A legnagyobb kulturális szakadék az izraeli zsidók és diaszpórazsidók között

– Az izraeli zsidók bocsánatot kérnek, míg a diaszpórazsidók engedélyt... A zsidó identitás szempontjából egyre ellenségesebb, október 7-e utáni világunkban mindkettő szükséges – írja Joshua Hoffman a Future of Jewish hírlevelében közölt cikkében.

Van egy vicc az első alkalommal Izraelben járó turistáról, aki a bérelt autójában parkolóhelyet keres, ami híresen nehézkes a Szentföldön. Azt látja, hogy egy csomó autó parkol az járdán. Arra jár két rendőr, meg is kérdezi tőlük: itt lehet járdán parkolni? Mire az egyik rendőr: nem, dehogy. A turista a járdán parkoló autókra mutat: de hát mindenki ott parkol! Erre a másik rendőr: persze, mert nem kértek engedélyt.

Ez a vicc nemcsak vicces, hanem igaz is. Ha a legmélyebb kulturális különbséget izraeli zsidók és diaszpórazsidók között egyetlen mondatra kellene redukálni, az így hangzana: az izraeli zsidók bocsánatot kérnek, míg a diaszpórazsidók engedélyt.

Ez a szakadék mély különbséget tükröz a hozzáállásban, pszichológiában és történelmi tapasztalatokban – az egyiket a szuverenitás, a másikat a kisebbségi státusz formálta.

Izraeli zsidónak lenni azt jelenti, hogy autonóm kultúrában születsz. Az egész állam az ellenálláson alapul: a zsidók ellenálltak a briteknek, az araboknak, a sivatagnak, a történelmi elkerülhetetlenségnek. 

Izrael azért létezik, mert alapítói felhagytak az engedélykéréssel. Nem vártak az Egyesült Nemzetekre, a Vatikánra vagy a Brit Mandátumra, hogy átadjanak nekik egy jól körülhatárolt országot nemzeti himnusszal. Megcsinálták házon belül, építettek, izzadsággal, áldozattal és nagy adag hücpeséggel. 

Ezzel szemben a diaszpóra élete (különösen a Nyugaton) a tárgyalás kultúrájára épül. Lehet ezt vitatni, de az ottani zsidók vendégek, bármennyire is állandó lakosok. Fiatalkoruktól kezdve tanulják, hogyan navigáljanak a különböző rendszerekben, hogyan legyenek kiválóak anélkül, hogy másokat megsértenének, hogyan érjenek el sikereket a nélkül, hogy túl sikeresnek tűnjenek.

Amerikában, Nagy-Britanniában, Dél-Afrikában, Franciaországban, Kanadában, Ausztráliában, Dél-Amerikában és máshol a zsidók megtanulták, hogy engedélyt kell kérni: egyetemektől, munkáltatóktól, kormányoktól, szomszédoktól.

Ez nem gyávaság. Ez túlélés. A diaszpóra életében mindig szükség volt a kalibrálásra: az identitás állandó hangolására a társadalmi kontextushoz. Ezért a diaszpórazsidók hajlamosak óvatosak lenni a beszédben, konszenzuskeresők a politikában és fájdalmasan tudatában vannak annak, hogy hogyan értékelik őket.

Ellenben az izraeliak hírhedten szókimondók. Izraelben nem a labdarúgás vagy a kosárlabda a nemzeti sport. Hanem a vita.

A diaszpórazsidóknált a biztonság mindig törékeny volt - jöhetett egy pogrom, egy populista vezető, egy új összeesküvés-elmélet. Ez a szorongás meghatározta a diaszpóra közösségeit, óvatosságra intette a szülőket  a nevelésben, abban, hogy sokszor csöndben kell lenni: nem szabad teljes vitorlázattal szelni a habokat, mert bajba kerülhet az ember. 

Míg az izraeliek? Ők az előbbi hasonlatban szereplő hajót inkább felfegyverezték, és nem félnek nekimenni semminek, ha szükséges. (Ne feledjük, amikor Izrael „véletlenül" megtámadta az USS Liberty nevű amerikai  hadihajót, a Szináj-félsziget nemzetközi vizein hajózott 1967. június 8-án, a hatnapos háború alatt.)

Ez teljesen más kulturális pszichológiai attitűdöt eredményezett. Az izraelieket arra nevelik, hogy önmagukra támaszkodjanak és improvizáljanak. A katonai szolgálat megtanítja őket arra, hogy bizalom és a bátorság kell a túléléshez. 

Az élet-halál helyzetekben nem kérnek engedélyt. Ők cselekszenek, és ha később bocsánatot kell kérni, hát akkor rendben, bocsánatot kérnek. Ez a gondolkodásmód átszivárog a vállalkozásokba, a politikába és az izraeli társadalom más területeire.

Ez a nemzeti étosz, ez a hiányból származó, harcokban edzett és az égető sürgetés által táplált nemzeti eszmény az, ami Izraelt a világ egyik leginnovatívabb országává tette. Az önállóság, az önmegvalósítás és az improvizáció kultúrája áll az izraeli katonai sikerek mögött, és ez hajtja az izraeli start-up gazdaságot is. Az izraeliek nem várnak a tökéletes feltételekre, hanem az ellenállást legyűrve építkeznek, reagálnak a szükségletekre és habozás nélkül váltanak.

Nem véletlen, hogy ez az apró ország áll a világranglista élén az egy főre eső start-upokban, a kiberbiztonsági fejlesztésekben és a gyógyászati technológiákban. Izraelben a tett az első, nem a várakozás a feltételekre. Ez a túlélésből született gondolkodásmód vált a innováció motorjává.

A diaszpórában élő zsidók, különösen a liberális demokráciákban, hajlamosabbak az alkalmazkodásra, az egyeztetésre, az összkép mérlegelésére. Azt nézik, mi számít társadalmilag elfogadhatónak, míg az izraeliek ezzel szemben azt figyelik, mi működik ténylegesen.

Létezik egy erkölcsi különbség is. A diaszpórában élő zsidók élete évezredeken át hatalom nélküli élet volt. Ez olyan zsidóságot formált, amely az önmérsékleten, az etikán és a morális meggyőzésen alapult. Ha nincs hadsereged, államod, rendőrséged, akkor Istenre, törvényre és érvelésre támaszkodsz. Olyan elveket emelsz piedesztálra, mint az igazságosság, a béke és az egyetemesség – mert muszáj.

Izrael ezzel szemben egy állam, amely arányait tekintve a világ legerősebb haderejével rendelkezik. A hatalom megváltoztatja a felek párbeszédét. Az izraeliek tisztában vannak a határok, a háború és a válságkezelés dilemmáival. Egy olyan „szomszédságban” élnek, ahol az engedélykérés a nemzetközi közösségtől – vagy akár az ellenségeiktől – olyan luxus, amit nem engedhetnek meg maguknak. Számukra a túlélés erkölcse valós és nyers: megelőzhető-e ezzel az akcióval a következő buszrobbantás? Megmenthet-e több izraeli életet ez az ellenőrzőpont? Ha a világnak nem tetszik, majd később elszámolnak vele.

Ez nem azt jelenti, hogy az izraeliek erkölcstelenek, vagy hogy a diaszpóra zsidói naivak lennének. Egyszerűen arról van szó, hogy két külön erkölcsi univerzumban élnek: az egyikben a hatalom és felelősség alakítja az erkölcsöt, a másikban a hatalomnélküliség és az alkudozás.

Ez a két mentalitás közti feszültség gyakran jelenik meg a zsidó közösségi életben. A diaszpóra zsidói sokszor megütköznek az izraeli szókimondáson, arrogancián vagy a „gőzhenger-módszeren”. Az izraeliek pedig gyakran forgatják a szemüket a diaszpórazsidók „gerinctelenségén”, bizonytalanságán és politikai korrektségén.

Valójában azonban mindkét hozzáállás a másik fél traumájának tükre. A diaszpórazsidók azért kérnek engedélyt, mert annak elmulasztása kétezer éven át halált, száműzetést vagy gettósítást jelentett. Az izraeliek azért kérnek inkább bocsánatot, mert megtanulták, hogy a habozás a megsemmisüléshez vezet, és a világ úgysem bocsát meg könnyen a zsidóknak.

Ez a kettősség még a cionizmus megítélését is formálta. 1948 előtt nem sok diaszpórazsidó volt elkötelezett cionista. Attól tartottak, hogy a zsidó állam nyílt támogatása felébreszti a „kettős lojalitás” gyanúját. Teljes értékű amerikaiak, britek, franciák vagy kanadaiak akartak lenni, és aggódtak, hogy a cionizmus ezt veszélyezteti.

Csak az 1967-es hatnapos háború elképesztő izraeli győzelme után történt fordulat. Először érezték diaszpórazsidók milliói nemcsak azt, hogy támogatják Izraelt, hanem azt is, hogy büszkék rá.

A cionizmus – amelyet korábban kockázatos politikai álláspontnak tartottak – a zsidó méltóság jelképévé vált. Izrael nemcsak túlélte a háborút – győzött. Ezzel a diaszpóra zsidóinak is adott valamit, ami ritka a zsidó történelemben: kollektív büszkeséget, amiért nem kell bocsánatot kérni.

Ez az esemény a nemzetközi politikában is fordulópontot jelentett. 1967 előtt az Egyesült Államok – a Nyugat zászlóvivője – még nem tekintette Izraelt stratégiai szövetségesének. Franciaország volt Izrael fő fegyverszállítója. A hatnapos háború után azonban – amikor Izrael katonai fölényt, stratégiai éleslátást és hidegháborús értéket mutatott – Washington hozzáállása megváltozott. Az USA többé nem csupán a holokauszt túlélőinek menedékeként tekintett Izraelre, hanem értékes partnerként a Közel-Keleten.

És érdemes feltenni a kérdést: mi lett volna, ha Izrael akkor kivár? Mi lett volna, ha engedélyt kér az ENSZ-től, Washingtontól, a világ közvéleményétől, mielőtt cselekszik? Nagyon is elképzelhető, hogy a háború kimenetele egészen más lett volna. Amikor több arab hadsereg állomásozott a határokon, az első csapás nem csupán taktika volt – hanem túlélési kényszer. Ha Izrael akkor megvárja a nemzetközi jóváhagyást, elveszíthette volna a háborút, az államot, és ezzel a zsidó nép jövőjét a régióban. 

Az izraeli nemzeti tudatba örökre beleégett a tanulság: ne várd meg, amíg valaki azt mondja, hogy megvédheted magad. Tedd, amit kell – és ha a világnak ez nem tetszik, majd elnézést kérsz később.

És furcsa módon ez az önérvényesítő, bocsánatkérés nélküli túlélési ösztön segítette a diaszpóra zsidóit is abban, hogy egyenesebben álljanak a világ előtt. Ahogy a nyugati zsidók egyre magabiztosabban támogatták Izraelt – lobbiztak, adományokat gyűjtöttek, érveltek mellette –, ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy az USA vezette Nyugat kapcsolata Izraellel természetessé és intézményessé váljon. Az 1967-es eufória nem csupán személyes volt – politikai jelentőséget nyert. A zsidó identitás, sokak számára immár a zsidó néphez tartozásként is értelmeződött.

Így tehát sok szempontból az izraeli és a diaszpórabeli zsidók kapcsolata mára szorosan összefonódik. A zsidó nép jövője azon múlik, hogy sikerül-e áthidalni ezt a kulturális szakadékot. A diaszpóra zsidóinak újra fel kell fedezniük született jogukat a magabiztosságra: a képességet, hogy beszéljenek, cselekedjenek és megvédjék magukat a nélkül, hogy engedélyt kérnének. Az izraelieknek pedig emlékezniük kell: az erő nemcsak hatalom, hanem nemzeti arculat, empátia és felelősségteljes viselkedés is.

Az egyik oldal úgy tanult meg túlélni, hogy próbált beilleszkedni és csendben maradni. A másik úgy, hogy nem hátrált meg soha. Mindkettő zsidó. Mindkettő szükséges. 

És az október 7-e utáni világban – amely egyre ellenségesebben viszonyul a zsidó identitáshoz, legyen szó párizsi kávézókról, észak-amerikai egyetemek kampuszairól vagy a gázai harcterekről – eljött az ideje, hogy e két szellemiség egyesüljön.

Mert a bocsánatkérés és az engedélykérés nem csupán kulturális sajátosság. Ezek túlélési stratégiák. Az igazi erő abban rejlik, ha tudjuk, mikor melyiket kell alkalmazni.

Forrás: Future of Jewish. Borítókép: Dean Lewis/Pixabay.