A hosszú út végére értünk – Jó szombatot

A Mazsihisz hírei most elhallgatnak a szombat törvényei miatt, honlapunk nem frissül. A Szombat nem a kifelé, hanem a befelé figyelés ideje, több mint 24 órán keresztül, egy napnál kicsit hosszabb ideig, hogy „kerítést építsünk a Tórának”, megóvjuk, hogy a szombat szelleme minél tovább maradjon velünk.

A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten 17:48 óra, a Szombat királynője 18:49 órakor távozik körünkből, onnantól visszavárjuk Önöket honlapunkra. Addig találkozzunk személyesen, zsinagógáinkban. A Tórából ezen a héten a „Háázénu” (Mózes 5. 32:1-52.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

A hosszú út végére értünk, Mózes életének és – egyetlen hetiszakasz híján – az egész Tórának a végére. Hosszú záróbeszéde végén Mózes, mielőtt felmegy a Nébó hegyére meghalni, énekel még egyet a zsidóknak, a népének.

Egy szülőről, apáról vagy anyáról énekel, aki megharagszik engedetlen gyermekére, megbünteti, aztán mindig, következetlen módon, megbocsát neki újra. Isten Izrael iránti szeretetéről énekel, amelynek ő volt a legközelebbi tanúja. A szeretetről szóló dal eléneklése szinte az utolsó dolog, amelyet Mózes ezen a földön csinál, aztán már csak megáldja népét, az énekkel búcsúzik el Izraeltől. Azt kéri, jegyezzék meg ezt az éneket. Énekelni tanítja őket, mielőtt harcolni mennek az országért, mint egy csapat kisiskolást. Azt, amiről az egész Tóra szól, az Isten és az ember közötti szeretetről, utoljára még nem elmondja, hanem elénekli. Rengetegszer elismételte már, szinte az unalomig, de nem biztos benne, hogy átment. Úgyhogy az aggastyán, élete legutolsó perceiben, elénekli néhány strófában a Tórát, hogy megrökönyödött népe biztosan soha ne felejtse el. Képzeljük el az arcokat, a gyászra készülőknek, Mózes utolsó percei döbbent tanúinak meglepetését. Mózes élete a legkomolyabb életek egyike volt a földön, és ő énekelve búcsúzott tőle. Ezt tanította nekünk még utoljára, hogy hogyan kell énekelve meghalni és közben még megnyitni mások szívét a dallal néhány mindeddig feleslegesen ismételt jó tanács előtt.

A jó halál kegyelme szerencse is, igencsak függ attól, milyen állapotban, melyik életszakaszban kell távoznunk – kegyelem kérdése is, persze. De azok, akik eleve látogatásnak tervezték itteni tartózkodásukat, váratlan ajándéknak az életet, tart, ameddig tart. Akik így vannak vele, önzetlenül tudnak másokra figyelni és énekelve távoznak, ha eljön az idő. Hálásak azért, ami megtörtént.

A magyar zsidó szellemtörténet írója, Komlós Aladár egyik utolsó versében búcsúzott így, énekelve a Földtől.

Mielőtt elmegyek, meg kell köszönnöm, hogy idehoztak erre az érdekes, szép földre. Annál inkább, mert az a hír járja, hogy rövidesen felrobbantják és elpusztítják az egészet, úgy hogy szinte az utolsó pillanatban sikerült még idejutnom. S még hozzá olyan szerencsém volt a lutriban, hogy emberként jöttem – hiszen lehettem volna béka, vakondok, sas, veréb, delfin, mit tudom én, micsoda – de a legkülönb élőlény formájában jöttem, aki eszével ura lett a földnek, aki látja, megismeri a levegő; a fold és a vizek, az élők és az apró részecskék titkait, aki városokat és hajókat és repülőgépeket teremt,  aki dalokat, zenét és gyógyszereket talál ki,… És láttam a földet és láttam, hogy csodálatosan szép és kimeríthetetlenül gazdag és titokzatos, láttam édes, gyönyörű hároméves gyerekeket és tündérien kecses cinkét és színpompás virágokat és magam is írtam verseket és megfejtettem tudományos kérdéseket… És jó soká maradhattam a földön. Nem mondom, hogy minden jó volt, mert bántottak is, szenvedtem is, de ennek többnyire én magam voltam az oka s magam az oka annak is, hogy nem volt több örömöm, több felemelkedésem, több győzelmem. De egészben érdekes volt, szép, és semmiért nem adnám, hogy lehetőségem volt megtapasztalnom ezt a földet. Mondom, köszönöm.

Ezt tanuljuk Mózestől és a nyomában Komlós Aladár búcsújából „Mielőtt elmegyek” című verséből. Az önzetlen hálát, amiért élhetünk.

Jó szombatot kívánunk!