Ez volt Gábor Marianne festőművész kedvenc
mondása. 1917-ben született zsidó, nagypolgári családban. Édesapja az
irodalomtörténész és műfordító Gábor Ignác volt. Pályája a harmincas évek végén
indult, útját kezdetben Berény Róbert és Szőnyi István egyengette. Rendkívüli
tehetség, a ’30-as években képei már a legjelentősebb tárlatokon szerepelnek.
A sikersorozat a vészkorszakig tart, 1944-ben
férje, a neves költő, újságíró Rónai Mihály András egész családja Marianne-nak
pedig az édesapja a Liszt Ferenc téri, nyilas tömeggyilkosság áldozata lesz. A
háború után a kommunista rendszerben polgári származása miatt mellőzik, de az
’50-es évek második felétől ismét kiállíthat és már nem csak itthon, hanem
többek között Franciaországban és Olaszországban is, ahol, nagy sikerei voltak.
Az egyik festményéhez 1966-ban az olasz költőfejedelem, Diego Valeri írt
verset, két önarcképét pedig állandó gyűjteményébe kérte a firenzei Uffizi. 1977-ben
− pályájának betetőzéseként − 1046 alkotását bemutató retrospektív kiállítás
nyílt a Magyar Nemzeti Galériában.
Később, egészen 2014-ben bekövetkezett
haláláig munkáit elsősorban a holokauszt és a zsidó sors ábrázolásának
szentelte. Ezekből állította össze a 2025. május 12-én, a mátészalkai Szatmári
Múzeumban megnyitott tárlat anyagát a művésznő hagyatékát kezelő Monori Marika
kulturális menedzser és a munkáját segítő Szigethy Emma újságíró.
E gazdag és a családi tragédiák ellenére mindvégig
az élet szépségeiben való hitét megőrző alkotó munkásságról beszélgetünk a
Mazsihisz podcast mostani felvételén. A műsorvezető: Rózsa Péter.
Kapcsolódó írásunk:
Terézváros önkormányzata pályázatot írt ki Holokauszt-emlékmű tervezésére a Liszt Ferenc térre
