Gárdos Péter: Milyen zsidónak lenni ma Magyarországon?

Kecskeméten tizenhárom zsidó művész képeiből nyílt PAST. PRESENT címmel egy fotókiállítás, amelyet Gárdos Péter nyitott meg. A filmrendező, író fölsorolta, hogy miért jó és miért nem jó ma zsidónak lenni Magyarországon, s beszédét azzal zárta: „zsidónak lenni néha csodálatos, például ma, mert együtt vagyunk, együtt lehetünk, és ti, tizenhárman együtt mutattátok meg nekünk, hogy milyen lenyűgöző, sokszínű, és végtelen a világ”.

Zsidó gyökerű művészek képeivel megnyílt a PAST. PRESENT című fotókiállítás a kecskeméti Tudományok és Művészetek Házában, a nagyzsinagóga épületében.  Az Art.Photo.In the Synagogue Galéria által szervezett tárlatot Somodi Henrietta kurátor állította össze a következő tizenhárom művésztől: Alpern Bernadett, Gábor Dettre, Féner Tamás, Fenyő János, Friedmann Endre, Káldori Dániel, Keller Zoli, Keleti Éva, Nádor Ilona, Révész Tamás, Ritter Doron, Miklos Kraus Rozsa, Salamon Sára.

A rendezvényen köszöntőt mondott Feldmájer Péter, majd elhangzott Polnauer Sándor köszöntője is, közreműködött Nógrádi Gergely főkántor. A tárlatot Gárdos Péter filmrendező, író nyitotta meg, akinek a megnyitó beszédét alant elolvashatják.

Gárdos Péter a megnyitón (Fotó: Szepes Rita / Art.Photo.In the synagogue)

„Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim, egy olyan különös helyen állunk, ahol a 13-as szám egy szerencsés konstelláció. Tizenhárom művész ajánlotta fel ugyanis néhány fotóját erre az alkalomra, egy valaha zsinagógának szánt épület egyik apró helységében. Különös, hogy éppen ide, különös, hogy éppen ezeket a fotókat. Különös, mert nem könnyű megtalálni a közös nevezőt.

Argentínai temetők, budapesti balett-táncosok, tel-avivi felvonulás, hajnali párában úszó new yorki felhőkarcolók, tragikus sorsú szépségkirálynő, két fejkendős parasztnéni a Kádár korszakból – mintha csak találomra, egy kalapból rántotta volna őket ki egy rettenthetetlen kiállításrendező.

Hacsak.

Hacsak ez a 13 művész, akik ezekkel a fényképekkel reprezentálják önmagukat, ez a 13 alkotó nem áll rokonságban egymással valamiféleképpen. Lehetne persze az is a megfejtés, hogy ők tizenhárman mindannyian Somodi Henrietta közeli vagy távoli barátai, olyanok, akiket Heni büszkén felvállal, ha alkalma teremtődik egy közös ünnepre. Ez biztos igaz, ám most nem erre gondolok. Arra céloztam, hogy az itt kiállított alkotások megálmodója valamennyien – zsidók.

Na és? – replikázhatnak önök –, mit számít ez olyankor, amikor egy művészember elkattintja a masináját? Szerintem nagyon is számít. Így aztán én – ezen a feladaton, a kiállítás megnyitó-szövegén töprengve – elméláztam azon, milyen zsidónak lenni ma, Magyarországon.

Zsidónak lenni például jó, ha történetesen Philip Rothot olvasol, mert ültödben kissé kihúzhatod magad.

Zsidónak lenni viszont nem jó, ha mondjuk futballmérkőzésre keveredsz, ahol éppen egy kék-fehér színösszeállításban játszó csapat küzd egy másikkal, ugyanis akkor a tribünön gyakorta hallhatsz libagágogást, és mókásnak gondolt, több tucat ember által skandált rigmusokat.

No de zsidónak lenni jó, mikor anyád a téli este szoba melegében elábrándozik, felidézi a nagybácsikat és nagynéniket, hogy miképpen csináltak mesés karriert Amerikában és Ausztráliában.

Ellenben zsidónak lenni nem jó a szombati bulin, ha egykori osztálytársad már pityókásan gonosz, rosszindulatú vicceket mesél Kohnról és Grünről, hahotázik, és sokat mondóan kacsint hozzá.

Zsidónak lenni jó péntek este, a templom fölötti teremben, ahol gyertyafény imbolyog a vacsora asztalok felett.

Zsidónak lenni nem jó 1944-ben, a pályaudvaron, mikor hangos csattanással bevágódik a vagonajtó.

Zsidónak lenni jó, mikor a sólet vastag, sűrű illata ellepi a konyhát.

Zsidónak lenni nem jó, ha az utcán utánad skandálják, hogy „megy a vonat Auschwitzba”, s te összerázkódsz, és lebénulsz, és csak nyeled a könnyeidet, és nem mutathatod fel nagyapád és Tibor fényképét, hogy ők például már elutaztak egyszer oda, és az a vonatút nem bizonyult egy vidám kirándulásnak.

Zsidónak lenni jó, mikor Chagallt mész nézni Bécsbe, s látod a végtelen sort a múzeum pénztáránál, és mikor 50 méterrel odébb sétálsz, ámulsz, hogy egy másik múzeum előtt is küzdenek a bejutásért, mert ott meg Frida Kahlo képeit állítják ki.

Zsidónak lenni nem igazán jó, mikor egy pszichoanalitikusi konferencián előadást hirdetnek meg a holocaust nemzedék második generációjának soha el nem múló lelki traumáiról.

Zsidónak lenni nagyon-nagyon jó, mikor apád tördeli a barcheszt, és rád mosolyog azzal a szelíd mosollyal, amellyel az életben csak egyszer, egyetlen egyszer ajándékoz meg, és te nem tudhatod, hogy miért pont ott és miért pont akkor.

Zsidónak lenni nem jó, ha a Google böngészőjében véletlenül felfedezed neved sok száz sorstársad között, akiket ezúttal azért szerkesztettek egy honlapra, hogy egyszer majd, ha eljön az idő, ne kelljen sokáig keresgélni, s hogy akkor majd könnyű szívvel s végérvényesen leszámoljanak velük, veled.

Zsidónak lenni jó, mikor az unokád hadarva, nyolc évének felhőtlen gondtalanságával elmagyarázza neked a sábesz fogalmát.

Zsidónak lenni nem jó, mikor a belvárosi hotel éttermében, zárás előtt a világhírű magyar író feláll az asztal tetejére, imbolyog picinyt, és elordítja magát: „zsidók, haza!”, a pincér meg hozzácsapkodva kendőjét az asztalhoz, hozzáfűzi: „tessék hagyni, berúgott szegény”.

Szóval, kedves barátaim, csak annyit szerettem volna mondani itt, a kecskeméti zsinagóga oldalsó termében, egy nagyszerű fotókiállítás megnyitójának apropóján, hogy zsidónak lenni néha csodálatos, például ma, mert együtt vagyunk, együtt lehetünk, és ti, tizenhárman együtt mutattátok meg nekünk, hogy milyen lenyűgöző, sokszínű, és végtelen a világ.”