Örökség és hagyaték

2021. Augusztus 12. / 09:31


Örökség és hagyaték

A közelmúltban elhunyt Tóthné Rőmer Klára – akit a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) a saját halottjának tekint – több évtizeden át szolgálta a Salgótarjáni Zsidó Hitközséget. Az ő emlékére adjuk közre az alábbi kéziratrészletet, amely a férje, Bódi Tóth Elemér Klárika című, készülő könyvéből származik.


Különös véletlen, hogy a haláltáborokból való felszabadulás után az első újszülött zsidó fiú, dr. Gótai László, az első újszülött zsidó leány az 1946. június 8-án született Rőmer Klára (héber neve Blumen) volt Salgótarjánban, és Cselényi György után 2021. március 21-éig, Klárika váratlanul bekövetkezett haláláig ők látták el a Salgótarjáni Zsidó Hitközség fenntartásával kapcsolatos teendőket, vagyis a soát követő második generáció tagjai. Büszke vagyok Klárikára, a feleségemre, aki több mint két évtizeden át segített megőrizni a hitközség több mint százéves múltjából mindazt, amit még lehetett, amíg azon a márciusi hajnalon el nem ragadta a Kínából ránk zúdult járvány. Klárika 2000-től dolgozott a hitközség elöljáróságában. Először alelnökként és főként az adminisztratív teendőket látta el, amiben negyed évszázados ruhagyári kiterjedt kapcsolatrendszere, hazai és nemzetközi tapasztalatai ugyancsak segítették, majd dr. Gótai László elnök 2008-ban bekövetkezett tragikus halála után elnökként. Egyhangú szavazással választották meg. Ekkor Keszler Árpád látta el az alelnöki tisztséget.

Mit „örökölt” Klárika? Először is a nevét. Anyukája, Rőmer Istvánné, Paszternák Olga mondta el unokájának, Sanyinak egyik itthoni salgótarjáni látogatásakor (1996. május 5-11.): „A gettósítás előtt átjött hozzánk a szomszéd nő, akiről tudtuk, hogy a nyilas párt tagja, Hitler képe előtt „imádkozik”. Felajánlotta, hogy a 13 éves kishúgomat, Klárikát elbújtatja. Hogyan hihettünk volna neki. Anyuka úgy döntött, biztosabb, ha együtt marad a család. Egyedül én maradtam meg.” Ő ezért kapta a Klára nevet. A Menház utcából elhurcolt, meggyilkolásakor 13 éves „első” Klárika és Dezső bátyjának megsárgult fotográfiája most a salgótarjáni zsidó temetőben, az 1948-ban fölavatott Auschwitz-emlékmű belső terében látható azon a szomorú tablón, amit Szegő Zsuzsi ötletét is megvalósítva helyezett el és avatott fel a hitközség a holokauszt 70. évfordulóján rendezett mártír-megemlékezésen 2014. június 22-én. A tablón látható 43 fénykép fölött ez a cím áll: „Salgótarjánban született gyermekek, akiket 1944-ben a holokausztban meggyilkoltak”. Bőhm Ágnes segített a fényképek összegyűjtésében és a tabló elkészítésében. Sajnos, a szám egyáltalán nem pontos. Csak a gyermekáldozatok száma 330 volt Salgótarjánban, de mindössze ennyi kép került elő, hiszen azokat is meggyilkolták, akiknek legféltettebb kincsei közé tartoztak az ezekhez hasonló felvételek.

12.jpgA salgótarjáni zsinagóga egy archív felvételen (Fotó: Egykor.hu)

Mit „örökölt” Klárika? Például hagyományt. A hitközség tisztségviselői között szinte már a kezdetektől ott tevékenykedett vezetőségi tagként a közvetlen felmenői közé tartozó Rőmer Hermann (1906-1912). Például emlékutcákat, volt bennük minden. Például a Menház utcát, amelynek elején jobb oldalon  1971-ben még ott voltak a régi zsidó temető maradványai. Például az egykori Fő utcát, amelynek bontását egy hétfői napon kezdték 1974. január 28-án reggel. A Nap kelt 7:16-kor, felhős, enyhe idő volt. Hó sehol. Tudom, mert feljegyeztem, hogy megkezdték a salgótarjáni belváros egyik legrégibb házsorának bontását. Az egyik sarkon a Jeges január 21-étől szűnt meg. Valaki még 1964-ben felhívott: „Találkozzunk a Jégbüfében”. Találkoztunk. Mustot vitt haza, még lehetett kapni. Azóta már van egy fiunk és két unokánk is. Hajdanában a Fő utcán voltak a Rőmer-boltocskák is. Visszaemlékezők szerint a következők: 43. sz. Rőmer Jenő órás, egyik esküvői tanúnk 1966-ban, a salgótarjáni zsidó temetőben nyugszik, 50. sz. Rőmer Zoltán órás és taxis, Klárika nagypapája, Új-Zélandban, az aucklandi temető zsidó részlegében nyugszik, 57. sz. Rőmer Árpád női divatáru, a salgótarjáni zsidó temetőben nyugszik, 60. sz. Rőmer tejüzlet. A Bérautózást a Rőmer testvérek teremtették meg Salgótarjánban 1926-ban. A Munka című újság szinte minden számában hirdettek: „Nem fázik, ha a Rőmer testvérek legújabb, csukott, fűthető, 70 lovas Chrysler autójában utazik”. Megindították a Salgótarján-Balassagyarmat közötti első személygépkocsi-járatukat is 1929-ben: „5 személyt 40 pengőért viszünk”. Egy, a városban közismert tanár, Győrffy Dezső lánya, Győrffy Sarolta együtt járt Klárikával a Madách Imre Gimnáziumba. Sokat találkoztunk 1964-ben különösen az érettségi körüli időben a IV. C tájékán, ahol újságíróként egyre többször megfordultam, persze elsősorban nem az oktatásügy iránti olthatatlan érdeklődés, hanem inkább Klárika miatt. Győrffy Sarolta „Találkozások Pityuval – egy tanárnő könyve” című visszaemlékezésében (Kairosz Kiadó, Budapest, 2006) ezt is megemlíti és például „Értelmükkel felfogják ugyan” címmel írt cikkemet Rőmer Klári dolgozatáról, aki a salgótarjáni zsidóság üldöztetéséről és elhurcolásáról írt családi és ismeretségi körükből származó dokumentumok alapján (Nógrádi Népújság, 1964. május 22.). Az OKTV-dolgozatok írói a következők voltak: Tóth Katalin, Szvircsek Ferenc, Schink Annamária, Keszler Bernát, Praznovszky Mihály, Győrffy Sarolta, Lubi Zsuzsa, Borza Ilona, Rőmer Klára, Muzsnai Zoltán. Könyvének egy másik helyén különösen megkapó, ahogyan a régi Fő utcát Győrffy Sarolta lefesti, amelyet – mint írja – „szegénysége ellenére valami otthonos biztonság és történelmi patina nélküli meghittség jellemzett… Sokan emlékeznek még biztosan… Rőmer bácsi órásüzletére (ő még a hatvanas évek elején is ott üldögélt picike kis órásboltja előtt a megyei könyvtár épülete mellett)". Ma már Rőmer István, Klárika édesapja is az új-zélandi Auckland földjében nyugszik feleségével, ahogyan ott írják Olga Rőmerrel együtt. „Oli” boltját is sokáig emlegették még kivándorlásuk után is Salgótarjánban.

salgotarjan-zsinagoga-15.jpgFotó: Egykor.hu

Mit „örökölt” Klárika? Például sok családi történetet nemcsak a Karancs tövéből, hanem Losoncról, Budapestről, Ausztráliából, Új-Zélandból, Amerikából is. Bözsi néni és Jancsika, azaz Rőmer Jenő kisfiának, Ervinkének az elhunyta a szomorú történetek közé tartozik, ami nagy port vert föl az akkori városkában. Az 1924-ben született kis Rőmer Ervint 1937-ben vitte el a hirtelen betegség. Még a Budapesten kiadott országos terjesztésű Remény című lap 1937. évi májusi száma is terjedelmes, Ervinke fényképével illusztrált cikkben számolt be a temetésről. A cím: Meghalt egy kis barátunk… Schlesinger Dániel salgótarjáni hittanár azt emelte ki, hogy éppen bar-micva ünnepére készült, utolsó gondolatai is a haftóra és avató-beszéde körül forogtak, amit maga készített. „Temetésén megjelentek gimnáziumának igazgatója, tanárai és zárt sorokban osztálytársai. Koporsója körül cserkésztársai álltak díszőrséget… – írta. A cikk második részében a többi között az olvasható, hogy a salgótarjáni Chorin Ferenc gimnázium igazgatója és tanári kara megható sorokban állít emléket a kis Rőmer Ervinnek: „Ezeket a meghatóan szép sorokat dr. Szabó igazgató úr, valamint Semetky, Perényi, Fayl, Vadászy, Vincellér és Virányi tanár urak írták alá.” (Fayl Frigyes a város ismert festőművésze volt.) Talán Ervinke volt az utolsó zsidó gyerek, akinek koporsója körül cserkésztársai álltak díszőrséget. Természetes halállal távozott. Néhány év múlva őt is megölték volna. Klárika nyughelye a Rőmer és az anyai Paszternák család sírkövei mellett van (véletlenül szinte közvetlenül Ervinke szomszédságában) a temető hátulsó távoli részében, a család többi elhunyt tagja az új-zélandi Auckland városának temetőjében, a Föld túlsó oldalán pihen. Koporsójánál nem állt díszőrség, amire persze dehogyis gondoltunk, de amíg élek, nyomaszt a bánat, hogy még gyászolókat sem hívhattunk a járvány miatt. Nem ezt érdemelte volna. Nem így kell elmenni. Nem így.    

Mit hagyott ránk Klárika? Mindenekelőtt a következetességet és a makacs kitartást, hogy a fogyatkozó létszám ellenére a vallási életnek legalább egy kis része megmaradjon, ha csak egyetlen zsidó ember is igényli, az imádkozás háza legyen nyitva. A járvány kezdetéig ez így is volt. A salgótarjáni zsidó temető helyi védettséget élvez és 2013-ban sikerült a szécsényi zsidó temetőt is védettség alá helyezni. A helyi védelem célja, hogy ezek az évszázados temetők, a rajtuk lévő épületekkel, emlékművekkel, síremlékekkel a városok kulturális és épített örökségének részeivé váljanak és hosszú időre megőrződjenek. A salgótarjáni hitközség 2011-ben felújíttatta a szécsényi holokauszt-emlékművet és a járvány kezdetéig rendszeresen temetőrendezést végzett, továbbá a mártír-megemlékezéseket is megszervezte, mert a városkában már nem élnek zsidók. Salgótarjánban is eltávozott a túlélő nemzedék, a pár túlélő sem él már a nógrádi megyeszékhelyen. Az „első generáció” távozása szinte pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Mindezek ellenére a nagyünnepeket, valamint a négy mazkirt egészen a járvány kezdetéig megtartotta a hitközség, főként az elszármazottak jelenlétével. Rajtuk kívül alkalmanként Szlovákiában, Rimaszombatban élő hittestvérek is részt vettek az ünnepeken, a salgótarjáni közösség pedig Fülek, Losonc és Rimaszombat zsidó vonatkozású eseményein (koncert a felújított losonci zsinagógában, a füleki holokauszt-emlékmű avatása 2014-ben, zsidó kulturális nap Rimaszombatban stb.) képviseltette magát.

Továbbá ránk hagyta a hiány érzékelésének szükségességét, aminek újabb sajátos formája, szinte egy teljes város lebontása éppen ezekben az időkben keletkezett. Az eltűnt várost és a születő újat még én is láttam vele együtt. Kettős érzés igazi salgótarjáninak lenni. Magam hallottam egyszer a vonaton két palóc népviseletes asszony beszélgetését. Az egyik megjegyezte: „Ha a régi zsidók föltámadnának, nem ismernének rá a városra.” Azok az évtizedek, a hatvanas, a hetvenes évek és a nyolcvanas évek egy része ugyanis a modern Salgótarján születésének az ideje. Kinőtt a földből a valamikori faluból lett város (várossá csak 1922-ben nyilvánították). Közben lebontották a régit csaknem az összes jellegzetes épületével, köztük a legszebbel, a zsinagógával együtt, amit akár meg is menthettek volna. De nem tették, felrobbantása mellett döntöttek. Szedték szét a házakat, volt, amelyikért nem is volt kár, hullott a tégla, szállt a por reggeltől estig, dömperek robogtak át a nagyjából egyutcás városon. Ódai hangvételű, pátosztól sem mentes versek születtek az épülő városról, az ember teremtő erejéről. Pusztító erejéről nem. Mindenki happy volt, ahogy illik, bár ezt az angol szót akkor még nem használták. Én nem szoktam publicisztikai lelkesültségű verseket írni. Tárcát írtam a dömperesről, egy-két halk, észrevétlen verset arról, ami eltűnt és folyamatosan eltűnik: Meseváros, Mi van a Karancson, Újhold a Menház utcában, Lebontják a régi utcát, Lebontott zsinagógára, A város szíve és még néhányat. Összevéve, születőben volt a korszak építészetileg, szerkezetileg legátgondoltabb városa a modernitás jegyében. Elsősorban a Főtér mutatja, hogy nemcsak önmagukban is térplasztikai értékű épületek születtek, hanem ezek összességükben is létrehoztak egy önálló térbeli formát, amire már valóban csak az építőművészet képes. Erre nincs is másik példa Magyarországon. Ez még akkor is igaz, ha az építés nem fejeződött be és manapság a posztmodern időkben világszerte más építészeti felfogások uralkodnak, például nagyobb figyelmet fordítanak a helyi történeti folyamatosságra. Itt viszont eltűnt – és ez az érem másik oldala - a település múltjának éppen az a része, amely emlékeztetne, hogy mindez arra a gazdasági, kereskedelmi, kulturális alapra épült, amit meghatározó mértékben a zsidók hoztak létre. Eltűnt a zsidó Salgótarján.  Eltüntették. Ezt is tudni kell. Véletlen, hogy lebontották még a zsinagógát is? Tényleg. Kit keressünk most? És hol? Tudjuk, a kövek beszélnek, de itt nincsenek kövek. A modern városnak azért lehetett örülni. Tegyük hozzá, hogy Salgótarján Megyei Jogú Város Közgyűlésének határozata alapján a holokauszt 70., valamint az 1902-ben épült műemlék zsinagóga lebontásának 45. évfordulója alkalmából fekete gránit emléktáblát helyeztek el a hajdani reprezentatív épület helyén, a Bem utca 8. szám, az úgynevezett Csillagház épületének falán. A tábla mérete: 80x120 cm. A táblán szereplő grafika a zsinagóga épületének stilizált ábrázolása a korabeli fotódokumentációk alapján. Felirata: „Ezen a helyen állt 1902-1969 között a Szvoboda Gyula tervei alapján épült salgótarjáni zsinagóga. Állította a holokauszt 70. évfordulóján Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata 2014”. Erről, valamint előtte a Főposta falán elhelyezett emléktáblánál tartott hagyományos városi megemlékezésről a Városunk – Új Képes Magazin „Mementó az egykori zsinagóga helyén” címmel közölt fényképes beszámolót (2014. június 20.). Amint azt a tudósításban olvashatjuk: „… a résztvevők a Csillagházhoz vonultak, melynek helyén egykor a zsinagóga állt. Itt Székyné dr. Sztrémi Melinda polgármester és Tóth Klára, a Salgótarjáni Zsidó Hitközség elnöke ünnepélyesen emléktáblát leplezett le. A leleplezésnél Bódi Tóth Elemér költő működött közre.” A közölt fotográfián a polgármester és Klárika látható a leleplezés pillanatában. Én rövid beszédet mondtam, ami később az Új Életben jelent meg és pár versemmel emlékeztem a lebontott zsinagógára, az eltüntetett utcákra és hajdani zsidó lakóira. A helyi televízió nem tudósított az emléktábla avatásáról. A városi emlékezésekbe való tevékeny bekapcsolódás, azok segítése tehát szintén a hagyaték része, hiszen nem csak a zsidók emlékeznek és ez így jó, így természetes. Egyébként is, minden, ami történik egy városban, együtt történik velünk, ha nem is egyformán érint. Így volt a múltban, így lesz a jövőben is. Egy helyi amatőr festő, Bajcsik József kézzel írt emlékezéseivel együtt rám hagyott egy 1965-ben készült tusrajzot a zsinagógáról, ami alá ezt írta: „Zsinagóga és a Winter-ház, jelenleg ezen a /helyen BTE/ Csillagházak és előtte lévő széles út terül el”.

salgotarjan-zsinagoga-.jpgFotó: Egykor.hu

Mit hagyott ránk Klárika? Ugyancsak a hagyatékhoz tartozik az idő folyamatában adódó öröm is. Például a közösségépítésben a legsikeresebbnek bizonyult 2019-ig  - utoljára ezt rendezhette Klárika – a Tarján rendezvényközpontban és vendéglőben tartott, a sok kisgyerek számára különösen nagy örömöt jelentő,  játékkal, ajándékkal járó ünnep, a hanuka, aminek sajátossága Salgótarjánban a rövid, de naprakész történet-ismertetés  és a magas színvonalú zenei műsor volt. Számunkra külön is adódott egy kis családi jellege, hiszen a történet-mesélést a fiunk (Tóth Sándor, a zsidó vallástudomány doktora), a zenei rész összeállítását a felesége (Tóth-Takáts Judit egyházzenei doktor, előadóművész) vállalta, a fellépők között többen a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett muzsikusok voltak és többek között két gyermek is közönség elé lépett. Tóth Jonatán (6 éves) a gáonok korából származó imát (Hánérot halalu) adott elő, amit közvetlenül a hanukai gyertyák meggyújtása után énekelnek. Tóth Rafael (9 éves) Handel: Júdás Makkabeus című oratóriumának győzelmi indulóját énekelte héber nyelvű szöveggel (Chává nárimá). Rafi egyébként a 2018-as hanukai ünnepen ült először nyilvánosan a zongorához, hanukai dalokat játszott, ez volt az első koncerten való fellépése. Mindketten a mi kis unokáink. Természetesen a hanuka is marad, Klárika ment el. De még mindig a hagyatékról szólva, a Salgótarjáni Zsidó Hitközség 2012. március 11-én csatlakozott a Közép- és Kelet-Európai Zsidó Hitközségek és Szervezetek Egyesületéhez Debrecenben. Az erről szóló okmányt a szecessziós régi megyeháza dísztermében írták alá az alapítók, köztük Klárika. A megfogalmazott célok között szerepel a zsidó értékek megőrzése, a vallási és örökölt hagyományok őrzése és továbbadása a következő generációknak.

Mit hagyott ránk Klárika? Miként ez már az eddig leírtakból is látható, a többi között egy olyan kapcsolatrendszert, ami jóval meghaladja a sajnos folyamatosan fogyó kis hitközség méreteit. Nemcsak a városok vezetésével, társadalmi és kulturális szervezeteivel volt folyamatosan kiegyensúlyozott a kapcsolat – amint az már szóba került, Salgótarjánon kívül az ország más településein lakó túlélők kérésére a szécsényi temető gondozását és a mártír-megemlékezések szervezését is elvállalta a hitközség -, hanem a tudományos és a mindenkori politikai élet több jelentős képviselője is ellátogatott az elmúlt években a parányi hitközségbe. Utóbbiak közül például járt itt Ilan Mor, Izrael Állam nagykövete, vagy legutóbb Soltész Miklós, a Miniszterelnökség államtitkára, aki úgyszólván azonnal kétmillió forintot ajánlott fel és juttatott el a hitközségnek Deutsch Mózes, a „rabbi bácsi sírjának” felújítására, látván annak romló állapotát. Ami pedig a legfontosabb – és ezt pátosz nélkül mondom -, hogy ránk hagyta az őrködő figyelmet. Szinte életének utolsó percéig intézte a hitközség ügyeit. Már halálos betegen pályázott és nyert 33 millió forintot a Modern városok program keretében a Bethlen Gábor Alapítványtól, amit a többi között az imaház, a szertartási terem, a gondnoki lakás fűtésének korszerűsítésére, napelemek felszerelésére, a víz- és csatornahálózat teljes felújítására kívánt fordítani, nem sorolom tovább. Ez a pénz is megérkezett, sőt a tervezési munka is előrehaladott állapotban volt. Klárika a jövőbe való befektetésnek szánta a 33 millió forintot is. Ezzel hitközségi elnöki tevékenységét koronázta volna meg, hiszen a következő ciklust már nem vállalta volna. Meg is fogalmazta az értesítést a hitközség tagjainak. Elküldeni már nem tudta. Ezért álljon itt emlékeztetőül azoknak, akik majd láthatják a megújult hitközségi épületeket és a sírkertet. Ő teremtette meg ennek gazdasági alapját. Ő nem láthatja erőfeszítései eredményét. Pedig nagyon készült rá. A levél az utolsó üzenet.

FELHÍVÁS
Kedves Mindenki!
Tájékoztatlak Titeket, hogy a Modern városok programjában pályáztunk és nyertünk 33 millió forintot, amelyet az alábbi projekt megvalósítására fordíthatunk: imaterem és gondnoki lakás fűtésének korszerűsítése; Auschwitz-emlékmű szigetelése, kupola javítása vagy cseréje; emlékfal beázásának megszüntetése, szükséges javítások, festés stb.; fakivágás;  útjavítás. 
A munkálatok március 20-tól június közepéig tartanak. Remélhetőleg az időjárás, vírushelyzet nem szól közbe és az előütemezett munkákat a kivitelező el tudja végezni.
Felhívom a figyelmeteket a fokozott óvatosságra, balesetmentes temetőlátogatásra!
Jó lenne, ha a mártír-megemlékezésen (ha a járványhelyzet engedi) együtt néznénk meg a felújítás eredményét.
Még egyszer kérek mindenkit az építési területen a fokozott óvatosságra!
Vigyázzatok magatokra! Vigyázzatok egymásra!
Salgótarján, 2021. március 12.
TÓTHNÉ RŐMER KLÁRA

Klárika március 21-én már nem élt. De ez nem pontos. Él, amíg én élek. Él, amíg a kis családunk él.

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek