Öt évvel ezelőtt, 2016. március 31-én halt meg a Sorstalanság című regény szerzője, az eddig egyetlen Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre. Egykor származása miatt ítélte halálra a világ, ám példázatos műve a sorstalansággal átszőtt sorsnak, hogy a meggyötört szegény zsidó kisfiúból lett világhírű író élete és műve ma már tananyag. Van mit tanulni belőle.
Kertész Imre 1929-ben nem csak a nagy világgazdasági válságtól sújtott világba érkezett meg, hanem egyszersmind beleszületett a zsidóságba és a magyarságba is, hogy élete végén eljusson arra a pontra, mikor azt kérhette embertársaitól: engem ne címkézzenek.
Igaza volt, Európában az ő élete folyamán a címkézés szedte a legtöbb halálos áldozatot: a század zsidónak, kuláknak, idegennek, népellenségnek tekintett emberek millióit küldte halálba. Ennek a halálmenetnek volt a szenvtelen leírója Kertész Imre, aki szegény, hányatott sorsú zsidó fiúként nevelkedik, megjárja Auschwitzot, majd évekre magába temeti az élményt, hogy később mégis megírja a világirodalom talán legpontosabb holokausztregényét, aminek jutalma évtizedeken áz az ismeretlenség, az irodalmi szélárnyék, az olvasóközönség figyelmének szinte teljes hiánya. Majd megkapja a világ legrangosabb irodalmi elismerését, és minden megváltozik.
Mesés fordulatokban bővelkedő, ámulatba ejtő mese az élete – milyen kár, hogy minden elemében igaz, ráadásul ezt az igazságot neki kellett megélnie! Akármennyire tiltakozna is a címkézés ellen, Kertész Imre a választott nép fiaként született és a választott nép nagy halottja lett belőle – a sorstalanság sorsa az övé.
Emléke legyen áldott!