A külföldön élő, sikeres magyar zsidókat bemutató sorozatunk keretében a 38 éves Balla Zsolttal beszélgettünk, aki a lipcsei zsidó közösség rabbija, a németországi ortodox rabbikonferencia egyik elöljárója. Neki köszönhetjük az idén megjelent új, szombati imakönyv elkészítését, fordítását és szerkesztését. Az évek óta Németországban élő rabbit az életéről, munkásságáról és az imakönyv háttérmunkálatairól kérdeztük.
Kérem, meséljen a családjáról, a zsidó gyökereiről!
Budapesten születtem 1979-ben, klasszikus vegyes házasságból, az édesapám ugyanis nem zsidó. Édesanyám – aki 1942-ben született – a nagymamámmal eleinte egy védett házban, majd hamis papírokkal élték túl a háborút, miközben a nagyapám tőlük külön bujkált. Édesanyám családja budapesti, az édesapám viszont Sátoraljaújhely környékéről származik. Nem kaptam vallásos nevelést odahaza, de a szüleim megtanították nekem, hogy csak az az enyém, amit megtanulok. A nagyapám azt mondta, hogy mindent egy tollvonással elvehetnek az embertől, de a megszerzett tudást soha. Ennek szellemében gyerekkoromban sokat olvastam, s az egyik kedvenc olvasmányom a Biblia volt, imádtam a Szentírás történeteit, mind az Ó-, mind az Újszövetség történeteit alkalmam volt jól megismerni.
Az a tény, hogy odahaza nem kapott vallásos nevelést, egyben azt is jelenti, hogy a zsidóságáról sem volt tudomása?
Kilenc éves voltam, amikor megtudtam, hogy édesanyámék zsidók, és én is az vagyok. Ez úgy történt, hogy egy iskolai hirdetőtáblán 1988-ban megláttam egy hozzánk közeli katolikus templom felhívását vasárnapi bibliaórákra. Megkérdeztem édesanyámat, hogy elmehetek-e abba a katolikus templomba, merthogy nagyon szeretem a Biblia történeteit, s többet akarok róluk tudni, mire édesanyám azt válaszolta, hogy kisfiam, beszélnünk kellene… Ekkor mondta el, hogy az ő családja zsidó, s hogy a nagyapám ráadásul lévita. Számomra ez fantasztikus, sőt, katartikus élmény volt, hirtelen ugyanis rádöbbentem arra, hogy az általam olyannyira szeretett Biblia számomra lényegében családtörténet is, s ezzel a szemlélettel az ember még inkább a sajátjának érzi ezt a könyvet. Édesanyámnak azt mondtam, hogy a katolikus templom helyett nagyon szívesen megyek zsinagógába is, s azt mondta, kezdjem az alapoknál. A nagyszerű neológ rabbihoz, Raj Tamáshoz kezdtem járni a Nagyfuvaros utcába, s habár ortodox rabbiként a neológiától különbözik a gondolkodásom, Raj Tamás, legyen áldott az emléke, nagyon inspiráló rabbi volt, úgyhogy nem én vagyok az egyetlen, ma már ortodox életet élő zsidó, aki annak idején a Nagyfuvaros utcából indult. Azt tanította meg nekünk, hogy a zsidóság nem valami külső, tőlünk függetlenül létező jelenség a világban, hanem a zsidóság mibennünk van, s azt mi magunk visszük tovább. Nagy hatással volt rám a közösségépítő tevékenysége, hiszen a saját példájával mutatta meg, hogy egy közösségen belül nem lehetünk külső szemlélők, hanem aktívan bele kell folynunk a közösség életébe, mert az általunk lesz az, ami. Holott nem maradtam meg a neológ világban, Raj Tamásnak a mai napig hálás vagyok, és az összes rabbinak, aki a Nagyfuvaros utcában megfordult, így Deutsch Lászlónak, Verő Tamásnak és Radnóti Zoltán főrabbi uraknak. Verő Tamás főrabbinak és feleségének is hatalmas köszönettel tartozom, ők voltak azok, aki tizenöt éve egy ortodox jesivába küldtek, ezt soha nem fogom nekik elfelejteni.
Kamaszként már vallásos zsidó életmódot folytatott?
Nem, mert arra gondoltam, hogy előbb tanulnom kell. A Lauderbe jártam, és tizenkét éves koromtól öt-hat évig komolyan tanultam a zsidóságot, tudatosan törekedtem az ismereteim elmélyítésére, mert már akkor biztos voltam benne, hogy előbb sokat kell tanulnom, s csak utána folytathatok vallásos életmódot. Tizenhét évesen megnyertem a hazai országos bibliaversenyt, amely az izraeli nemzetközi bibliaversenyre kvalifikált. Ez arra inspirált, hogy a gyakorlatban is elmélyedjek a vallási életben, mert Izraelben egyetlen magyar résztvevőként nem akartam feszengeni és szorongani a sok vallásos fiatal között. Azt akartam, hogy ha egy imakönyvvel a kezemben imádkozom, akkor ne érezzem idegenül magam. Az izraeli verseny után szerencsére úgy alakult az órarendem, hogy hétfőnként és csütörtökönként nem volt első órám, így el tudtam menni reggel hétre a zsinagógába imádkozni. Ezt a rutint hosszú időn keresztül tartottam. Azt vettem észre a reggeli istentiszteleteken, hogy rajtam kívül nagyon kevesen vannak hatvan év alattiak. Ez döbbentett rá arra, hogy személyes felelősségem is van a zsidóság fenntartásában, mert fiatalként egyike vagyok azoknak, akiknek az idősebbek örökébe kell lépniük. Nagyon szerettem reggelenként imádkozni járni a Nagyfuvaros utcai zsinagógában, majd lassan elérkezett a szombattartás ideje, s fokozatosan egyre komolyabban: eleinte például autóval, utána már csak tömegközlekedéssel mentem a pénteki szombatköszöntésekre és a szombat reggeli imákra, majd később gyalog, hogy ne szegjek a közlekedéssel szombatot. Húsz-huszonkét éves koromban mondhattam el magamról, hogy szombattartó zsidó lettem.
Az érettségi után hol tanult tovább?
1997-ben érettségiztem, és 2002-ben diplomáztam műszaki menedzser szakon a Műegyetemen. Az egyetem utolsó évében döntöttem el, hogy legalább egy évet szeretnék tanulni valahol zsidó közegben. Ekkor ajánlotta Verő rabbi Berlinben azt a bizonyos ortodox jesivát, amely ma a Lauder ottani rabbiszemináriuma. Két évet töltöttem Berlinben, s ott jöttem rá arra, hogy számomra mennyire fontos, sőt, nélkülözhetetlen a szövegek eredeti nyelven való olvasása. Fontos, hogy az ember ne készen kapott interpretációk alapján fejtse meg a Tórát, hanem az eredeti héber szöveg alapján. Az embernek meg kell értenie az alapokat. Nem csak az a fontos, hogy betartsuk, mondjuk, az autóvezetés szombati tilalmát, hanem az is, hogy megértsük, honnan származik a tilalom. És ebben az oktatásban ez a berlini jesiva nagyon jó. Két év berlini tanulás után egy évet Izraelben tanultam, majd visszatértem Berlinbe 2005-ben, és 2009-ben megkaptam a rabbidiplomámat. A kollégám és én voltunk az első olyan ortodox rabbik Németországban, akik a tanulmányaikat német földön végezték, s idestova nyolc éve már, hogy mindketten németországi zsidó közösségekben szolgálunk.
Hogyan került Berlinből Lipcsébe?
A feleségem révén, akit egy nyári táborban, még a berlini jesivában töltött éveim alatt ismertem meg. Ő a Szovjetunióban született, tizenhárom évesen került Németországba, Lipcsében nőtt fel. 2007-ben vettem feleségül, úgyhogy a lipcsei zsidó közösségbe valójában beházasodtam. Idén szeptemberben lesz hét éve, hogy Lipcsébe költöztünk.
Ön, aki belülről ismeri mind a neológ, mind az ortodox zsidó világot, miben látja a két irányzat legjelentősebb különbségeit?
Ami a neológiát illeti: természetesen nem arról van szó, hogy aki neológ, az le akar térni a vallásosság útjáról, hanem – amennyire én látom – arról szól, hogy miképpen lehet a modern mindennapokat hozzáigazítani a vallási előírásokhoz és törvényekhez. Egyébként szerintem Magyarországon másként képzelik el az ortodox zsidóságot, mint amilyen az valójában. Ha Magyarországon ortodoxot mondanak, sok esetben sematikus képet látnak maguk előtt pajeszos, kalapos, kaftános emberekről. De a világban ez nem mindig így van. Az ortodoxia nem csak ez. Az ortodoxia nem a külsőségekről szól, hanem arról, hogy az ember a XXI. században kompromisszumok nélkül éli meg az ősi zsidó vallásos életet.
Ehhez mindenképpen hozzátartozik, hogy az ember lásson olyan példaképeket, akik ezt napjainkban meg is teszik. Nagyon sokat köszenhetek Deblinger Eduárdnak, az budapesti ortodox hitközség elnökének, és feleségének, Leának, akiknél a jesívában töltött éveimben megtapasztalhattam, hogyan lehet a vallást otthon megélni. Nem ők az egyetlenek, akik nekem ebben segítettek. Jópár fiatal vallásos családnál volt alkalmam vendégeskedni az évek során, akiknek mind hálával tartozom, hogy én ma azt az életet élhetem, amit élek. Az ortodoxia napjainkban való megélésének a lényege, hogy miképpen fordítjuk le a vallási előírásokat a mai életmódnak megfelelően, de kompromisszumok nélkül. Ha megkérdezik tőlem, hogy ezek szerint modern ortodox vagyok-e, azt szoktam mondani, hogy én nem modern, hanem kortárs ortodox vagyok. Mondok egy példát: nincs annál egészségesebb dolog manapság, minthogy az ember egy héten egyszer huszonöt órára kapcsolja ki a telefonját és a számítógépét.
Beszéljünk a szombati imakönyvről is, amely nagy siker Magyarországon a zsinagógákban, aki csak látta és forgatta, nagy elismeréssel szólt róla. Hogyan jött a többnyelvű kötet ötlete?
A szarvasi ifjúsági táborok idején tűnt föl nekem, hogy nincs olyan egységes imakönyv, amit a tábor minden lakója tudna használni, akár orosz, akár angol, akár magyar anyanyelvű. Szarvasra csináltunk először péntek esti imakönyvet nyolc éve, aminek az volt a trükkje, hogy akármelyik imát nézte az ember akármelyik nyelven, az biztosan ugyanazon az oldalon kezdődött magyarul, angolul és oroszul is. Rájöttem, hogy legelőször mindig a német verziót kell megcsinálnom, s ahhoz kell igazítanom a többit, hogy minden ima minden nyelven ugyanarra az oldalra kerüljön. Ennek az az oka, hogy a német fordítás átlagosan hosszabb, mint a magyar vagy az angol. Emiatt az ön által említett új imakönyv első verziója tehát Németországban készült német és orosz ajkúaknak. Most készül a hétköznapi imákat magában foglaló kötet németül és magyarul, de miután a fordításokat a voltaképpen nem létező szabadidőmben készítem, kicsit el vagyok maradva. Viszont ha más nyelvből indulnék ki, akkor sokkal nagyobb szerkesztési problémáim lennének. Ha minden jól megy, bízom benne, hogy a hétköznapi imakönyv is elkészül egy éven belül.
Kácsor Zsolt
