A magyar avantgarde magányos óriása: Vajda Lajos

Az avantgarde világkép tele van mozgalmakkal és kiáltványokkal, magyar képviselői azonban majdnem mindig magányos különcök voltak, kívül- és különállók. Mindőjükön és – végül, fájdalmasan rövid élete utolsó éveiben – a világon is kívül állt egyik legnagyobb képzőművészünk Vajda Lajos.

Vajda Lajos festő, a szentendrei festészet, a magyar szürrealizmus egyik legnagyobb hatású mestere 1908. augusztus 6-án született Zalaegerszegen.

Szegény zsidók ötödik gyereke volt, édesapja irodaszolgaként dolgozott, a család nyolcéves korában Szerbiába költözött különb megélhetést remélve: Vajda itteni tapasztalatait is beépítette később művébe, kísérleteinek.

A rendkívül tehetséges képzőművészként induló fiatalember az intézményileg szentesített, hivatalos művészeten hamar kívül találja magát, húszéves korában távozni kényszerül a főiskoláról az „új vadak” csoportjának tagjaként.

Kassák Munka-köre és e kör szakadárjainak csoportja különösen fontos szellemi közegévé lett és – mint oly sokan még rajta kívül – a kapitalizmus elidegenedettségének felszámolására törekedve először világi, majd mindinkább vallási karakterű megoldásokat keresett ő is Szabó Lajos filozófus barátságának hatása alatt. Szabó Lajos és Tábor Béla filozófusok köre a magyar zsidóság elmúlt századbeli szellemi útkeresésének legnagyobb, fájdalmasan ismeretlen szellemi teljesítményeit produkálták többek között azon gondolkodva, hogy milyen sajátos, külön az ő számukra rendelt feladata lehet a zsidóknak magyarként, mit jelentsen magyar zsidónak lenni.

György Péter, Vajda Lajos képzőművészetének egyik legelmélyültebb értelmezője szerint Vajda és nemzedéktársainak a kapitalizmus rideg világán túllépni remélő politikai és művészi útkeresése olyan asszimilációs stratégia, amely, bár túllép a zsidóságon, hiszen az egész világ megváltásában bízik, mégis a zsidó messianizmusban gyökerezik és később mindinkább vissza is tér a zsidósághoz. Képei gyakran afféle „kulturális montázsok”, eltérő, egymástól távoli hagyományokból (szerb ortodoxia, magyar folklór, zsidó motívumok) próbálja összegyűrni a darabjaira hullott világ valamiféle „életegységét” párizsi tartózkodásának évei alatt éppen úgy, mint később a modern magyar képzőművészet egyik alternatív fővárosában, Szentendrén.

Élettörténete és a század történetének szimbolikus párhuzamaként tüdőbajának végzetes elhatalmasodása egybeesik a magyar zsidótörvények megszületésével. 1938-tól ’41-ig, „utolsó éveiben tehát Vajda lemondott a forma fegyelmező szerepéről, a téma közvetítő-híd funkciójáról, a szimbólumvilág aurájáról, és a káosz képeit nyers, közvetlen, érzéki evidenciával rögzítette. A káosz nem más, mint a megváltás előtti közvetlen pillanat, a katasztrófa képe. A messianisztikus tudat a megváltást soha nem békés átmenetként, hanem mindig is katasztrófaként képzelte el”, írja György Péter. Ebben Radnóti Miklós rokona volt, aki a személyét ugyancsak elpusztító katasztrófát szintén a megváltás előhírnökének tekintette: „az új falak tövében felhangzik majd szavam/ Magamban élem át már mindazt, mi hátra van”, írta ő is.

A Kassák-körével egyként, de más-más indíttatásból szakító és jobbára nagyon más utakon járó Vajda Lajos és Radnóti legvégül, katasztrófa és megváltás összekapcsolásának régi és mélységesen zsidó képzetében összetalálkoztak egymással. Egyetlen év volt csak a korkülönbség közöttük, Vajda 1941-ben, 33 évesen, Radnóti pedig 35 évesen, 1944-ben halt meg.