Csodagyerekből
ritkán lesz csodafelnőtt, de néha erre is van példa: az 1875-ben Bécsben
született Fritz Kreisler tízévesen elvégezte a Bécsi Konzervatóriumot, tizenkét
évesen megnyerte a Párizsi Conservatoire első díját, néhány évvel később pedig
a világ legkeresettebb és legjobban fizetett hegedűművésze lett – és az is
maradt évtizedeken át. Közben pedig volt egy kis titka, amit szórakozásnak vagy
játéknak is nevezhetünk, és amivel hosszú időn át – mondjuk így – bolondot
csinált a zenekritikusokból.
A Galíciából
származó és Bécsben letelepült Kreisler családban szinte mindenki játszott
valamilyen hangszeren. A négyéves kis Fritzet kiváló amatőr hegedűs orvos
édesapja kezdte tanítgatni, és később is támogatta a „csodagyerek-karriert”, de
arról, hogy fia orvosi diplomát szerezzen, nem mondott le. Fritz egy ideig járt
a bécsi orvosi egyetemre, ahol a nagyhírű sebészprofesszor, Theodor Billroth –
maga is kiváló amatőr hegedűs és zongorista – azt javasolta, hogy maradjon
mégis inkább a hegedűnél, orvosnak ugyanis pocsék lenne.
Billroth nem
tévedett a tanítványát illetően: jöttek sorban a koncertek a legjobb
zenekarokkal a legpatinásabb koncerttermekben, a turnék, és a lemezszerződések.
Évi kétszázhatvan koncert volt az átlag, Kreisler, a „Hegedűkirály”, aki nem
csak zseniális előadó, de kis szalondarabokat is komponál, a közönség kedvence
lett. Amerikai feleségével, egyúttal menedzserével, Harriettel, hol New
Yorkban, hol Berlinben éltek, 1939-ben azonban, amikor származása miatt ő is
feketelistára került, végleg New York-ban telepedtek le.
Kreislerről
köztudott volt, hogy szenvedélyesen gyűjti a régi kéziratokat, és sok feledésbe
merült barokk darabot is játszik a koncertjein. Hol egy addig ismeretlen
Vivaldi hegedűversennyel lepte meg a közönséget, hol egy frissen felfedezett
Couperin menüettel, egyre-másra ásta elő az ismeretlen barokk darabokat. Különösen gyakran játszotta az olasz barokk
szerző, Gaetano Pugnani Praeludium és Allegro című darabját, amit 1935-ben az
akkor tizenkilenc éves Yehudi Menuhin is műsorra tűzött egy New York-i beszélgetős
koncerten. Menuhin Kreislert és a híres zenekritikus Olin Downes-t is meghívta,
utóbbi pedig a koncert után szeretett volna belenézni az eredeti Pugnani
kéziratba. – Dehát nincs semmiféle kézirat, ezt én írtam, meg a többit is, az összes
Vivaldinak, és Dittersdorfnak, és Couperinnek tulajdonított darabot – mondta
keresetlen egyszerűséggel Kreisler, majd gratulált Menuhinnak a remek
előadáshoz.
Az ügy akkora
hullámokat vert, hogy még a New York Times címoldalára is felkerült. Jogosan,
hiszen a sajtó évtizedeken át készpénznek vette a barokk felfedezéseket, pedig
a darabok magukon viselték a késő romantika stílusjegyeit, ráadásul Kreisler kifejezetten
romantikus előadásmódja is gyanút kelthetett volna. Szégyellte is magát több
kritikus, hogy nem igazán értő és figyelő füllel hallgatta a koncerteket, és
hagyta magát megvezetni. Az esethez Kreisler annyi kommentárt fűzött, hogy
évekkel korábban, amikor bővíteni akarta a koncertrepertoárját, nem találta
volna helyénvalónak és ízlésesnek, hogy túl sok darab mellett szerepeljen
szerzőként a neve a műsorban….
Bármilyen magasra is
csaptak a hullámok, a botrány hamar elült, a Hegedűkirályt ugyanis őszinte és
mély szeretet vette körül. És ez nem csak színpadi pályafutásának szólt, hanem
a nagy szívének is: Kreisler volt korának egyik legjelentősebb adományozója.
Amint elkezdett jól keresni, segítette a fiatal zenészeket, az elszegényedett
kollégákat, az árvákat, a természeti katasztrófák áldozatait. Szülővárosát,
Bécset mindkét világháború után kivételes nagyvonalúsággal támogatta. Küldött
pénzt, ruhát, élelmiszert, gyógyszert Bécsbe, sőt még Berlinbe is, nem felejtve
az ott töltött éveket. 1949-ben elárvereztette híres könyvtárát, és a mai
értékén mintegy 1,5 millió eurós bevételt a New York-i Lennox kórháznak és
gyerekeket segítő alapítványoknak adományozta. Hetvenhét évesen pedig úgy
döntött, hogy teljes zenei hagyatékát – benne olyan értékes kéziratokat, mint
Brahms Hegedűversenye – a Library of Congress-nek ajándékozza. Ők kapták meg
kedvenc hegedűjét, az 1733-ban készített Guarnerius
del Gesù-t is, amin több, mint húsz évig játszott.
Nyolcvanhét évesen halt meg,
temetésére a felesége, az akkor kilencvenhárom éves Harriet – akivel imádták
egymást – már túl gyenge volt elmenni, ezért az egyik búcsúztató idézte az
asszony gyakori mondását: „Ha Fritz rendesen gyakorolt volna, nagy zenész
lehetett volna belőle”.
