05.02. 19:38, kimenete: 05.03. 20:50 
Amikor valamely okból meg fog szűnni az élet a Földön, Budapest romjai alól akkor is diadalmas zene szivárog majd könnyű kézzel írt, büszkén önironikus szöveggel, hogy az örök túlélés diadalát hirdesse: valamelyik G. Dénes György-sláger lesz.
Fotó: nava
Mert valójában erről szól minden egyes dala: az élet legyőzhetetlenségéről, arról, hogy él és élni akar és ez az üzenet épp olyan aktuális volt Zsüti fényes pályáján, szép és nehéz életében, amilyen aktuális marad, ne reménykedjenek, továbbra is.
1915-ben született, szinte egyszerre a „rövid XX. századdal”, amely az első világháború kitörésével vette kezdetét és a rendszerváltás utáni „boldog békeidők” utolsó napjaiban ment el a XXI. század elején, 2001 februárjában. Semmiből nem maradt ki, ami az előző századot olyan borzalmassá tette. Derűje nem naivitás volt, hanem mélyen átélt hit és bölcsesség. Abból fakadt, hogy sokat, így sok jót és kedveset is tudott az emberről mondani. Látta, hogy a szépség és a játék épp annyira örök, amennyire törékeny és esendő, és hogy a humor, a reflexió és a népszerű költészet semmiképpen sem erősebb ugyan a világnál, amelyik körülveszi, de okosabb azért igenis lehet nála. Ő pedig elég sokszor bizonyult okosabbnak.
Ki emlékszik már, hogy annakidején Kertész Imrével közösen írtak szocialista operettet Bekopog a szerelem címen? Nos, ennek fináléjában csendül fel a híres, később önálló életre kelt sláger, hogy Járom az utam a macskaköves úton: a Pesthez fűző, minden rémséggel dacoló, töretlen ragaszkodás himnusza, a Budapest – slágertől és kabarétól induló - kulturális miliőjét megteremtő asszimiláció egyik sajátos válfaját szépen példázó, nagy vallomás.
Tanúság arról, hogy az embert nem valami absztrakt hűség köti mindennek ellenére ide végérvényesen, hanem a története, az az idő, amely épp itt telt el velünk: itt minden emlék múltunk hozza felénk, mert mi itt születtünk, ez a hazánk. Konkrét helyek, időpontok és események láncolata: a macskaköveken kopogó esőcseppek az angyalföldi éjszakában (az Ahogy koppan az eső magyarítását is neki köszönhetjük).
Ez volt hitének alapja és legbiztosabb tudása: hogy a történetünket nem veheti el tőlünk senki és ezért végső soron úgyis minden rendben van. Hiába hogy az imádott kedves „azóta nem néz rám olyan szendén”, mert ami történt, megtörtént már régen: tudják, Lellén. Visszanézve már egészen bizonyos, hogy „nekünk találkozni kellett”.
Így lesz az ő története a mi történetünk korai éveinek barátjától, Rejtő Jenőtől kezdve Karádyn át Kertész Imréig és tovább: Budapest leküzdhetetlen életerejének nagy elbeszélése.
És akkor még nem beszéltünk – ezer egyéb dalszöveg mellett – az édesbús zsidó nosztalgia két leronthatatlan bástyájáról sem, amelyek szavai újfent csak tőle származnak, ki mástól is származhatnának: az Egy ősz hajú asszony és a Hegedűs a háztetőn dalai. Ahogy utóbbiak nem lennének azok, amik Scholem Alechem, vagy Joseph Stein nélkül, úgy nem lenne egészen a mieink Zsüti nélkül sem Tevje, Golde és a lányok, Anatevka története sem, amelyet New Yorkban és Pesten írtak a mi musicalünkké. Ezt a nagy szerelmet is tőle kaptuk mi.
Tudta, hogy az emberiség menthetetlen, de a vigasztalására azért van mód. Viccel és zenével; úgyhogy ő mindent megtett, amit hite szerint egyáltalán tehetett értünk.
A század telt, Zsüti pedig, ha épp nem volt munkaszolgálatosként elfoglalva, kártyázott, udvarolt, a lóversenypályát látogatta, evett és írt, szóval szorgalmasan tette a dolgát: túlélt és vigasztalt.
86 évet élt-halt Budapesten, 15 éve már, hogy a Farkasréti Zsidótemetőbe költözött. Ma lenne 101 éves.
