Bábel Németországban

Milyen ma zsidónak lenni Németországban? – tettük fel a kérdést zsidó vendéglátóinknak Giessen városában, ahol aztán minket kérdeztek arról, milyen is ma zsidónak lenni – Magyarországon. Közben megismerkedhettünk egy németországi hitközség bonyolult mindennapjaival. Kepecs Ferenc írása.

Péntek este volt. Ott álltunk barátnőmmel a giesseni zsinagóga előtt és nem tudtunk bejutni, mert utunkat eltorlaszolta egy mérges öregúr. „Fogalmam sincs, hogy maguk kifélék. Nem jöhetnek be” – ismételgette. Próbáltam meggyőzni, de hiába. Én már feladtam volna, ám akkor barátnőmnek mentőötlete támadt. Elővette az igazolványát, az öregúr orra alá dugta és rámutatott az „anyja neve” rubrikára. No, az a név annyira „zsidós” volt, hogy a kapu szigorú őre megenyhült és beengedett bennünket.

Bent már barátságosabb volt a fogadtatás, bár egy úriember azért megkérdezte, miért jöttünk. „Vajon miért mennek zsidók péntek este zsinagógába?” – kérdeztem vissza, aminek hallatán ő is megenyhült és mosolyra váltva betessékelt minket az épületbe. Az istentisztelet idejére aztán el kellett válnom a barátnőmtől – a férfiakat és a nőket szigorúan szétválasztották – és csak a kiduson, a bor és a kenyér megszentelésének szertartásán találkozhattunk újra. A gyülekezet hosszú asztalok mellett ült, nekünk – a külföldi vendégeknek láthatólag kijáró megtiszteltetés okából - a főasztalnál adtak helyet. Ott ültünk a rabbi, a segédrabbi és a hitközségi elöljárók mellett és természetesen arról kérdeztük őket, milyen ma zsidónak lenni Németországban.

Vendéglátóink szemmel láthatóan már unták a témát, de azért türelmesen válaszolgattak, szót ejtve az előzményekről is. Hát igen, a legrégibb dokumentumok szerint már 1700 évvel ezelőtt is éltek zsidók a mai Németország területén, Giessenben, ebben a Majna-Frankfurttól ötven-hatvan kilométerre északra fekvő egyetemi városban pedig már a 14. századtól kimutatható a jelenlétük. A hitközség lassan gyarapodott és 1933-ra létszáma meghaladta a nyolcszáz főt. Aztán jött Hitler s vele az üldöztetés, a kivándorlás és a deportálás. 1945-ben hat zsidó tért vissza Giessenbe. A hitközséget 1978-ban alapították újra 26 emberrel, a zsinagógát – pontosabban szólva a zsidó közösségi központot 1995-ben építették fel, felhasználva egy másik német városban épen, ám hívek nélkül maradt imaház alkotóelemeit is. Ma, a kilencvenes évek lökésszerű létszámgyarapodása után a 90 ezres Giessenben 370, magát zsidónak valló személy él.

Vendéglátóink elnézést kértek a zsinagógába való bejutás nehézségeiért, de – mint mondták – óvatosnak kell lenniük. Mint ahogy Németországban mindenütt, Giessenben is vannak neonácik, és élnek a városban muszlim bevándorlók is. (A zsinagógával szemben lévő háznál magunk is láttunk szemmel láthatóan közel-keleti származású (és bizonyosan nem izraeli) fiatalembereket jönni-menni. Békéseknek tűntek.) Mint az egyik asztalszomszédunk elmondta, a közösségi központ 1995-ös avatási ünnepségén képviseltették magukat a keresztény felekezetek és a helyi muszlim közösség képviselői is.

Azt, hogy a giesseni zsidók száma miként növekedett meg oly imponálóan az elmúlt évtizedekben, már nem kellett megkérdeznünk: saját fülünkkel hallhattuk a választ. Az istentisztelet és a kidus-asztalnál zajló beszélgetések zöme ugyanis nem németül, hanem oroszul zajlott. Mert hogy a közösség tagjainak legnagyobb része – hetven-nyolcvan százaléka – a volt Szovjetunióból érkezett. Ami – különösen kezdetben – kommunikációs nehézségekkel járt. Az eredeti német hitközség tagjai nem értették a jövevényeket, azok meg nem értették a helyieket. Gondolhatnánk akkor, hogy legalább az istentiszteleten elhangzó héber szavak ismerősek voltak mindkét csoport számára, ám ez nem volt így: a legtöbb orosz zsidó nem, hogy nem értette, de olvasni sem tudta a héber biblia szövegét. Nem lehetett rossz néven venni tőlük, hiszen egy ateista társadalomban nőttek fel, ahol ráadásul nem is nagyon volt tanácsos kimutatni zsidóságukat.

Látogatásunk idejére persze már javult a helyzet: az oroszok elkezdtek németül tanulni, ám még bőven voltak megértési nehézségeik. Az istentisztelet idején például külön ültek a német zsidók, hogy a dróse (a tóramagyarázat) idején fordíthassák nekik a rabbi szavait. Az ugyanis oroszul beszélt, ami nem esett nehezére, mivel – bár Giessenbe jövetele előtt évtizedekig Izraelben élt – ő is a Szovjetunióban született. Amikor aztán valamelyik német szólalt meg, annak a szavait az oroszok számára fordították. Ugyanez folytatódott a kidus és az azt követő közös étkezés alatt is, azzal megtoldva, hogy a segédrabbi mondókáját is tolmácsolni kellett, mégpedig mind az oroszoknak, mind a németeknek. Ő ugyanis a rabbi fia volt, aki már Izraelben született és hozzászólásaiban a modern hébert használta, amit viszont egyik csoport sem értett.

Az étkezés idejére már végképpen minden „orosz hangulatú” lett, a feltálalt ételek nagyobb része is orosz specialitás volt, kivéve a „gefilte fist” (töltött halat), melyet mindenki egyformán nagy étvággyal evett. Az est végén aztán ránk került a sor: nekünk kellett elmondani, hogy „milyen is ma zsidónak lenni Magyarországon”.