110 éve született Sztehlo Gábor, zsidó gyerekek mentőangyala, egyike a Világ Igazainak

Mentett, vigasztalt, segített egész életében, mindig úgy, ahogy lehetett. Ez az egy érdekelte: a vigasz, mert igazi keresztény volt, olyan, amilyen nem sok akad a világon. Úgy 1600 zsidó kisgyereket mentett meg a vészkorszak idején és utána sem hagyta cserben az árvákat: megalapította számukra az öröm köztársaságát.

Huszonnégy éves volt, amikor Sopronban lelkésszé szentelték. Kicsi közösségek templomát építtette, népfőiskolát szervezett, dolgozott a hívekért, gyámolította a rászorulót, támogatta az özvegyet és az árvát. Ahogy a próféták kérték. 

Amikor a náci Németország megszállta Magyarországot, összegyűjtötte és biztonságba helyezte a zsidó kisgyerekeket, akit csak tudott. Engedjétek hozzám a kisdedeket – ezt a tanítást követte. Nem csak az életüket óvták, az otthonokat valóban otthonná tették nekik oly korban, amikor az, hogy megszülettek, halállal büntetendő bűnnek számított. És mégis volt otthonuk a földön a nyilas rémuralom idején Budapesten. Mert ahol ketten-hárman összejönnek Isten nevében, úgy hitte, hogy ott ő is jelen van. És ahol Sztehlo Gábor ott volt, Isten tanúja, ott volt a Jóisten is, a kis zsidógyerekekkel 1944 Budapestjén. Isten küldötte fogta a kezüket. Ott volt köztük egy későbbi Nobel-díjas tudós, Oláh György és sok akkor is, később is hír nélküli, de pótolhatatlan élet.

Aztán megszűnt a háború, de nem szűnt meg a szenvedés és ő folytatta azt, ami a dolga volt a földön. Otthont szervezett, otthont teremtett az árváknak, akiknek a háború elvette mindenkijét. A Magyar Köztársaság előtt hozta létre Gaudiopolist, az Öröm Városát, a gyerekek köztársaságát, ahol azok, akikért nem jöttek a szüleik az ostromot követően és akik még csatlakoztak hozzájuk, egy hatalmas testvériség állampolgárai lettek. Egymás óriási családja. Nem volt olyan sötét mélypontja a történelemnek, ahová ne világított volna be az örömhír, amit hozott. Az a hír, hogy Isten az árvákat szereti csak igazán.

Rákosi Mátyás rendszere nem volt az öröm barátja, úgyhogy a sztálinista fordulatot követően, 1950-ben bezáratta Gaudiopolist, mások mellett Orbán Ottó költő, Sárközi Mátyás író, Horváth Ádám rendező, valamint Oláh György otthonát és országát. Odáig is csak azért maradhatott fent, mert egy angyal táplálta minden nehézség ellenére szíve vérével. És amikor ezt nem lehetett már, lehetett mást. Vigasztalni a kitelepítetteket, otthont teremteni a szeretetben azoknak, akiknek nem volt otthonuk. Újra. Kövérkés férfi szelíd mosollyal, oldalkocsis motorkerékpárral. Nem prédikált igazságot, nem hirdetett megváltást, nem tanított, csak óvott és vigasztalt. Olyan egyszerűen és magától értetődően volt jó, mintha jónak lenni tényleg olyan egyszerű és magától értetődő lenne. Róla mintázták a Valahol Európában főszereplőjét.

Mert volt egyszer nálunk, a leírhatatlan szenvedés legmélyében egy ember. Valahol Európában, aki nem tudta hallgatni azt, ami minden fülnek olyan ismerős és természetes. Az árvák jajszavát. Segédlelkész volt és 1956-ban elszakadt még a családjától is. Ők elmentek erről a reménytelennek tűnő helyről, ő pedig maradt, mert dolga volt. Itt volt dolga. Amikor Svájcban járt náluk, rosszul lett, maradnia kellett, 10 évig várt arra, hogy svájci állampolgár legyen és visszatérhessen. Két hónappal azelőtt vette magához a Jóisten, hogy hazajöhetett volna. Mert Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret. Élete mégis millió gyökerű, mert az 1600 gyereknek gyerekei és unokái vannak és minden élet a világ végéig az ő áldozatkészségét dicséri.

Az életszentség ritka holmi és amikor találkozunk vele, úgy érezzük, jobban értjük a híres sorokat, hogy Szent, szent, szent a Seregek Ura, akinek Sztehlo Gábor evangélikus lelkész követ e volt a földön.

Legyen áldás az emléke!