Rabbi Akiva tanítványai és az egyén-közösség egyensúlya

Talmud szerint Rabbi Akiva 24 ezer tanítványa halt meg, mert nem adtak tiszteletet egymásnak. Ez elsőre meglepő: Rabbi Akiva legismertebb tanítása ugyanis éppen az volt, hogy „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat – ez a Tóra egyik legnagyobb alapelve.” Hogyan lehetséges, hogy pont az ő tanítványai nem éltek e tanítás szerint? Az alábbi cikket Hershel Reichma rabbi Naaleh.com előadása alapján fordítottuk.

A Shem MiShmuel magyarázata szerint minden zsidó ember kettős szerepet tölt be: egyfelől egyedi személyiség, saját kihívásokkal, küldetéssel – egy „teljes világ”; másfelől azonban a zsidó nép, Klal Jiszráel elválaszthatatlan része is.

A Tóra azt írja, hogy amikor a zsidók megérkeztek a Szináj-hegyhez , „Izrael ott táborozott a hegy előtt.” (Vayichan sham Yisrael) – itt az „Izrael táborozott” szó egyes számban áll, míg korábban a többes számot használta. Rási szerint ez azért van, mert a Tóraadás előtt a nép „egy emberként, egy szívvel” egyesült. Ekkor mintegy háttérbe szorították egyéni különbözőségüket, hogy teljes egységben állhassanak a Tóra előtt.

A Shem MiShmuel tanítása szerint amikor a zsidó nép egységben működik, olyan, mint egy test, melynek tagjai – karok, lábak – mind egymást egészítik ki. Ha tiszteletet adunk másnak, az a közösség minden tagjára kihat. Rabbi Akiva tanítása, hogy „Szeresd felebarátodat”, arra tanított, hogy ismerjük el a másik ember egyediségét – azt, amit ő tud, amit ő képvisel, és amit mi nem. A valódi kavod, azaz tisztelet, azt jelenti, hogy felismerjük: a másik emberben van valami különleges, amit tanulhatunk tőle.

Rabbi Akiva tanítványai viszont úgy értelmezték ezt a tanítást, hogy mivel mindannyian a nagy közösség részei vagyunk, „szeretni a másikat” annyi, mint elfogadni, hogy egyek vagyunk – de figyelmen kívül hagyták az egyéni különbségeket. Éppen emiatt nem adtak valódi tiszteletet egymásnak, és ez vezetett a tragikus következményekhez.

A Tóra két szinten adatott a zsidó népnek: mint közösségnek, és mint egyéneknek. Ha a közösség letér az útról, az egyénnek akkor is meg kell őriznie hitét. Isten azt akarja, hogy egységet alkossunk – de úgy, hogy közben megőrizzük saját, személyes felelősségünket is.

A szefira, a Pészah és Sávuot közötti számolás ideje is ezt a kettősséget tükrözi: napokat és heteket számolunk. A napok az egyéni fejlődést jelképezik – minden napnak megvan a saját spirituális „kijavítása”. A hetek pedig a közösségi fejlődést szimbolizálják. A szefira ideje tehát arra tanít, hogy dolgozzunk magunkon egyénenként, de közben építsük a közösséget is, és tanuljunk meg minden zsidót szeretni – egyedisége és a néphez való tartozása miatt egyaránt.

A Lág Báómer , a szefira 33. napja, épp azután következik, hogy a számolás kétharmadán túl vagyunk. A Talmud szerint az éjszaka három részre osztható, és a harmadik részben már érezhető a hajnal közeledte. Ugyanígy, Lág Báómer után már megjelenik a tikun, a spirituális helyreállás fénye – egyensúlyban az egyéni és közösségi oldal között. Nem véletlen, hogy Rabbi Akiva tanítványainak halála is ekkor ért véget: ekkor ismerték fel, hogy a túlzott közösségi szemlélet mellett elhanyagolták az egyént.

A zsidó élet minden területén törekednünk kell erre az egyensúlyra. A Tóratanulásban például fontos, hogy kapcsolódjunk a közösség hagyományához, de ugyanakkor a saját gondolkodásunkkal, érzékenységünkkel is megértsük és megéljük azt.

Ez a párhuzam igaz a házasságra is. A Tóra azt mondja, Chava (Éva) „segítőtárs, aki szemben áll vele” – ézer knegdo. Azaz: a házastárs célja az egység, de néha az egyéni véleményre, erőre van szükség ahhoz, hogy megmentse a kapcsolatot. Ugyanez igaz a gyermeknevelésre : gyermekeinket egyszerre kell a közösséghez tartozónak és egyénként értékesnek nevelnünk.

Forrás: naaleh.com