A Talmud szerint van néhány olyan feladatunk, amelyekért majd az Eljövendő Világban kapjuk meg az igazi jutalmunkat, még ha ezen a világon sem maradnak egészen elismerés nélkül, az egyik ilyen parancs a beteglátogatás parancsa.
Az alábbiakban Heisler Andrásnak, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnökének a Semmelweis-nap, a magyar egészségügy napja alkalmából megfogalmazott köszöntőjét olvashatják.
Betegnek lenni átmeneti kivonódást jelent az életből, a munkánk, a megszokott körülményeink, a családunk köréből, a munkánkból, minden beláthatatlan távolságra kerül, a fontossági sorrendek megváltoznak. Elmagányosodunk, ahogy kilépünk a mindennapok ritmusából, magunk mögött hagyjuk a világot. Kiszolgáltatottá válunk, elvágva a mindennapoktól, időbeli otthonunktól is.
Beteget látogatni annyit jelent, mint eljönni a magánynak erre a távoli szigetére és magunkkal hozni egy szeletet az odahagyott világból. Orvosnak, nővérnek, gondozónak lenni annyi, mint beköltözni, egy teljes életre, a magánynak erre a szigetére, másokkal együtt lenni ott a száműzöttekkel, szolgálni őket, hogy visszataláljanak az életbe.
Betegnek lenni esendő, testi mivoltunk legradikálisabb megtapasztalása, olyan megtapasztalása, amelyet nekünk magunknak is nehéz elviselnünk. A nővérek, orvosok és gondozók alázatosan elfogadják ezt a testi kiszolgáltatottságot és magukra veszik terheinket. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek-írja a zsoltáros Dávid. Olyan embereket ünnepelünk, akik a legtöbb hétköznapjukat hivatásszerűen a halál árnyékának völgyében járva töltik.
Aki fertőz, azt érdemes kerülnünk, jól tudjuk ezt, és még többet tanultunk róla az elmúlt hónapokban. Ez a bölcsesség épp azokra nem vonatkozik, akiket ma ünneplünk, ők akkor jönnek hozzánk igazán közel, amikor mindenki más elkerül bennünket, az a munkájuk, hogy a mi egészségünkért kockáztassák a saját egészségüket. A halál árnyékának völgyében járnak, és nem félnek.
A judaizmus nem ünnepli a halált, a földi életet nem tekinti siralomvölgynek, vallási kötelességeinket azért kaptuk, hogy „éljünk általuk”. A gyógyítás, az életmentés parancsa erősebb minden előírásnál, feloldja az ünnepek, a szombat tilalmait. Nincs magasabb rendű szolgája annál Istennek, aki gyógyít, aki életet ment, a Teremtést óvja.
A köszönet kevés, a taps kevés, ha nem tudunk méltó életkörülményeket biztosítani éppen nekik. De, ahogy a Tóra mondja, nem csak kenyérrel él az ember. Nagyon fontos, hogy a hálánkat is kifejezzük. Ha tudatjuk, milyen magasrendű munka nővérnek, orvosnak, gondozónak lenni, milyen kimagasló társadalmi elismerést érdemelnek, akik miattunk járnak egész aktív életükben a halál árnyékának völgyében, és nem félnek.
Büszkék vagyunk a Szeretetkórház alkalmazottaira és az ország minden gyógyítójára, hálásan köszönjük, köszönöm nekik, tudjuk, hogy az adósságunk velük szemben gyakorlatilag kiegyenlítetlen és elméletileg is kiegyenlíthetetlen.
Üdvözlettel,
Heisler András
Elnök