Örökre összekötve – Egy testvérpár túlélése a pokolban

Reb Moshe Shenbergert mindenki szerette. A csendes, idős urat, akinek bölcs, jóságos tekintete és meleg mosolya beragyogta a zsinagógát. A gyerekek boldogan szaladtak hozzá cukorkákért, mit sem sejtve arról a számról, ami ott volt a karjára tetoválva: A–7433. Ez a néma szám egy felfoghatatlan tragédia történetét hordozta – a túlélését, a hitét, és az öccséhez, Ellie-hez fűződő, halált is legyőző kötelékét.

Moshe Shenberger (született Morris Shenberger) 1924-ben, pészah előestéjén jött világra a kárpátaljai Szicsén, egy kis zsidó faluban, ahol családjában – vallásos, szorgalmas földművesek – kilenc gyermek nevelkedett. Morris különösen szoros kapcsolatban állt két évvel fiatalabb öccsével, Ellie-vel. Életük középpontjában a hit, a család és a hagyomány állt.

Morris tetovált számával az Egyesült Államokba érkezése után

1939-ben, amikor édesanyjuk vesebetegség következtében meghalt, a gyerekekre még több felelősség hárult. Hamarosan újabb csapások következtek: a térség visszakerült Magyarország fennhatósága alá, amely akkoriban a náci Németország szövetségesének számított. A zsidó életet egyre inkább korlátozták: regisztráció, külön engedélyek, és megaláztatások következtek. Morris sosem felejtette el, amikor a magyar rendőrök a család szeme láttára nyilvánosan megverték apját, és levágták a szakállát: „Az a pillanat egy életre belém égett” – mondta később.

1942-ben magyar katonák elkobozták a család jószágait. A lovukat elvitték, így Morris és Ellie hajnali 2-kor kézzel cipelt tűzifát, hogy ételt szerezzenek. Amikor bevezették a sárga csillag viselését, Morris hiába állt sorba az élelmiszerboltban – gyakran elzavarták: „Takarodj innen, zsidó!” – ordították rá. Sokszor üres kézzel tért haza.

A család a háború előtt. Morris jobbra lent, testvére Ellie balra az első.

1944-ben a magyar hatóságok félórát adtak a családnak, hogy összecsomagoljon. Az ungvári gettóba hurcolták őket – egy nyitott udvarra, tető, falak vagy bármiféle védelem nélkül. Apjuknak sikerült magával vinnie egy petróleumfőzőt és egy vizeshordót – ezek szó szerint életmentőnek bizonyultak. Három hétig éltek ott.

Ezután a nácik egy „jobb helyre való átszállítást” jelentettek be – és parancsot adtak, hogy mindent hagyjanak hátra. Az „úti cél” Auschwitz-Birkenau volt.

Morris sosem felejti el azt az utat: síró gyerekek, zsúfolt marhavagonok, a levegőtlenség és a rettegés. Amikor megérkeztek, őt azonnal elszakították a családjától. „Megkérdeztem egy rabot, hol vannak a többiek. A kémény füstjére mutatott, és azt mondta: ‘Ott.’” Morris egész éjjel sírt. Hajnalban a hangos dörömbölés jelezte: sorakozó.

Egy pillanatnyi csoda folytán megpillantotta öccsét, Ellie-t egy másik csoportban. A zűrzavart kihasználva helyet cseréltek más foglyokkal, és sikerült egymás mellé kerülniük. Együtt tetoválták meg őket: A–7433 és A–7434. Ezután minden megpróbáltatást együtt éltek túl.

Egyikük volt a másik ereje. Éjszakánként a fapriccseken fekve hálát adtak apró dolgokért: egy plusz kenyérhéjért, egy napsugárért, pár szem bogyóért az út szélén. Folyton emlékeztették egymást: „Ne add fel.”

1945 januárjában, amikor a szovjet csapatok közeledtek, megkezdődött a hírhedt halálmenet Buchenwald felé. „Egy egész éjszakán át gyalogoltunk, majd egy egész nappal, aztán újabb éjszaka, és még egy nappal. A harmadik éjszakán elértük Buchenwald vasútállomását. A lábam sebes volt, alig bírtam ráállni. Ellie-re támaszkodtam, ő pedig már maga is alig állt a lábán. Végig ő tartotta a kenyerünket, és etette velem, hogy életben maradjak.”

Egy nyitott vasúti vagonba zsúfolták őket, ahol a hideg hóban ülve kellett utazniuk. Tudták, ha nem mozognak, megfagynak. „Ellie odasúgta, hogy már nem érzi a lábait. Én sem éreztem a sajátjaimat. Elhatároztuk, hogy egész úton dörzsölni fogjuk egymás lábait, hogy megmaradjon a vérkeringés. 12 órán keresztül csináltuk ezt. Ez mentett meg minket. Egymásra vigyáztunk.”

A vagonban 45 ember fagyott halálra. Buchenwald és az Ohrdruf-i föld alatti alagutak túlélése után Theresienstadtba szállították őket. A hetedik napon megállt a vonat. Azt hitték, újabb nácik jönnek – de a Nemzetközi Vöröskereszt volt az. Morris a tífusztól eszméletét vesztette. Ellie nem hagyta magára, ott ült az ágyánál, sírva könyörgött: „Ne add fel most. Kérlek, harcolj az életedért!”

Ellie a háború után.

De Ellie-t Angliába vitték. Először elszakadtak egymástól azután, hogy megfogadták: soha többé nem hagyják el egymást. A búcsú – amit ideiglenesnek hittek – 31 évig tartott.

Morris lassan felépült, majd visszatért Ungvárra, ahol megtudta: kilenc testvéréből öten túlélték a háborút. Apját soha többé nem látta.

A borzalmak ellenére Morris megőrizte jóságát. Megbecsülte az egyszerű dolgokat: a természetet, egy puha ágyat, meleg ruhát, a zsidó ünnepeket, a családi összejöveteleket. Soha nem veszítette el hitét az Örökkévalóban, és soha nem vált keserű emberré. Ellie, abban bízva, hogy hamarosan újra találkoznak, csomagokat és leveleket küldött neki – de Morris a vasfüggöny mögött rekedt. Végül 1976-ban, amikor Morris családjával együtt kivándorolt az Egyesült Államokba, a testvérek végre újra átölelhették egymást.

Morris feleségével Ukrajnában, 1954-ben.

Amikor végre ismét találkoztak, nem voltak szavak, amelyek kifejezhették volna azt, amit ami a szívükben kavargott. Mindketten gyönyörű családot alapítottak. Morris szabóként dolgozott, feleségül vette Évát, és két lányuk született. Négy unoka és négy dédunoka követte őt. 2015-ben hunyt el.

Morris az unokája bár micvóján.

Ellie étteremtulajdonos lett, feleségül vette Francist, szintén két leánygyermek édesapja lett, és ő is unokákkal, dédunokákkal áldatott meg. 1986-ban halt meg. A testvérpár szeretete, hűsége és közös lelki ereje segítette át őket a felfoghatatlan borzalmakon. Egymásban tartották az életet.

Az ő történetük örök tanúság arra, amit a Tóra így fogalmaz meg: „Hát őrizője vagyok én a testvéremnek?” (1Mózes 4:9) A válaszuk az életükkel együtt kiált: Igen. Igen, az vagyok.

Legyen áldott Moshe ben Ávrahám és Ellie ben Ávrahám emléke, és mindenkié, aki a Soában elpusztíttatott.

Az Aish.com cikkét fordította: Zucker-Kertész Lilla