán nem is túl kevés, boldog év. S persze ezeket is érteni akarta, s nem fogadta kegyként és kegyelemként.

Zsidó volt, de nem volt magától értetődően az. Ha valaki zsidó írónak nevezte volna, igazán keményen válaszolt volna: magyar író volt, és zsidónak is az.

Magyar volt, de nem adatott meg neki, hogy magától értetődően legyen az: rövid ideig élt a gyanútlanságban, s aztán már tudta, hogy idegenként fog járni a földön: mint mindannyian.

Ő volt a mi nagy írónk, de az sem magától értetődő, hogy ki tekinti magát a többesszám első személy alá tartozónak, amint az sem, hogy ő miféle közösséggel vállalt volna azonosságot: ha megadatott volna néki ilyesféle élet.

Az élete és a halála is lecke, feladat, amelynek megoldását hagyta ránk. Miként és mit kezdünk ( kik is ? ), az ő életével, miként értjük, hogy az mindannyiunkra tartozik, épp oly feltétel nélküli magától értetődőséggel, mint az isteni igazság és kegyelem.

A magyar zsidó közösségnek megadatott, hogy megértse, ki volt Kertész Imre, s amikor megköszönjük neki, hogy élt, és ki így, ki úgy, de mind ismerhettük őt, akkor közelebb juthassunk valamiféle világossághoz, belátáshoz, türelemhez, példázatos némasághoz, dadogó és igaz szavakhoz.

György Péter