Kétrészes interjúsorozatunkban olyan önkénteseket szólaltatunk meg, akiknek rálátásuk van arra, hogy miképpen élnek a nehezebb anyagi körülmények közé került, idős hittestvéreink. Az önkéntesek az Együtt-Egymásért Programban vettek részt, amelyet a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) Jáhád Közösségi Szolgálata második, harmadik és negyedik generációs holokauszt-túlélők szociális, egészségügyi és lelki gondjainak segítésére indított.
A Mazsihisz részéről Kósa Judit, a Jáhád Zsidó Közösségi Szolgálat igazgatója koordinálta a programot, amelyben az önkéntesek feladata az volt, hogy fogadják a támogatásra szoruló hittestvéreink telefonhívását, és segítsenek nekik abban, hogy kéréseik, problémáik eljussanak a döntéshozókhoz. Elsőként a Gulyásné Gáspár Ágnessel és Hajdú Marianne-val készült interjút közöljük, akik Budapesten vettek részt a támogató programban dr. Domán Istvánné (Kati) és Halász Pálné (Zsóka) társaságában.
– Korábban is dolgoztak már önkéntesként?
HAJDÚ MARIANNE: 2012-ig teljes munkaidőben dolgoztam, nem jutott időm önkéntes munkára, de külföldi tapasztalataim alapján már nagyon régen elhatároztam, hogy egyszer majd én is önkénteskedni fogok. Svájcban egy nagybátyámat láttam önkénteskedni még a hetvenes években: ő akkor több mint nyolcvan éves volt, s mégis önkéntesként dolgozott, az volt a feladata, hogy rendszeresen elbeszélgessen a helyi idősekkel. Később Izraelben azt láttam, hogy fiatal nyugdíjasok olyan betegeket szállítanak terápiára, akik mentőt még nem igényelnek, de egyedül már nem tudnak közlekedni. Tudtam, ha egyszer nyugdíjba megyek, én is önkéntes leszek.
GULYÁSNÉ GÁSPÁR ÁGNES: Én telefonos önkéntes voltam már évekkel ezelőtt a MAZS Alapítványnál, amelynek a gondozottjaival rendszeresen telefonon tartottuk a kapcsolatot szociális és egyéb ellátási ügyekben. Bármilyen probléma volt, feljegyeztük, ha kellett, továbbítottuk. Itt a Síp utcai Narancsligetben volt a mi kis telefonközpontunk, én ott kezdtem el az egész önkénteskedést.
– Mit szeretett a munkában a legjobban?
GULYÁSNÉ GÁSPÁR ÁGNES: Aranyosak, hálásak és kedvesek voltak az öregek. Éreztük, hogy szeretnek bennünket.
HAJDÚ MARIANNE: Én is éreztem a szeretetüket, ami kölcsönös volt részünkről. Sajnos az az önkéntes munka már véget ért, pedig nagyon szerettük csinálni.
– Az Együtt Egymásért Programmal hogyan kerültek kapcsolatba?
GULYÁSNÉ GÁSPÁR ÁGNES: Tudták rólunk, hogy benne vagyunk az önkénteskedésben, úgyhogy amikor nekünk szóltak, csak annyit mondtunk: megyünk segíteni boldogan és bármikor.
HAJDÚ MARIANNE: De a kovid alatt már benne voltunk a második generációs programban is, szóval volt előzménye a Jad BeJad-programban való részvétel.
– Mi adja meg ennek a telefonos kapcsolatfelvételnek a szépségét?
HAJDÚ MARIANNE: Az, ha az ember érzi, hogy segíteni tudott egy rászorulónak. Ez a magyarázata, hogy a tavalyi programból máig vannak olyanok, akik még mindig felhívnak, de sokszor csak azért, hogy beszélgessünk.
GULYÁSNÉ GÁSPÁR ÁGNES: Igen, Marianne jól mondja, sok magányos, idős ember van, akinek nincs kivel beszélgetnie. Nekik már az is nagy segítség, ha meghallgatja őket valaki. Egyedül élnek, az egészségügyi problémáik miatt nem tudnak már eljárni közösségbe, mi marad nekik? A telefon. Nekik nagyon nagy igényük van a beszélgetésre. És a beszélgetések során sokan kitárulkoztak, egy idő után nyíltan beszéltek a zsidóságukról.
– Miért, ez nem volt egyértelmű a programból?
GULYÁSNÉ GÁSPÁR ÁGNES: Annak a néninek nehéz erről beszélnie, aki a háború után született, és sokáig még otthon sem volt szabad neki a zsidóságról beszélni. Amikor megkérdeztük őket a családi, rokoni, baráti kapcsolataikról, nekik kitárulkozást jelentett, ha a zsidósághoz való tartozásról kellett beszélniük. Úgy éreztük, idővel egyre fontosabb volt számukra, hogy legalább telefonon tarthatták velünk a kapcsolatot.
HAJDÚ MARIANNE: Az az érzésem, hogy legtöbben a törődést méltányolták. Az alkalmankénti anyagi segítség is fontos, ez természetes, hiszen idős korban kell a pénz a gyógyszerre, szemüvegre, fogsorra, de a többségnek a lelki gondozással felérő beszélgetés számított igazán.
– Magukat megviselte ez lelkileg?
HAJDÚ MARIANNE: Engem a legjobban az viselt meg, hogy egy alkalommal éppen egy általános iskolai osztálytársam jelentkezett a vonal túlsó végén. Nem találkoztunk évtizedek óta, de a neve ismerős volt, rákérdeztem, hogy kicsoda-micsoda, s ekkor derült ki, hogy egy osztályba jártunk annak idején. Szörnyű egészségügyi állapotban van, folyamatos segítségre szorul. Ezt nehéz volt megemészteni, hiszen együtt kezdtük az iskolát, együtt voltunk gyerekek, és meg kellett tudnom, hogy milyen helyzetbe került a nyugdíjas éveire. Borzalmas volt.
GULYÁSNÉ GÁSPÁR ÁGNES: Engem viszont nem viseltek meg a telefonhívások, mert föl voltam rá készülve, hogy milyen sorsokról fogok hallani. Tudok róla, hogy milyen kevés nyugdíjból élnek idős emberek, és sokan milyen rettenetes anyagi helyzetben vannak, szóval én már jó előre felkészítettem magamat lelkileg. Azt éreztem, hogy szinte kapaszkodnak ezekbe a beszélgetésekbe, amiket velük folytattunk. Sok másodgenerációs ember alól szó szerint kiment a világ, a rendszerváltással elvesztették a munkahelyüket, a világnézetükről kiderült, hogy zsákutca, idős korukra elmagányosodtak, mert a gyerekeik talán már rég külföldön vannak. Érthető, hogy szükségük van egy olyan szervezetre, ahol érzik, hogy ők is fontosak.
– És esetünkben ez a zsidó felekezet.
HAJDÚ MARIANNE: De ne gondoljuk, hogy más egyházaknál az idősek nem ugyanilyen gondokkal küszködnek. Szerintem a katolikus egyházban is tudnának róla mesélni, hogy milyen állapotban vannak az idős keresztény hívők.
GULYÁSNÉ GÁSPÁR ÁGNES: Ez igaz, Marianne, csak a zsidóságban ott a seb. És ezeknek a sebzett embereknek érezniük kell, hogy nekik van hová és van kihez segítségért fordulni.
A kétrészes interjúsorozat következő részében a Miskolcon tevékenykedő Erdősné Pollák Ágnes és Flecker István tapasztalatait osztjuk meg olvasóinkkal.