Amikor a gyakorlottabb hallgató Bősze Ádám
előadásaira megy, egész biztosan számíthat arra, hogy bármiről is essék szó,
egyrészt kapkodnia kell a fejét, annyi meglepetéssel találkozik, másrészt
lényegesen többet kap a címben ígértnél. Nem volt ez másképp most, a Rumbach
zsinagógában sem. (Mellesleg még azt is belefűzte, hogy az utca névadója
valójában Rombach.)
Bedő J. István írása a "Bárzongoristák titokzatos világa" című előadásról, amelyet a 26. Zsidó Kulturális Fesztiválon láthattunk a
Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában méghozzá a nagy érdeklődésre való tekintettel
kétszer is.
Az alcím a bárzongoristák titokzatos világáról
fellebbentendő fátylat ígér – de kérdés, hogy ez a világ valóban titokzatos-e.
Mindenesetre kaptunk némi tömörített szociológiai összefoglalót arról, hogy
miért jár bárba a polgár – ami egyszerre külvilág is, meg otthonos is, lehet
szeszt fogyasztani és ismerkedni, netán még satöbbire is kerülhet sor. Ez
karakteresen nem az előző századforduló – születési és földbirtokos –
arisztokráciájának mulatóhelye volt. Az a réteg a tükrös-cigányzenés helyeket,
éttermeket látogatta, és azt a zenét kedvelte. A középpolgár elhajlási
zónája a zenés-táncos bár volt – például ahol Schneider úr megismerhette
Mimi kisasszony korlátozott hanganyagú énekművészetét… (Hyppolit)
Hanem hát a bárzongorista (BZ) sajátos műfaji és
munkavállalói kategória – Oláh Zoltán játékát és hangszerének hangját az alap,
vagyis a basszus támogatja meg, most Oláh Péter bőgője. Ennek a gyakori
kiállású duónak a bárban igen gyakran kötelező kelléke volt az énekesnő
(sanzonett, dizőz). Bősze Ádám ezt be is bizonyította: belibbent légiesen Gubik
Petra és máris fülünkbe búgta (máskor elviháncolta...) a múlt századforduló
dalait. Persze azért megtudtunk valódi titkot is: a bárzongorista egyszerre
volt birtokában a zeneirodalom teljes szórakoztatóbb (táncolható) felének,
naprakészen ismerte a friss slágereket, és ha kellett, háttérmuzsikát művelt,
sok-sok hangulatfestő (esetleg hangulatba ringató) lágy improvizációval.
Természetesen tudott blattolni (lapról első látásra játszani), igazodni a
táncolni vágyók tánctudásához, és ha történetesen olyan volt az esemény, a
tangó esetleg fel is forrósodhatott. Szóval a BZ 100%-ban alkalmazott zenész,
akinek lehetőleg legyen klasszikus zenei műveltsége (is), tudjon rögtönözni,
átsiklani egyik ritmusképletből a másikba, keringőből bossanovába. Ehhez
naponta órákat kell gyakorolnia, hogy minden futama rögtönzésnek tűnjön.
És máris benne voltunk a zene történetének mély
rétegeiben. Ugyanis a BZ nem a semmiből született. Elődje a némafilmek
mozizongoristája, aki a vásznon folyó eseményekhez fűzött hangulati futamokat.
Társutasa a cigányzenész, aki háttérzeneként akár operaáriát vagy közzenét is
repertoáron tart. Egymástól is eltanulnak dolgokat. A Gyertyafény-keringő
ékítményeibe olykor beleúszik némi barokkos futam vagy romantikus csilingelés
is.
A társadalomtudományi fejtegetések persze lényegesen
szórakoztatóbbak volt, mint ahogy most felidézem őket, de ha a zenéről csak
beszélnénk, maga lenne a tömény unalom. Gubik Petra tehát néhány dalt
eljátszott/elénekelt – a legérdekesebb talán éppen a „Bukjel-szoknya” volt, ami
csípőben jótékonyan laza, ám térd alatt vagy bokában igen szűkre fogott
szabászati műremek, amiben leginkább tipegni lehetett. (A dal több felvétele
meg is hallgatható a neten.)
Igen ám, de ez az 1910-es dal már nagy
ellendülés a múlttól, a viktoriánus koron túllépett, modern ruhát (és nem
krinolint) viselő, választójogot élvező, táncos helyre is járó nő pajkos
hangja.
Zerkovitz Béla nevéhez tömérdek sláger fűződik, a
műveiből ebbe a műsorba bekerült egy kevésbé ismert, 1899-es kupléja is, a Szép
kis társadalom. (Hallható volt a legendás Budapest Orfeum összeállításban.)
Egy becsületben megőszült, szorgos, kétkezi betörő
énekli, és panaszkodik, hogy elsikkasztották az országot. Ennek csak a
refrénjét szeretném idézi:
Mennyi, de mennyi világcsaló,
mennyi, de mennyi dutyiba való...
Így jelenik meg a történelem egy kupléban…
Még egy kis háttér: vajon ki megy el BZ-nak? Nos,
számos, akadémiát végzett zeneszerző is muzsikált mellékesként az éjszakában,
Eisemann Mihály (az ő kottafejeit éneklik a Hyppolitban), az operettet a
dzsessz felé elmozdító Ábrahám Pál. Meg a világcsoda Cziffra György.
Bősze emlékezéseiből nem maradhatott ki a tragikus
életű zeneszerző, Seres Rezső. A róla szóló anekdoták még akkor is közismertnek
mondhatók, hogyha a Rumbach zsinagóga telt házát adó közönség még akár élőben is
hallhatta őt. Meg a legendás Szomorú vasárnapot. Ennek kapcsán mesél (IGEN,
mesélt) Bősze a szerzője köré fonódó mítoszról, ami szintén elengedhetetlen
része a BZ imázsának. A BZ, akiért a Kis Pipába (Seres), a Kedves presszóba
(Cziffra György), a Firkászba (Ökrös Ottó) – a sor folytatható – elzarándokoltak
az emberek.
Pedig az egy ujjal zongorázó Seres legnagyobb
slágerének zenéje egy egyszerű felbontott akkord, és – ezt már én teszem hozzá
– a szövege pedig akkora giccs, amihez hasonlót keveset hordott hátán a föld.
De hát a giccs meg a közhely, bizony a két legnépszerűbb irodalmi műfaj és
eszköz. Ugyanis mindenki képes megérteni, kedvelni, rajongásig szeretni...
Gubik Petra nagyon átérezve, olykor érzelmesítve,
máskor átértelmezve adta elő az illusztrációnak szánt dalokat – valamennyivel
nagy sikert aratva. Volt azonban a Pá, kis aranyom, pá alatt néhány
pillanat, amikor a keze nem búcsút intett, hanem pillangóként röpdösött a
butácska dal mellett – nehezen felejthető, remek néhány másodperc volt.
Megjegyzem: a hírnév, a mítosz igazságtalan, csak a
zeneszerzőket jegyzik… A dalszövegek íróit nem. Elégtételként felsorolom
néhányukat. Eisemann: Köszönöm, hogy imádott, Mindig az a legszebb perc –
Mihály István, Lesz maga juszt is az enyém – Harmath Imre, Szomorú vasárnap –
Jávor László. Zerkovitz listája viszont annyira hosszú, hogy ide se fér...
