Jákob és a nulla összegű játszmák vége – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma délután 15 óra 35 perckor köszönt be, a királynő holnap délután 16 óra 46 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a Vájchi hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!

Amikor péntek este megáldjuk a gyerekeinket, Jákob derűs színjátékát ismételjük el: persze, hogy olyanok leszünk, mint a szüleink, de ez nem baj: ha rálátunk, és nevetni tudunk rajta, nem kell többé „nulla összegű játszmákat” játszanunk egymással.

Az első könyv története – véletlenül nagyjából mindig a polgári év vége körül – véget ér Jákob búcsújával. A pátriárka, aki az egész ismert világot bejárta Mezopotámiától Egyiptomig, minden fájdalmat megtapasztalt a rossz szülői szeretettől a szerelem kínjain át a fia elvesztéséig, ő a teremtés könyvének főszereplője.

Most, története végén József áll előtte az unokáival.

A búcsú megindító pillanatában azonban Jákob hunyorogva megkérdezi a fiát az ágy lábánál megilletődötten álló, áldásukra váró unokákról, hogy „kik is ezek”, aztán fordítva, születési sorrendjüket összekeverve áldja meg őket.

A szenilitás jelei ezek? Lehet, ha nem vesszük észre mögöttük a Biblia egyik kedvenc viccét, az ismétlődést. Azt, hogy egykor, élete elején maga Jákob állt így saját idős apja ágyánál az áldásra várva, Ézsaunak öltözve. Őt nem ismerte fel egykor a vak Izsák, így jutott az áldáshoz, amely nem őt illette.

Most azt játssza el, hogy ő az öreg Izsák, ő van becsapva. És tényleg, végül mind a szüleinkké válunk valamennyire, de azért ez egy másik színház, csak paródia. Akkor Ézsaut játszotta el Jákob, most pedig Izsákot, akkor azért játszott, hogy manipuláljon, most pedig azért, hogy jóvátegyen és megvigasztalja haldoklása tanúit. Színjátéka jóvátétel: megcseréli az áldásokat, mert nem hisz semmilyen születési jogban és egész életében mindig a kisebbet választotta: Ráhelt az elsőszülött Lea helyett, a kis Józsefet és Benjámint a nagy testvérek helyett. De most úgy választ „kedvencet”, hogy közben megáldja és „naggyá teszi” a másik fiút is, úgy veti el az előjogokat, hogy senkitől nem tagadja meg a szeretetét.

Megismétli és paródiája révén kijavítja apja és önmaga régi, rossz színjátékait. Az előadás bemutatja, hogy a szeretet nem nulla összegű játszma, attól, hogy valaki nyer vele, nem kell, hogy más veszítsen.

A haldokló Jákob vidám, játékelméleti színjátéka arról szól, hogy sikerült. Az ősapák családja a történet végére megtanulta, hogy az emberek közötti viszonyokra nem szabad nulla összegű játszmaként tekintenünk, ha el akarjuk kerülni a szenvedést és meg akarunk tanulni együttműködni. Ez a játékelméleti tanulság az ősatyák könyvének utolsó, legnagyobb titka.

Amikor a zsidó családok péntek este megáldják a fiúkat, Jákob mondatát ismétlik ebből a búcsúelőadásból: Tegyen olyanná az Örökkévaló, mint Efrájimot és Menassét. Ismételd meg, de csak játékos paródiaként, az ősatyák történetét.

Az együttműködés helyetti harc, a nulla összegű játszmák világa a férfiak világa: az egymással harcoló ősapák ki vannak zárva az áldásból, csak Efrájim és Menasse szerepelhet benne. A lányokat azonban megáldhatjuk az ősanyák nevében is: tegyen olyanná az Örökkévaló, mint Sárát, Rebekát, Ráhelt és Leát.

Aki akarja, mondja el ma az áldást és gondoljon közben Jákob utolsó, felszabadító színjátékára.

Jó szombatot!