Izrael olyan ellenséggel küzd, amely nyíltan hirdeti céljaként a zsidó állam elpusztítását

Két éve, 2023. október 7-én a Hámász – önmeghatározása szerint iszlamista, palesztin terrorszervezet – megtámadta Izraelt. Több mint 1200 embert lemészároltak, több mint 250-et, köztük csecsemőket, terhes nőket és magatehetetlen idős embereket, elraboltak. A támadás Izrael nemzetközileg elismert határain belül történt, éppen akkor, amikor Izrael és több arab ország az Ábrahám-egyezmény szellemében közeledett a békekötéshez. 

Minden állam alapvető kötelessége polgárai életének és biztonságának védelme minden szükséges eszközzel. Izrael e támadás következtében kényszerült bele abba a háborúba, amely mindmáig tart.

A Gázai övezet 1967-től állt izraeli fennhatóság alatt, majd 2005-ben Izrael saját karhatalmával telepítette ki onnan zsidó állampolgárait. Azóta nem „megszállt terület”, nincsenek izraeli „telepek”, és izraeli katonák sem tartózkodnak ott a katonai akciók időszakait kivéve. A gázai lakosok által megválasztott Hámász 2007 óta birtokolja a belpolitikai hatalmat. Az ENSZ-től, az Európai Uniótól és az arab államoktól kapott rendkívül jelentős segélyeket nem polgári célokra fordította, hanem több mint ötszáz kilométernyi alagútrendszert épített a civil lakosság otthonai alatt, ahonnan rendszeresen támadásokat indít Izrael ellen. 2007 óta több tízezer rakétát lőttek ki izraeli városokra és civil célpontokra. Eközben a Hámász saját palesztin ellenzékét részben kivégezte, részben száműzte, és folyamatosan megsérti a nyugati világ számára oly fontos alapvető emberi jogokat: hátrányosan megkülönbözteti a nőket, üldözi az LMBTQ+ közösséget, a vallási kisebbségeket, az ateistákat és a másként gondolkodókat, korlátozza polgárai gyülekezési jogát és véleményszabadságát, továbbá az indoktrináció, a militarizmus és a fanatizmus minden eszközével radikalizálja, s egészen apró koruktól kezdve szocializálja a gyermekeket a zsidók elpusztítására. Nem kevésbé súlyos bűn, hogy saját népét is túszként használja, a gyermeket és a családokat élő pajzsként állítja maga elé, amikor harci infrastruktúráját iskolák, kórházak és otthonok alá rejti.

Ezek fényében értetlenül és elkeseredve tapasztaljuk, hogy a nyugati világ jelentős része gyakran megfeledkezik arról: a háborút a Hámász indította Izrael polgárai ellen. 

Sokan elhallgatják, hogy Izrael olyan ellenséggel küzd, amely nyíltan hirdeti céljaként a zsidó állam elpusztítását. Figyelmen kívül hagyják azt is, hogy az arab államok és a palesztin vezetés már az ENSZ 1947-es döntését is elutasította, amely egy zsidó és egy arab állam létrehozását irányozta elő, és azt is szem elől tévesztik, hogy ők voltak azok, akik 1967 előtt, amikor Izrael még semmilyen területet nem foglalt el, nem alapítottak palesztin államot. Azóta is számos alkalommal utasították vissza a békekötés lehetőségét (1967, 1973, 1978–79, 1995, 2001, 2005, 2008).

Izrael ma is a puszta létét védi jogos háborúban, miközben állampolgárait túszként tartják fogva, és a Hámász elutasítja a fegyverletételt. 

A háború jogosságának elismerése (ius ad bellum ) nem jelent automatikus egyetértést az izraeli parlament vagy kormány – még kevésbé valamennyi párt és politikus – döntéseivel, véleményeivel vagy az izraeli hadsereg minden egyes hadműveletével (ius in bello Valljuk, hogy a kifejezetten civil lakosság ellen irányuló támadás és a terror mindig bűn, függetlenül attól, ki követi el.

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) által képviselt zsidóság sokszínű: politikai nézeteiben, társadalmi helyzetében, a zsidóság megélésének módjában egyaránt. Egyházi jellegéből adódóan a szervezetnek nincs felhatalmazása arra, hogy minden politikai pártról vagy mozgalomról véleményt mondjon. A vezetőség arra törekszik, hogy olyan ügyekben nyilvánítson véleményt, amelyekben a zsidó közösségek és egyének érdekeit képviselni tudja. 

Nyilatkozik olyan kérdésekben is, amelyekben remélhető valamiféle konszenzus legalább azon zsidók körében, akik aktívan részt vesznek vallási vagy közösségi életben, és a zsidóság számukra több puszta családtörténeti adatnál. Ilyen konszenzus az, hogy a háború mindig tragikus, mindig ártatlan életek pusztulásával jár, és hogy minden egészséges erkölcsi érzékű ember szolidáris minden szenvedővel, függetlenül etnikumától vagy vallásától.

A zsidó történelem, különösen a 20. század tapasztalata megtanított bennünket arra, hogy bár a zsidóság megélésének módja személyes döntés, a zsidó sorsközösség akaratunktól függetlenül is létezik. Ellenségeink nem tesznek különbséget erények és hibák, érdemek és bűnök között. Ezért a zsidó nép joga és kötelessége megküzdeni az ilyen ellenséggel, még ha ez egy terrorszervezet és támogatói által ránk kényszerített, minden részletében borzalmas és tragikus háborút is jelent.

Az értékek és meggyőződések mindig adott történelmi körülmények között formálódnak. A jelenlegi helyzetben hamis humanizmus, súlyos erkölcsi és politikai tévedés volna a megtámadotton számonkérni, hogy nem engedi újra támadni azt, aki a megsemmisítésére tör, hanem küzd annak felszámolásáért. 

Magyarországról, ahol a zsidó közösség biztonságban élhet, különösen felelőtlen egy olyan világpolitikai légkörben Izrael elítélését követelni, ahol két éve világszerte drámaian megnőtt az antiszemita támadások száma, ahol a demokratikus és zsidó állam létjogát megkérdőjelezik, ahol Izrael bírálatába bújtatva relativizálják a holokausztot. Önámítás azt hinni, hogy ez a vélemény – akár megfogalmazói szándéka ellenére is – nem válik annak a kórusnak a részévé, amely nyíltan vagy burkoltan az izraeli zsidóság deportálásának vagy megsemmisítésének jogosságát hirdeti.

Az őszi ünnepek idején, a megtérés tíz napja alatt, sok zsidó közösségben megváltoztatják a Főima utolsó áldásának szövegét. Egész évben azt kérjük az Örökkévalótól, hogy áldja meg Izrael népét békével. Ezekben a napokban azonban, amikor a hagyomány szerint az egész világ sorsa eldől, az áldás szövege univerzális üzenetté válik: az Örökkévalót áldjuk, aki egyedül képes békét teremteni az egész világ számára.

Mazsihisz