Mai születésnapos: Bacsó Péter, a Tanú rendezője

„Virág elvtárs, ez már az ítélet”, „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, „hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának” és a magyar narancs, amely, hát, olyan, amilyen, de legalább a miénk. A legnagyobb magyar szatíra önértelmezésünk részévé vált, évtizedek óta Bacsó Péter poénjaiban élünk.

Édesanyja Palotai Boris írónő volt, az ő ágán zsidó, tehát vallási értelemben is „stimmel”, bár nincs nyoma, hogy gyakorolta volna élete bármely korszakában a zsidó vallást. Kassán töltötte a kisgyerekkorát, 1940-ben jöttek fel Pestre és ez jó döntésnek bizonyult, itt könnyebb volt túlélni a holokausztot.

Színházi embernek készült, de évfolyamtársa, Makk Károly addig szekálta, amíg filmessé vált: újabb ok, amiért hálásak lehetünk az ősz Mesternek.

Első filmjeinek egyike rögtön a magyar alapfilmek egyike volt, A tanú, a kicsit sem vicces ’50-es évek pazar filmszatírája. Adott egy becsületes minden mértéken felül hülye, régi mozgalmi múltat maga mögött tudó gátőr, Pelikán József. Ha Svejk buta lenne, mint az ágyú, szegény, akkor pont ilyen volna: kisember kiszolgáltatva a nagytörténelemnek, illetve azoknak a küldetéstudatos és gőgös szadista kreténeknek, akik azt képzelik, hogy ők a nagytörténelem: a nemzetközi helyzet egyre fokozódik-figyelmeztet egyre a gyomorbajos hóhér, Virág elvtárs. Főnöke, Bástya elvtárs, akit már meg sem akarnak ölni, ugye, aki már, úgymond, le van ejtve, szóval a ragyogóan játszó Both Béla a betonfejű despota igazi filmes ikonja lett.

Betiltották hosszú évekre a filmet, de hagyták leforgatni és nem is semmisítették meg a kópiát. Azért tudott A tanú az Aczél György-i tűrés és tiltás határán egyensúlyozni, mert az ’50-es éveket bírálta, azt az időszakot, amelytől az ’56 utáni pártvezetés is igyekezett elhatárolni magát: a „személyi kultusz” éveit. Igaz, hogy néha azért kicsit túllőtt a célon. De hát ma már olyan mindegy ez is: kultuszfilm lett belőle, mihelyt megismerhettük. A magyar narancs nem csak a rendszerváltás egyik szimbólumává vált, nem csak egy fiatal radikális párt emblémájában és az új világ sajtónyelvét megteremtő lap, a Magyar Narancs nevében, de az erőszakos ostobaság mementójaként is. Ki gondolta volna, hogy a koncepciós perekből (Dániel Zoltán alakja egyértelműen Rajk Lászlóra utal) is egyetlen tökéletes mondattal viccet lehet csinálni, a szelíd figyelmeztetéssel, hogy „Virág elvtárs, ez már az ítélet”, vagy, hogy Gogolák elvtársnő túlzottan kurta szoknyájának kárhoztatása a képmutató agresszivitás moliére-i, tartuffe-i magaslataiba repítheti a filmbéli elvtársakat. És így tovább. A film mondatai nélkül egyszerűen nem ebben az országban és nem ebben a világban élnénk. Ha akad bárki, aki nem szereti esetleg A tanút, az sem szabadulhat meg már tőle. Kicsi, nagyszerű és egészen a miénk. És ez épp elég ok az örömre.

Rendezett még sok szép filmet a Te rongyos élet-től a Zsüti-filmig, a Hamvadó cigarettavégig, ő írta még a Te szeress legalább című sláger szövegét is, de amiért a Földre küldetett, amit el kellett itt intéznie, az a Tanú megrendezése volt. Úgy mehetett el lassan 8 éve, hogy elvégezte a dolgát. Amikor halála előtt nem sokkal életműdíjat kapott, elnézést kért, hogy nem készített viccesebb filmeket. Itt, Magyarországon, még ennél is viccesebbeket. Ezt azért megbocsáthatjuk neki. Ma lenne 89 éves.