Mai születésnapos: Heinrich Heine, a világ legnagyobb zsidó költője

Ő volt az a szemtelen zsidó forradalmár, aki nélkül nem született volna meg a legmagyarabb magyar költő, Petőfi Sándor életműve sem. Ő volt az „Európához” és „a jövőhöz” megtérő, hazátlan értelmiségi asszimiláns ősmintája és a legnagyobb zsidó költő is a világtörténelem során.

Talán először ő volt a világon költő és újságíró egy személyben: könnyed dalainak jó része napi aktualitás, udvarlás vagy rímbe szedett vezércikk, ahogy legkiválóbb tanítványáé, Petőfié is, de ezek a semmiségeik nem avulnak el soha, minden egyes nap ki lehetne őket nyomtatni vezércikkeként, amíg csak világ a világ és világtörténelem a világtörténelem. Majd csak a Messiás veszi el az aktualitásukat, amikor megérkezik végre.

A Messiás, amelyet ez az egyszerre ironikus kedélyű és dühös ember, Heinrich Heine is várt a maga módján: egy olyan világot remélt, amelyben megszűnik az elnyomás és az igazságtalanság, leáldozik a zsarnokok napja, mindenki beszélhet és énekelhet is, ha akar és mindenkinek jut hajlék és falat.

Így képzelte, mert a felvilágosodás és a francia forradalom gyermeke volt. Szó szerint is: francia uralom alatt született Napóleon talmi dicsősége idején a későbbi Németországban. A német földet imádta és gyűlölte egyszerre: rajongott a német néphagyományért, gondolatért, filozófiáért, legkivált Hegelért, akinek elhitte, hogy a történelem igenis értelmes folyamat és tart valamerre. De utálta a német reakciót és nacionalizmust, amelynek szerinte a forradalom, sőt a forradalmak Franciaországa volt az ellenpontja.

Élete jelentős részét Párizsban is élte le, onnan küldte szatirikus nyilait cikkekben és versekben a világ hatalmasainak. Karl Marx távoli rokona volt, szimpatizált is valamelyest tanaival, de félt is tőlük. Attól tartott, hogy a kommunizmus szerinte sok szempontból jogos dühe, amellyel új világot épít majd, elpusztítja mindazt, ami az ő szívének is kedves az európai kultúrából. Akarta a teljes egyenlőség és igazság társadalmát, csak megérni nem akarta már, élni nem szeretett volna benne.

Hiszen az, amit „európai kultúraként” tartott számon, az egyetlen otthona volt: amikor elhagyta ősei hitét 28 évesen és kitért lutheránusnak, úgy fogalmazott, hogy ezzel „megvette a belépőjegyét az európai kultúrába”.

Soha nem távolodott el végleg a romantikától, dalait a romantikus-posztromantikus korszak legnagyobb komponistái zenésítették meg Schumanntól Csajkoviszkijig, a Mint egy virág, olyan vagy című kis költeménye a valaha írt legszebb, legtisztább dal a Földön. De az ő szentimentalizmusába mégis szinte mindig keveredik némi irónia vagy éppen valami itt-ott szinte alpári vicc. Például ebben:

A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szívét a rózsa alkony
látványa nyűgözte le.

Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.

Hát így valahogy. De ha a könnyes naplemente nem is tudja már meghatni, azért a világszabadság, a „népek tavasza” és legkivált a magyar szabadságharc 1849-ben még megmozgatja a szívét:

Ha e szót hallom, „magyarok",
szűknek érzem német zekémet,
keblemben tenger kavarog,
és mintha trombiták köszöntenének!

Fölcsendül szívem rejtekén
a monda, mit elnyelt a távol,
a harci dal, a vad s kemény –
ének a Nibelungok alkonyáról.

A hősök sorsa ma is egy,
így dalolták meg hegedősök,
megváltozhattak a nevek,
de ők a régi „hírövezte hősök".

Soha sorsot, ily ismerőst;
zászlói bár büszkén dagadnak,
ősi szokás szerint a hőst
legázolják nyers, állati hatalmak.

S most háborúba ellened
ökör s medve vállvetve szálltak.
Elbuksz, de vigaszod lehet,
magyar, a minket ért csúfabb gyalázat.

Kik veled vívtak nyílt tusát,
becsületes vadállatok csak;
de farkasok, disznók s kutyák
azok, kik bennünket igába fogtak.

A győzők bűze fojtogat,
nyínak, csaholnak és röfögnek.
De csitt, költő, kíméld magad -
Beteg vagy ám, s hallgatni volna bölcsebb.

Beteg volt már valóban, a sokat emlegetett matrac-sír lakója, abban élte le utolsó éveit. A szó és a rím fegyvere azonban nem hagyta cserben. Az utolsó időkben jelent meg befejezetlen regénye is a középkori zsidóüldözésekről A bacherachi rabbi címen, magyarul is olvasható. Éneke könnyed marad, érzelmes, hetyke és merész az utolsó pillanatig.

Álltam veszendő posztját viadalnak,
szabadságharcban, harminc éven át.
Víttam reménye nélkül diadalnak:
Hogy végem itt ér, tudtam én tehát.

Nem alhaték. S tudtam, míg fennvirrasztok,
Szundít sátrán a bajtárs, léha had!
(Hős hortyogásuk mindig felriasztott
ha bóbiskolni kezdtem néhanap).

S mert féltem én (csak az nem fél, ki balga)
s mert hosszú volt az éj s az únalom
hát fütyörésztem cifrázgatva: hallga!
pimasz rímekkel hetyke gúnydalom.

Így voltam éber. Puskavégre vártam,
gyanús fickó ha erre kullogott:
jól célba vettem s pókhasába bátran
tüzes golyóbist küldtem én legott.

Megesett persze közben, óhatatlan,
hogy akadt fráter... akadt biz olyik,
ki lőtt úgy, mint én... S ó, mit is tagadjam:
tátong sebem már... vérem elfolyik.

Tátong sebem... Ha egy kidől a poszton,
Helyébe száz jő, hab rajt összecsap.
De hősök sorsát veretlenül osztom:
A kardom ép! Szívem tört össze csak.

A világ legnagyobb zsidó költője 219 évvel ezelőtt sírt fel először, de játékosan dühös panaszai máig hallatszanak és hallatszanak majd tovább is, amíg csak a Messiás meg nem érkezik, hogy elnémítsa őket. Jöjjön el minél előbb, még a mi napjainkban.