Egy igazán modern, ortodox zsidó, aki az egész világot tanította: búcsú Lord Jonathan Sachstól

Olyan ortodox zsidó volt, akire tanítóként, közéleti értelmiségiként figyelt nemcsak a Brit Nemzetközösség, amelynek tulajdonképpen örökös tiszteletbeli főrabbija volt, hanem bárki, akit érdekelt, hogyan szól hozzánk ma is a Tóra. Az egész kortárs világot megszólító zsidó vallási gondolkodó, spirituális vezető volt, bizonyosan a legnagyobb. 

A 72 éves korában elhunyt a volt brit főrabbira, Lord Jonathan Henry Sacksra emlékezünk.

Ortodox zsidó volt, aki szinte zavarbaejtően naprakész volt filozófiában, lépést igyekezett tartani a pszichológia, közgazdaságtan, a kulturális antrpológia épp aktuális belátásaival, társadalom – és természettudományok kurrens publikációit bújta és tudatta a világgal a Tóra sajátos, ezekkel hol egybehangzó, hol vitatkozó, sajátos tudását az emberről és arról, amit meg nem érthetünk, de szeretetét megtapasztalhatjuk. Arra tanított, hogy a vallási hit nem mankó, amelynek révén elháríthatjuk a felelős szembenézést saját történetünkkel, hanem éppen a bizonytalanság, a bennünket végtelen meghaladó Ismeretlen elfogadása, a belé vetett bizalom és a ráhagyatkozás az Ő szeretetére. Egyúttal felelősségvállalás önmagunkért és másokért.

Bő két évtizeden át, 1991-től 2013-ig szolgált a Brit Nemzetközösség főrabbijaként és kivételes intellektuális tekintélyt vívott ki, messze túl a brit és nemzetközi zsidóságon, ennek a sok tekintetben protokolláris intézménynek. Lemondása után is fontos hangja maradt a brit nyilvánosságnak, gyakran kérték újságok, TV-csatornák súlyos, kurrens erkölcsi kérdések körültekintő, méltányos megvilágítására.

Nagyon mélyen foglalkoztatta a politikai filozófia, mélyen hitt abban, hogy az erős közösségek igazi összetartó ereje közös hiteken, közös meggyőződéseken alapul, sokszor idézte ennek alátámasztására Amerika mélyen vallásos alapító atyáit, tudta, hogy a liberális demokrácia intézményei erejüket a beléjük vetett állampolgári bizalomból nyerhetik csak, hitt a héber Bibliában mint a Nyugat közös örökségében, nem titkolta soha konzervatív-liberális világnézetét, de még élete, mint most kiderült, utolsó hónapjaiban is óvott attól, hogy rabbik vallási tekintélyünket felhasználva próbáljanak beleavatkozni világi hatalmi versengésekbe. Az amerikai választások kapcsán mondta ezt és fájdalmas, hogy senki nem hallgatott rá sem a jobb, sem pedig a baloldalon, sem az ortodox, sem a progresszív, sem a szekuláris, sem a nem zsidók közül. Annyit mondott halkan, hogy baj lesz ebből, ha a hitet is háborús fegyvernek tekintjük és már most látszik, a halála napján, mennyire igaza volt.

A vallásközi párbeszédről nem igazán szoktak jó könyveket írni, noha reggeltől-estig kenetesen beszél mindenki róla, mert szépen hangzik. Ő páratlanul gondolatgazdag könyvben mutatta meg, mit tanít nekünk erről a Tóra, káprázatos elemzése azt az érzést keltheti fel bennünk, hogy a Biblia szövegét tegnap írták, annyira eleven és aktuális. Nem naiv humanista széplélek, beszél veszélyekről és problémákról, pontosan tudja, hogy a csoporthoz tartozás tudata mennyire erős az emberben és mennyire hozzátartozik a másik csoport idegenségének hangsúlyozása, de hisz benne mégis, hogy van mód fenntartani egymást megértő, radikálisan eltérő, de részben közös alapokra épülő közösségeket.

Arra jut, hogy kell és lehet is beszélünk egymással nekünk muszlimoknak, zsidóknak, keresztényeknek, ha részben vagy egészben közös kinyilatkoztatásunkat kicsit is komolyan vesszük.

Szerepe, figurája túlnőtt a zsidó közösség határain, ő volt a zsidóság első számú hangja, amikor egyetemes erkölcsi, vallási kérdésekről volt szó, ő közvetítette elsősorban, amit a judaizmus ajánlott a világnak. Jól mondta Boris Johnson „szomorú” búcsúüzenetében, hogy vallási vezetőként „teljes társadalmunkra és az egész világra” gyakorolt hatást Sacks rabbi, jól mondta az izraeli köztársasági elnök, Reuven Rivlin, hogy „nagylelkűsége és együttérzése hidakat épített” közöttünk. A szekuláris ellenzék vezetője, Jáir Lapid arról számolt be, hogy egyedül őt tudta volna elképzelni rabbijaként és Sacks megtisztelő módon vállalta a feladatot. Minden zsidónak reménybeli rabbija volt és „rabbija” tanítója volt bizonyára sokaknak, akik nem is voltak zsidók, de hozzájuk is szólt Lord Jonathan Sacks bölcsessége. Egy ember, aki csak beszélt és írt, ezzel a hatalmával, az értelmezés és a figyelemfelkeltés hatalmával alakította a világot. Befolyása abból eredt, hogy hétről-hétre követhettük, mit tanít a Tóráról az oldalán, ahol többé nem jelennek meg új értelmezések a hetiszakaszokról és ez hétről-hétre megtapasztalt hiány lesz majd sok tíz vagy százezer ember életében.    

Lord Jonathan Sacks, zsidók, keresztények, moszlimok és ateisták tanítója úgy tartotta, hogy a Tóra elsősorban az emberi élettörténetek abszolút nyitottságáról szól, a Tóra hősei nemhogy nem szentek, de mélységesen esendők, akiknek van erejük és esélyük az önismeretre, a szenvedésteli megváltozásra, hogy nincs a személyes élettörténetnek és a családtörténetnek olyan terhe, amelyet ne lehetne elvinni és végül letenni, hogy minden történetben feltalálható a megváltás esélye mindaddig, amíg tart. A judaizmus végül, röviden nem más, mint a végzet hatalmának megtörése.

Ő írta Mózes haláláról szólva, az Atyák Tanításait idézve, hogy nem szükséges és nem is lehet a munkát befejezni, ahogy ő sem vezethette be negyven év után az Országba a népet. A munkát nem befejezni, hanem továbbadni kell. Ez vigasztalhatja most a zsidó világot, az Egyesült Királyságot és mindazokat, akinek sokat jelentett, a gyászban, a súlyos veszteséget viselve. 

Áldott az Igaz Bíró. Legyen áldás tanítónk, Jonathan Sacks emléke.