A holokauszt után árvaházba került túlélők találkozóját rendezték meg a „NÜB” Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete szervezésében tegnap a budapesti Bálint Házban. A találkozón csaknem százan vettek részt, többen Izraelből érkeztek. Az egykori növendékek visszaemlékezéseiből kötetet állítanak össze Bányai Viktória tudományos kutató szerkesztésében.
– A holokauszt után árvaházba került túlélők nem csak a szüleiket vesztették el, pedig ez is pótolhatatlan veszteség volt számukra. Nem, ők nem csak egy meggyilkolt család árvái lettek, hanem egyúttal egy felszámolt, elpusztított és meggyalázott civilizáció elárvult gyermekei is. Nem csak a családjukat vesztették el, hanem a saját civilizációs örökségüket. A sötétség azon éveiben az európai kultúra, az európai civilizáció hevert romokban, s azt nem egy feltartóztathatatlan természeti erő, nem egy földrengés vagy szökőár pusztította el, hanem az elfajult emberi természet – mondta Schiffer János, a „NÜB” Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete elnöke, aki a szervezet által szervezett árvaházi növendék találkozón mondott köszöntő beszédet.
Az árva vagy félárva kisgyermekek zsidó hitközségek budapesti és vidéki gyermekotthonaiban éltek 1944 és 1948 között a Joint támogatásával. Ebben az időszakban a gyermekotthonok több ezer árva növendéket fogadtak be, a Joint támogatásával fenntartott cionista gyermekotthonok száma gyorsan nőtt, Budapesten harmincnégyet létesítettek, és 1945 decemberében már tíz működött vidéken. 1946 áprilisában a fővárosban 2800, a vidéken 4000 gyermeket gondoztak a különféle otthonokban.
A korábbi (1995-ös, majd 2014-es) intézeti találkozók résztvevői a csonka családjukból kikerült egykori árvák, félárvák voltak. A magyarországi gyermekotthonok egykori növendékeinek, az 1944-es hazai vészkorszak túlélőinek száma sajnálatosan fogyatkozik, életükben talán ez az utolsó lehetőség a vészkorszak máig ható traumájának kibeszélésére egymás között.
Mint Schiffer János fogalmazott: a gonoszság – ellentétben a földrengéssel és a szökőárral – feltartóztatható, ha vannak becsületes, tisztességes emberek, márpedig vannak, még ha kevesen is. Emlékezzünk rájuk, hiszen ők azok, akik nem csak embereket mentenek, hanem ők azok is, akik visszaadhatják az elárvult gyermekek hitét – mondta.
Nádudvari Zoltán egykori növendék Esterházy Péter szavait idézte, aki így fogalmazott: „amit bizonyosan tudunk a 21. századról, és ez egyik legfontosabb jellemzője, hogy ez az a század, amikor meg fognak halni a holokauszt túlélői. (...) Másképp beszél és másképp hallgat az, aki ott volt, ezért másképp beszél és másképp hallgat az is, aki nem volt ott”. Hozzátette: az árvaházi gyerekek kivételes esélyt kaptak arra, hogy fölnövekedhessenek, s védettségben élhettek. „Mindannyian vállaljuk, hogy kik voltunk, s a zsidó gyerekek sorsközössége mit adott nekünk az életben” – fogalmazott Nádudvari Zoltán, majd azt mondta:
– Mi, akik túléltük a szüleink elpusztítását, azt üzenjük, hogy soha többé dehumanizált gyűlöletet, más embertársak megbélyegzését, kirekesztését!
A találkozón részt vett Dalos György író, aki elmondta: félárvaként, három évesen nem akart az árvaházba bekerülni, s tiltakozásképpen három napig nem evett, ezek után azonban a gyermekotthonokat, internátusokat megkedvelte. Erős emléképpei vannak például az óbudai Zichy utcai intézményről, ahol erős közösségi érzés alakult ki benne és a társaiban. Mint fogalmazott, mindig az volt az érzése, hogy teljes árvák nincsenek, hiszen ott voltak velük a nevelők.
– Nem azt mondom, hogy boldogok voltunk, hanem azt, hogy nem voltunk teljesen árvák – mondta az író. – Szavaim nem a szenvedés, hanem a hála szavai, s a hála azt a felnőtt közösséget illeti, amely körülvett minket, s azt a gyerekközösséget, amelyhez tartoztunk.
Szólt az egybegyűltekhez Kovács Mira, aki arról beszélt, hogy amikor hazajött a légerből, azt hitte, várja majd itthon az édesapja, de nem várta senki.
– Nagyon beteg voltam, s miután felépültem, felkeresett egy gyerekkori pajtásom azzal a kérdéssel, hogy szeretnék-e bemenni árvaházba. Igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy vihetem magammal azt, ami otthonról megmaradt: egy szobabútort – emlékezett vissza. – Így kerültem a zuglói Bácskai utcai gyermekotthonba, ami mindennel el volt látva, a földszinten volt betegszoba, orvosi szoba és mosoda is. Nagyon szomorú szemű, jó és hálás gyerekek voltak ott, de soha nem mertem megkérdezni senkitől, hogy mi történt a családdal. Én se beszéltem róla sok-sok évig.
Bányai Viktória tudományos kutató köszönetet mondott a találkozó résztvevőinek azért, hogy megosztják visszaemlékezéseiket a készülő kötet számára. A beszámolókat „szolgálatnak” nevezte, mondvánn, hogy az egykori növendékek nem csak a téma tudományos feldolgozását szolgálják ezzel, hanem az utókort is.
Toronyi Zsuzsanna (Mögötte Kovács Mira, Nádudvari Zoltán, Schiffer János, Dénes Iván Zoltán, Dalos György)
Toronyi Zsuzsanna, a Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója azt kérte a résztvevőktől, hogy a birtokukban lévő fényképeket, ha módjukban áll, adományozzák a múzeumnak, ahol kutatható archívumot állítanak össze a gyűjteményből. Mint mondta, ezeknek a dokumentumoknak száz év múlva felbecsülhetetlen értékük lesz, elvégre a levéltári szakma szempontjából nehéz korszakban élünk: sok kép és irat csak digitálisan születik meg, s egyelőre nem tudni, hogy ezeket milyen formában lehet megőrizni a jövő számára. Most úgy tűnik, ami papíron van, az több száz évig meg is marad. Toronyi Zsuzsanna megjegyezte azt is: számára fontos adalék, hogy 25 évvel ezelőtt egy volt árvaházi növendéktől, Landeszmann Györgytől vette át a levéltárat.
A NÜB szándéka, hogy az egykori növendékek gyerekkori magántörténeteit kötetben is közreadja hiteles, közérthető korrajz keretei között. A páratlan értékű egyéni kordokumentumok, „világló részletek” gyűjteményét tesszük közkinccsé, ezzel üzenhetnek a 21. század olvasóinak.
(Címlapkép: A Hanna Gyermekmenza és Napköziotthon óvodásai a Kertész utca 32-ben. Forrás: Fortepan.hu)
.png)
