„Szembe akartam menni a halállal”

25 nap, 3 ország, 850 kilométer. Az erőltetett menet útvonala Bortól Abdáig. Tóth Péter Lóránt kunszentmiklósi tanár, versvándor Radnóti Miklós születésének 110. és halálának 75. évfordulója alkalmából gyalogos verszarándoklatra vállalkozott a tragikus sorsú költő és a többi ártatlanul elhurcolt bori munkaszolgálatos emlékére – olvasható a Radnóti nyomában 1-2. című rövidfilmek ismertetőjeként. De mit kell tudni Tóth Péter Lórántról, aki a mártírok emlékére megtette az „erőltetett menetet”?
INTERJÚ.

– Annyit tudok önről, amennyit a filmje ismertetőjében olvastam: kunszentmiklósi tanár. Milyen szakon végzett?

– Testnevelés-történelem szakon diplomáztam 2003-ban, összesen tizenkét évet tanítottam általános- és középiskolában. A tanítást 2015-ben hagytam ott.

– Miért?

– Mert 2008-tól ismét elkezdtem verseket mondani. Újrakezdés volt, mert kamaszkoromig vers- és mesemondó voltam. Ez később a sport miatt háttérbe szorult, de szerencsére nem végleg, szóval 2008-ban újra belevetettem magamat, jártam fellépésről fellépésre, közben tanítottam, de 2015-ben rájöttem, hogy a két hivatást párhuzamosan nem lehet csinálni.

– Mi vonzotta a fellépésekben azon kívül, hogy szereti a verseket?

– Vágytam rá, hogy bejárjam a Kárpát-medencét, és ne csak az anyaországban, hanem a környező országokban is felléphessek. Ezen dolgozom évek óta, rendhagyó irodalmi- és történelem órákat tartok, és sok helyre eljutottam, ahová tanárként nem tudtam volna.

– Nem lehetett könnyű döntés lemondani a biztos állásról!

– Valóban nem volt könnyű döntés, sokan nem is értették, hogy a biztost, a kiszámíthatót hogyan adhatom fel egy teljesen bizonytalanért, egy álomért? De nem kevesen bátorítottak és lelkesítettek is. Ugrás volt a semmibe, de nagyon örülök, hogy akkor kellően bátor voltam, mert azóta is nagyon szeretem csinálni ezt az ország- és világjárást. Az első előadásomat József Attila verseiből állítottam össze, de a műsor nem csak versekből állt, hanem különböző háttérismeretekből, életrajzi adalékokból, fontos tudnivalókról a költőről és a művekről.

– Hogyan született az ötlet, hogy bejárja a Radnóti és társai által megtett útvonalat Bortól Abdáig? Miért érdekelte a téma?

– Ezzel kapcsolatban sokan megkérdezik, hogy vannak-e zsidó gyökereim, de tudtommal nincsenek. Ami Radnótiék történetében engem megérintett, az maga a tragédia. A végtelen véletlenek tragédiája. Hiszen a költő eredetileg a második csoportba kerül, ő könyörgi át magát az elsőbe, s ahogy ők elindulnak, rá pár napra a második lépcsőt felszabadítják a partizánok. Mohácson egy nappal kerülik el a Vörös Hadsereg bevonulását. Az élet végig ott volt a nyomukban, de a halál az utolsó pillanatban megfogta a menet kezét és elhúzta őket a megmeneküléstől.  Már általános iskolában megfogott a Bortól Abdáig tartó út eseménye, volt ugyanis egy remek magyartanárunk, aki órára egyszer behozta a Bori notesz hasonmás kiadását. Mai napig emlékszem a döbbenetre, amit átéltem a Bori notesz története kapcsán. Olyannyira megérintett Radnóti élni akarása, meg nem alkuvása és a belőle áradó megbocsátás, hogy a saját szememmel akartam látni Bort, s látni akartam, hogy ma mi van ott ahol a munkaszolgálatosok átvonultak. Negyven éves vagyok, szóval huszonöt-huszonhat éve vágytam rá, hogy Radnóti utolsó útját végigjárjam. A „végső lökést” az adta, hogy tavaly volt a születésének száztizedik, halálának pedig a hetvenötödik évfordulója.

– Megbocsátást említett az imént, mit értett ez alatt Radnóti esetében?

– Azt érzem, hogy a verseiben nem ítélkezik. „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nem csak parancsra...” – kezdődik a „Töredék” című verse. Radnóti nem mond ítéletet a magyarság és a németség egésze fölött. Őt valóban nem a „faj” érdekli, ő azt kutatja, azt írja le hihetetlen pontossággal, hogy az EMBER, az emberi lélek, szív, szellem, test miként juthatott el odáig, mely borzalom kicsúcsosodása Auschwitz volt. Csodálatra méltó az az erkölcsi tisztaság, ami abban az őrült világban őt jellemzi. Olyan világban élünk, ahol Radnóti és társai történetéről beszélni kell, ők most is aktuálisak, gondoljon csak a srebrenicai mészárlásra, amelynek éppen most volt a huszadik évfordulója… Mert tanulunk a múlt hibáiból? Ráadásul az ő tragédiájának és halálának történetét a Földön mindenki megérti, hiszen egyrészt egyetemes az embersége, másrészt egyetemes az embertelenség, amelynek áldozata lett.

– Hogyan kezdett hozzá az út szervezéséhez?

– Az út előkészítése fél évig tartott. Fölvettem a kapcsolatot Csapody Tamással, a bori munkaszolgálatosok történetének kutatójával és Kőszegi Ábellel, aki „Töredék” címmel írta meg Radnóti utolsó hónapjainak történetét krónikáját Bortól Abdáig. Természetesen megkerülhetetlen volt Ferencz Győzőnek a költőről szóló monográfiája is. Mivel az általam megtett huszonöt napból tizenötöt tizennyolc a délvidéken telt, kapcsolatba léptem a délvidéki magyarokkal is, akik sokat segítettek az út megszervezésében és teljesítésében. Ez azért volt fontos, mert nem csak végig gyalogoltam az utat, de közben megemlékező előadásokat is tartottam egyes állomáshelyeken. Ez azt jelenti, hogy huszonkét helyszínen összesen majdnem négyezer ember előtt léptem föl és emlékeztünk meg közösen a bori munkaszolgálatosokról.

Diákokkal a szenttamási téglagyárnál

– Mikor és milyen helyszíneken zajlott az út?

– Tavaly augusztus 31-én indultam Borból, szeptember 6-án már Belgrádban voltam. Utána jött Újvidék, Szenttamás, Cservenka, Zombor, Bezdán, Kiskőszeg, Darázs, Mohács. Mohácsig gyalog tettem meg az utat, de mivel Radnótiékat onnan vasúton vitték tovább, az utat én is tömegközlekedéssel folytattam Szentkirályszabadjáig, ahol Radnóti életének utolsó versét, a Negyedik razglednicát  írta. Onnan Zirc, Pannonhalma, Győr következett, és végül Abda, ahová szeptember 24-én érkeztem. A helyszínek egybeestek, de az időpontok nem, ugyanis Radnótiék 1944-ben szeptember 17-én, zsidó újévkor indultak Borból, és november 8-9-re esik a költő halála, vagyis az ő útjuk sokkal tovább tartott. Abdára eljöttek a Győri Zsidó Hitközség tagjai, volt egy közös megemlékezés a helyi diákokkal, felnőttekkel és imádkozás.

Az abdai emlékműnél

– Hogyan zajlott ez a több mint három hét?

– Belgrádtól kezdve napi két-három előadást is tartottam, de nem egyedül, hanem egy-egy helyi magyar közösséggel, például iskolásokkal közösen, mert az volt a fontos, hogy együtt emlékezzünk. Ennek szimbolikus értelme is volt, hiszen míg Radnótiék esetében halottak szegélyezték az utat, én szerettem volna élettel megtölteni. Szembe akartam menni a halállal: ami a katolikus Radnóti esetében keresztút volt, azt mi virágvasárnappá tettük. Igaz, nagyon sok megrázó pillanatot éltem át. A mohácsi megemlékezésre sok zsidó ember eljött, akik rettenetes dolgokat meséltek a családjuk szenvedéseiről. Láttam azokat a téglákat is, amikre az emberek a mohácsi gettóban karcoltak üzeneteket.

– Gyaloglás közben milyen reakciókkal találkozott?

– Nagyon sok kedvességgel és szeretettel. Sokan vízzel és étellel kínáltak, meg akartak hívni vacsorázni, pénzt akartak adni. Voltak olyanok, akik csak miattam megfordultak az úton, és ajánlkoztak, hogy elvisznek autóval. Ahogy Radnótiékat, úgy engem is – tudatosan, vagy tudattalanul – segíteni akartak a helyiek. De ahogy közeledtem dél felől észak felé, úgy fogyott a kedvesség is, az irántam megnyilvánuló lelkesedésből Szerbiában több jutott, mint Magyarországon. De hát a balkáni népek ilyenek, ők talán könnyebben megnyílnak.

– Hogyan gondol vissza az útra?

– Az egyik legfontosabb, hogy nem csak Radnóti miatt jártam be az utat, de a háromezer-kétszáz bori munkaszolgálatos társa miatt is. A névtelen, és sokszor jeltelen sírban lévő emberekért is! S hadd meséljem el, hogy még jóval az út előtt, Makón volt egy előadásom, amelyen József Attila volt a téma. Eljött egy idős néni, egy egykori tanító néni is, pár szót beszélgettünk, aztán bejelölt Facebookon. S mielőtt indultam volna a Radnóti útra, ez a néni írt egy hosszú levelet arról, hogy az ő édesapja – akit már nem ismerhetett – bizony ott gyalogolt Radnóti menetében, és valószínűleg Pancsova után, a jabukai kivégzések során vesztette életét. Arra kért a levélben a tanító néni, hogy az édesapjáért is gyalogoljak! Úgyhogy küldtem neki képeket Pancsováról és Jabukáról. Aztán ez a néni átjött tavaly ősszel Szegedre a Pinceszínházba meghallgatni az előadásomat. Ott ült az első sorban. Örökre kitörölhetetlen az arca. 

(Fotók: Szalai Adrián)