Egy szerző dedikálási szokásai megmutatják az irodalmi kapcsolathálóját, olvasási szokásokat, az olvasói körének alakulását, bővülését vagy szűkülését – állítja Bíró-Balogh Tamás szegedi irodalomtörténész, aki Radnóti Miklós esetében megállapította, hogy – legalábbis azon adatok alapján, hogy kiknek dedikált – ennek a körnek körülbelül kilencven százaléka zsidó vagy asszimilált zsidó volt.
Miért érdeklik ennyire a dedikálások?
Erre két magyarázatot tudok adni, egy személyeset és egy tudományosat. A személyes az, hogy én magam is gyűjtő vagyok, és már nagyon korán, gimnazista koromban elkezdtem gyűjteni a szerzői dedikációkat. Egy-két író könnyebben megközelíthető volt, közéjük tartozik Határ Győző, igaz, a könnyű megközelíthetőség az ő esetében fura paradoxon, hiszen Londonban élt. De sokat segített, hogy mindketten gyomaiak vagyunk, szóval küldött nekem Londonból dedikált könyveket. S ezek idővel lassan gyűjteménnyé kezdtek összeállni. A gyűjtő énem a dedikációk egyedi jellegére figyel, amit a tudomány úgy mond: a szerző szakralizálja, egyedivé teszi a kötetet azzal, hogy beleír, s valamiféle ereklyét hoz létre. A tudományos magyarázat az, hogy irodalomtörténészként elkezdtem dedikációkutatással, dedikációtudománnyal foglalkozni. 2001-ben Lengyel András – mesterem és barátom – írt egy fontos tanulmányt arról, hogy tudományosan mire is használhatók a dedikációk. Ezek olyan kézjegyek a kötetekben, amikkel nem nagyon foglalkozott a tudomány. Egy monográfiába betették legföljebb illusztrációnak, holott nagyon sok információt hordoznak.
Radnóti Miklós, Szeged, 1934 Fotó: Müller Miklós
A címzetten, a keltezésen és helyszínen kívül milyen információkat lehet kiolvasni a dedikációkból?
Ha egy-egy szerzőnek kronologikus sorrendben összeállítjuk a dedikációit, akkor ez az adatsor sok mindent megmutat: így az irodalmi kapcsolathálóját, olvasási szokásokat, az olvasói körének alakulását, bővülését vagy szűkülését. Nincs két egyformán dedikáló szerző, annak ellenére sem, ha egyes dedikálások sematikusak. Például Kosztolányi Dezső csak annyit írt: szeretettel. S azért csak ennyit, mert ő rejtőzködő író volt, tudatosan alakította ki, hogy nem lehessen a fejére olvasni egy-egy hosszabb, kitárulkozóbb ajánlást. A másik véglet Szentkuthy Miklós volt, aki képes volt egész oldalas dedikációkat írni.Mi jellemezte Radnóti Miklóst?Tőle eddig ismerünk pontosan 614 dedikációt, és ez lefedi gyakorlatilag a teljes pályáját. Őt az jellemzi, hogy fiatalon hosszabb ajánlásokat írt, előfordult, hogy versben, de az élete vége felé egyre rövidebbek a dedikációi, s ahogyan komorodik a világ körülötte, úgy egyre több, látszólag fölösleges elem kimarad az ajánlásokból. Ilyen a keltezés, amit Radnóti végül teljesen elhagy, holott korábban napra pontos datálásokat ismerünk tőle. Az utolsó éveiben mintha már nem a naptári időt nézte volna. Ennek azért van jelentősége, mert a dedikáció valamiféle üzenet, egy gesztusértékkel bíró aktus.
Az ön számára Radnóti dedikációi hozzátettek valami pluszt az ő költői arcéléhez?
Költőként őt természetesen a versei jellemzik, az életművének a versek az alapjai, ez nem kérdés. Én a pályaképéhez annyit tudtam hozzátenni – igaz, erre igen büszke vagyok –, hogy találtam tőle egy korábban ismeretlen verset, egy rövid, négy soros versecskét, de mégiscsak egy csiszolt kis gyöngyszemet egy nagy klasszikustól. Az egyik dedikált kötetben bukkantam rá, az irodalomtörténeti feldolgozását Ferencz Győző végezte el. Ugyancsak egy dedikáció tartalmazza a Két karodban alaphelyzetének, az ölelő karoknak első említését, még 1929-ből. A dedikációk azonban – általánosságban kijelenthető – nem a költői arcképet gazdagítják, hanem a kapcsolati hálóra derítenek fényt, ami azért fontos, mert az őt körülvevő közeg nyilvánvalóan hatott a költészetére.
Radnóti közismerten nem tartotta magát zsidó költőnek, ennek ellenére a kapcsolati hálója releváns-e a zsidósággal kapcsolatban?
Többek között az ilyen kérdések megválaszolására is jó a dedikációkutatás. Hadd kezdjem a választ azzal, hogy Radnóti szinte összes dedikációjának azonosítható a címzettje, akár ismert ember volt, akár nem, s kijelenthető, hogy jellemzően nem voltak „civil”, azaz az irodalmi életen kívüli olvasói. A közege a pesti művész- és tudományos, polgári világ: költők, írók, festők, fotóművészek, fordítók, tudósok, s természetesen családtagok, barátok, szerelmek, szeretők. Legalábbis azon adatok alapján, hogy kiknek dedikált, ennek a körnek körülbelül kilencven százaléka pedig zsidó vagy asszimilált zsidó volt. Az ajánlások alapján nyomon lehet követni, hogy Radnóti kikkel vette föl a kapcsolatot, amikor 1930 szeptemberében a saját pesti, asszimilált zsidó közegéből elkerült Szegedre: ebben a katolikus, a fővárostól eltérő világot élő városban ismerkedett nem zsidó barátaival, így Ortutay Gyulával, Erdei Ferenccel és többekkel. Szeged kitágította az irodalmi kapcsolathálózatát, de alapvetően nem rajzolta át.
Ünnepi könyvhéten Radnóti dedikált?
Az nem Radnóti nyilvánossága volt. Az ő nyilvános megjelenései gyakorlatilag a Vajda János Társaság rendezvényeire korlátozódtak.
Érdekes, azt feltételeztem, hogy az 1930-as évek ünnepi könyvhetein Radnóti ott lehetett szerzőként.
Az első ünnepi könyvhét 1929-ben volt, akkor Radnóti még csak húsz éves. De a harmincas években, amikor esetleg már esetleg dedikálhatott volna a Vörösmarty téren, ő még egyáltalán nem számított ismert, befutott költőnek. Olyannyira nem, hogy nem voltak olvasói sem: szétosztogatta a könyveit a családtagjainak, barátainak, költő- és írótársainak. Egy kiadói visszaemlékezés szerint az 1934-ben megjelent, Ének a négerről, aki a városba ment című kötetéből – amely ötszáz számozott példányban jött ki gyönyörű metszetekkel – egy darab példány sem fogyott el. A kereskedők felbontatlan csomagokban küldték vissza a könyveket, és aztán az összeset maga Radnóti ajándékozta el. Ha dedikált volna az ünnepi könyvhéten, akkor nem kígyóztak volna előtte sorok. Gondoljunk bele, hogy egy 35 évesen meggyilkolt emberről beszélünk, akinek nem adtak rá időt, hogy még az életében sikeressé váljon, és akinek a legjobb könyve – a Tajtékos ég – a halála után jelent meg. Tudom, hogy abszurdan hangzik, de éppen az volt az, amelyet már nem dedikálhatott.
Több évtizedes disputa tárgya, hogy Radnótit vajon képesek vagyunk-e nem a halála felől értelmezni, azaz nem beleolvasni a verseibe az előre megénekelt tragikus halált. Ön miképpen olvassa és értelmezi őt?
Igyekszem függetleníteni magamat a halálát illető tényektől, de bevallom, én sem tudok eltekinteni attól, hogy ismerem a történet végét. Ha függetleníteni akarjuk magunkat a tragédiájától, akkor arra rá kell rájönnünk, hogy ez a komoly, sőt, komor klasszikussá lett költő valójában egy életvidám fickó volt, egy teljesen normális, hétköznapi fiatalember, aki gimnazistaként a leveleiben zsidó vicceket mesélt az erdélyi rokonoknak. A Járkálj csak, halálraítélt! című kötete után kezd sötétbe borulni a világa.
Azt lehet tudni, hogy mikori az utolsó dedikációja?
1944. április 20-án kelt, ekkor volt Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs esküvője, amire Radnóti két könyve egy-egy dedikált példányát adta ajándékba. Mint említettem, az utolsó években nem törődött a dedikálások datálásával, ez az esküvői ajándék azonban megkövetelte a pontos időpontot, hiszen alkalomra írta. A következő hónapban, 1944 májusában elvitték a harmadik munkaszolgálatra, ahonnan már nem tért vissza. Ez után már nem dedikált – levelet is alig tudott írni. Nem tartom valószínűnek hogy felbukkanna egy, a harmadik munkaszolgálat idején dedikált kötet. Az ekkor született versei viszont a magyar költészet legfontosabb darabjai közül valók.
