– Miért nem említi a Tóra sehol, hogy sávuot a Tóra-adás évfordulója? – teszi föl a kérdést Darvas István főrabbi a Nyíregyházi Zsidó Hitközség lapjának, a Kertész Gábor által szerkesztett Sófárnak a júniusi számában. A rabbi írásán kívül a friss számból ajánljuk figyelmükbe Bodnár Eszter, Szenthe Antónia és Szűcs Róbert egy-egy cikkét is.
– „Népünk nem nép, csak Tórája által” – mondta Szaádja gáon, ezt erősíti a szép midrás-idézet is: „Ráv Huná és Rabbi Jirmijá mondta Rabbi Hijjá bár Ábá nevében: A Teremtő nevében írva van: „elhagytak engem és Tórámat nem tartották meg” (Jirmijá 16:11). Mestereink szerint a versben megfogalmazott isteni kijelentés így értendő: „inkább engem hagyjanak el, de a Tórámat tartsák meg”! – e szavakkal kezdődik Darvas István főrabbi „Fennmaradásunk záloga” című cikke, amely a Tóraadás ünnepének apropóján íródott.
Majd a főrabbi így folytatja:„Miért nem említi a Tóra sehol, hogy sávuot a Tóra-adás évfordulója? Számos választ kínálkozik, ezek közül az első arra hívja fel figyelmünket, hogy logikusan a Tóra nem adhatja parancsba, hogy ünnepeljük meg a Tóra-adás napját. Általánosabb értelemben azt is mondhatjuk, hogy az istenhitet nem lehet parancsba adni, mert parancs csak akkor hangozhat el, ha van parancsnok is.
Mielőtt az ember elfogadja Istent parancsnokként, értelmetlen lenne minden utasítás, ami arra kötelezne, hogy hinni kell az Örökkévalóban. Hagyományaink szerint a Tóra jóval az emberiség születése előtt íródott, ebből kifolyólag nem utasíthat arra, hogy a Tóra-adást ünnepként üljük meg.
Ezenfelül a Tóra elfogadása nem évi egy alkalomhoz köthető, valójában mindennap meg kell ezt tegyük, mert a Kinyilatkoztatás alkalmával nem hangzott el az összes micva, hanem azok száma a mai napig bővül. A Tóra átvételére meg kell próbálnunk úgy tekinteni, mintha naponta ismétlődően válnánk birtokosaivá a folyamatosan megújuló isteni akaratnak.
Illusztráció: Kass János
„Schindler’s Ark – A Túlélők Múzeuma” címmel írt beszámolót Szűcs Róbert, a Zachor Alapítvány nagykövete, a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnázium mesterpedagógusa arról, hogy a Zachor Alapítvány – az Arks Foundation nemzetközi oktatási partnereként – részt vesz egy kétéves programban, amelynek célja a „Túlélők Múzeumának” létrehozása öt különböző ország középiskolás diákjainak bevonásával. Mint írja, a múzeumnak helyet adó gyárépületben Brněnec-ben Oscar és Emilie Schindler 1200 zsidó életét mentette meg a második világháború idején – ez ihlette a Schindler listája című filmet is.
Szűcs Róbert cikke szerint Magyarország hat középiskolával vesz részt a nemzetközi projektben, amelyek között ott van 9 diák a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumból is, akik mind az Arany János Tehetséggondozó Programban tanulnak. Az írás így zárul: a projekt zemélyessé teszik a múlt eseményeit, segít abban, hogy a diákok egyéni perspektívából, kritikusan gondolkodjanak olyan egyetemes témákról, mint pl. felelősség, sokszínűség, igazság.
Bodnár Eszter rovatában, amely azt járja körül, hogy milyen héber szavak kerültek be a magyar szókincsbe, s hogyan, ezt a párbeszédet olvashatjuk:
– Hallottad, Roth? Valami ganef ellopta Weisz boltjából a faliórát!
– Ej, csak nem az a melák Grün, aki nem régóta dolgozik nála?
– Te csak ne mószerold azt a srácot! Rendesen melózik, bár igaz, nincs túl sok mázlija ebben az életben…
– Tán akkor az a jampec kis Jung?
– Ázesz pónem egy alak, de lopásra nem vetemedne!
– De hát akkor mégis ki lehetett, aki csak így stikában elvitte a szajrét?
– Nu, ez egy jó kis barkóba lesz!
Ha esetleg volna valaki, aki nem értette volna a fenti párbeszéd minden elemét, az olvassa el Bodnár Eszter cikkét!
Szenthe Antónia gasztronómiai rovatában most a kenyérről olvashatunk, s mint megtudjuk:
„az Örökkévaló oltárán általában kovásztalan kenyeret áldoztak, mert a kovász, az erjedés a romlásra, pusztulásra emlékeztethetett volna, mit is keresett volna az Örökkévaló szent oltárán? A megerősítő kivétel a szabály alól éppen a savuoti áldozat lett. A zsengéből, az első learatott gabonából a legfi nomabb, illatos kovászos cipó sült, ez került az oltárra, ezzel fejezték ki hálájukat, amiért az Örökkévaló megengedte, hogy gabonájuk megérjen, learathassák, és eltarthassa őket a következő évben is”.
– Van hát kovászos és kovásztalan kenyerünk is, és amikor áldást mondunk a majcira, nemcsak hálát mondunk, hanem emlékezünk bonyolult történetükre is. Ez a történelmi emlékezet adja meg a formáját a zsidó vallásnak, összekapcsolva a szent tartalmat népünk közös emlékezetével – írja Toncsi.
Jó olvasást a Sófár júniusi számához!
