Egy holokauszttúlélő, kommunista ’56-osról: ma lenne 90 éves Angyal István

„Vidéki” zsidó családban született 1928-ban, tehát Auschwitzba deportálták 16 évesen az édesanyjával és a nővérével együtt. A nővérét szökési kísérlete miatt a szeme láttára akasztották fel. Tudta jól, milyen világban adatott élnie és hogy milyet akarna helyette.

Kommunistavolt, el akarta törölni az emberek közötti elnyomás minden formáját, a faji megkülönböztetést és a kizsákmányolást. Bölcsésznek tanult, miután leérettségizhetett és kommunistaként rögtön kiépülése pillanatában szembekerült a rendszerrel, nem is maradhatott az egyetemen. Az épülő Sztálinvárosban végzett fizikai munkát, többszörös sztahanovista lett, miközben már végképp kiábrándult Sztálin rendszeréből, túl volt rajta, hogy Sztálin képét a WC-jében fejjel lefelé kiakassza. Barátai között baloldali, kommunista értelmiségiek, művészek voltak, Eörsi István, Gáli József, Csongovai Per Olaf, körülöttük bukkant fel a Petőfi Körben 1956-ban, aztán a forradalom napjaiban az utcán. Még októberben a Tűzoltó utcai felkelőcsoport vezetője lett, részt vettek az ellenállásban a szovjet invázió után és november 7-én kitűzték a forradalom vörös lobogóját.

Angyal István kommunistaként, vörös lobogó alatt harcolt a megszálló, imperialista Vörös Hadsereg ellen. Kommunista volt, baloldali, épp ezért állt a magyar nép oldalára. Ő volt a kapocs, személyében, a nép, a pesti srácok és a baloldali, reformkommunista értelmiségiek, a forradalom két vezető képviselője között és ő jelenti ennek a kapcsolódásnak az ígéretét szimbolikusan azóta is, mindörökké a magyar történelmi emlékezetben.

Hogy mennyire, arról híres, Eörsi Istvánhoz a siralomházból eljuttatott búcsúlevele tanúskodik, benne a híres mondat: nagy, rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek vagyunk és amellyel együtt térünk meg”.

Az ’56-os szabadságharcos, a halálra ítélt kommunista, a másodszor, ezúttal Kádár Jánosék által halálra ítélt magyar zsidó, akit a hivatalos Magyarország másfél évtizeddel azelőtt kitaszított magából és átadott hóhérainak, magától értetődőnek tekinti és szinte himnikusan fogalmazza meg, hogy teljes egészében ama „névtelen csőcselékhez”, a magyar néphez, a felkelt magyar néphez tartozik, élete minden percében és halálában is nemsokára. Így is lett. Harcolt a tankok ellen, először fegyverrel, aztán röpcédulákkal, úgy és addig, ameddig és ahogy lehetett. Kádárban bízott, remélte, hogy a forradalom ügye mellé áll, csalódnia kellett.

A kivégzésére hosszan kellett várnia, másfél hónappal a 30. születésnapja után került rá sor. Barátait így vigasztalta: Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés. Minden nap hosszú a halálig és minden nap rövid, amit élünk. Nagyon nehéz, de nem változtam, és így elviselhető. Emberebb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik szerettek. Ölellek Pistám, ég veled”.

Hatvan éve lesz idén, hogy meggyilkolták, ma volna 90 éves. Azt kérte, ne emlékezzenek rá, mert a múlton rágódni bénító. De a múlt erőt is adhat, jól tudja ezt a zsidó hagyomány. Ezért kérjük azt, amikor halottainkról szólunk, hogy legyen áldás az emlékük.

Legyen áldás, egész Magyarország számára, Angyal István emlékezete.