Gonosz hajlam: a rossz lelkiismeret dilemmája

A magyar holokauszttúlélők gyermekeként született Eitan Pozner izraeli író első, Jécer hárá című regénye a vészkorszak értelmetlen pusztítása során meggyilkolt mintegy hatmillió zsidó áldozatnak állít emléket, magyarázatot keresve a gonosz ösztön árnyékában elkövetett megannyi szörnyűségre a sátáni nyilas pusztítás idején. A héber nyelven megjelent regényből az Új Kelet közölt magyar nyelvű részletet a szerző fordításában. Ebből idézünk egy részt Eitan Pozner engedélyével.

Magda – egy fiatal nő, akinek gyenge vállaira túlzottan nagy teher kerül…

Elkalandozott tekintete támpontot keresett egy megviselt, közvetlenül előtte bizonytalanul lebegő táblára meredve. Az utca nevének megfejtésébe kapaszkodva keserű mosoly ült ki arcára. A felismerést követően, kissé oldalra billentve fejét próbált nyomára bukkanni a kis fedett piacnak, ahová régen apjával járt, de már sehol sem volt. Minden elpusztult a felismerhetetlenségig.

Megpróbált feltápászkodni és valamely ismerős maradványra lelni, de hiába. Rosszullét környékezte, és a szédüléstől lecsuklottak pillái. Homályos képzeletében megjelent egy forró nyári nap, amint a vásárlásból térnek vissza. Apja egyik kezében egy nagy szalmakosarat cipel, a másikkal szorosan fogja kis kezét.

Lassan megpróbálta kinyitni szemét, de párás, sűrű lehelete elhomályosított mindent. Ólomsúllyal ránehezedő szemhéja mögül képzeletében megjelent a tollaitól megtépett tökéletes liba egy zománcozott fazékba zsúfolva, elrejtve a kosár alján, és máris látta a befőttes üvegben a csodás, áttetszően aranyló libazsírt meg a levesbe való zöldségeket. Halványan elmosolyodott, amikor eszébe villant kis szalmakosara teletömve friss, illatos kerti borsóval. Lakásuk ajtaja melletti közös folyosón, egy apró fazsámolyon ülve a meleg délutáni napsütésben körmeivel felpattintja, és kis hüvelykujjával kifejti a borsószemeket. A fülében csengett, ahogyan a bádogtálkába esnek, mint azok a kis színes üveggolyók, amelyekkel régen a többi kislánnyal játszadoztak az utcán.

Hirtelen súlyos szorongás lett úrrá rajta. Teste vadul remegett, fogai fékezhetetlenül vacogtak. A hideg elviselhetetlenné vált, kétségbeesés kerítette hatalmába és hátrahanyatlott egy ajtó nélküli keretnek támaszkodva. Tekintetét megpihentetve a mezuzán próbált erőt gyűjteni, mígnem gyötrő éhsége valahogyis útra keltette. Ennivalót keresett, majd hirtelen térdre rogyott egy friss hókupac előtt, és enni kezdte. Átszellemülten, behunyt szemmel nyelvével a szájpadlásához tapasztotta a szétmálló, fagyos havat, és hosszan élvezte a libazsír ízét.

Amint kissé magához tért, felállt és tovább botorkált volna, de az utcasarkon túl olyan látvány tárult elé, amely aláásta józan eszébe vetett hitét. Hunyorgó szeme előtt lassan bontakozott ki egy félig a járdán parkoló katonai teherautó. Rajta a katonák minden irányba dobálták a kenyereket. Körülötte feldúlt emberek káromkodtak, miközben kétségbeesetten próbálták elkapni még röptében a zsákmányt. Magda, utolsó erejéből és rá nem jellemző féktelen dühtől megtáltosodva száguldott feléjük. Vadul a lökdösődő verekedők közé vetve magát elhatározta, hogy szerez magának egy veknit, amikor a tömegből egy szomszéd fiú felismerte, és hirtelen elkezdett hangosan kiabálni:

– Mit keres itt Lőwi Magda, ez a zsidó kurva!

Az izgatott tömegről leperegtek az elhangzott vádak. A katonák azonban felfogták az üzenet értelmét, pillantásokat váltottak egymás közt, és egyiküknek jelezték, hogy követelje azonosítását. Közben a parancsnok a teherautó tetejéről kiabálva fenyegette. Amennyiben kiderül, hogy tényleg zsidó, elvezetteti és átadja a közeli rohamszázad járőrének.

– Ő majd kezelésbe veszi, ahogyan illik, ezt a rohadt tolvajt! – nyomatékosította üvöltve.

A kijelölt katona késedelem nélkül ütlegelni kezdte. Menetközben terelve durván lökdöste, és nagy erővel sújtott le vállára a bunkósbottal. Úgy tűnt, túlságosan is jól elszórakoztatja ez a váratlan feladat.

A közeli saroknál elhaladva, rongyokba burkolózó férfiak és nők, gyerekek és idősek példás csendben meneteltek végig a főutcán. Levegőben elfojtott zokogás keveredett a rohamszázad katonáinak üvöltése, habzó szájú kutyák ugatása és az út szélén álldogáló, felbolydult tömeg éljenzésének zajába veszve. A járda szélén összegyűlt emberek büszkén, magasba lendített öklökkel meresztették szemüket, mintha ritmikus dobszóra lépegető császári lovak menetelését bámulnák egy képzeletbeli katonai győzelmet követően.

Miriam – Magda anyja, akitől csak egy órával ezelőtt vált el…

Az út végén a sofőr váratlanul mindkét lábával durván rátaposott a fékre. A teherautó irányíthatatlanul csúszott tovább majd oldalra billent, és teljes erővel egy fatörzsnek csapódott. A katonák a plató elejéről széles ívben repülve fennakadtak valahol a felgyülemlett mély hóban.

A motor hangos reccsenést hallatott az összenyomódott fémtől, majd kifulladt. Csend lett. A sötétben a sofőr szitkait és átkozódásait lehetett csak hallani. Miriam az ütközéstől előrecsúszott egy vastag koszréteggel átitatott felületen. Forgott vele a világ, de biztosra vette, hogy ki kell használnia az utolsó lehetőséget. Fel akart kelni, kiugrani és elmenekülni, de teste nem volt hajlandó engedelmeskedni. Erős fájdalmat érzett és úgy érezte, hogy szüksége van még egy kis pihenésre.

Az imbolygó katonák irányából hangos kiabálás hallatszott, amint dühösen kikászálódva a hóból, haragjukat teljes erőből a plató hátsó ajtaján töltötték ki. A sofőr melletti utas hátulról mászott fel és lábánál fogva rángatta ki Miriamot. Dühösen a földre lökte, miközben megállás nélkül átkozta és szidalmazta, folyamatosan őt okolva a balesetért.

Torkaszakadtából üvöltötte, hogy a zsidók közelsége minden esetben átkot von maga után, és szent meggyőződése, hogy el kell taposni őket, mint a csótányokat, kiégetni, mint a tetveket, vízbe fojtani, mint a patkányokat, és hogy egyszer s mindenkorra meg kell szabadulni tőlük.

A gyenge utcai világítás fénye ellenére, esés közben Miriam észrevette, hogy a férfi kabátja valójában egy papi csuha. Tekintetével követte, amint dühösen elhaladt mellette és megfordult, hogy bemenjen egy házba, majd erősen bevágta maga mögött az ajtót. Útközben még volt ideje utasítani a sofőrt, hogy vigyázzon a földön fetrengő kurva vadmacskára.

Hosszú, fagyos percek után az ajtó mellett, ahol a férfi bement, fülsiketítő csikorgással kinyílt egy széles vaskapu. Emberek hosszú sora özönlött az utcára. Amint lassan elhaladtak mellette, Miriam még kapott egy jól célzott rúgást a sofőrtől, aki ráparancsolt, hogy rögtön ugorjon fel és csatlakozzon a menethez. Nagy erőfeszítés árán feltápászkodott és megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy megszabadult ettől az iszonyatos embertől.

A menetet néhány könyörtelen nyilas katona vezette. Ütemes ordításaik ellenére a sor nehézkesen haladt, és még az oldalról érkező rúgások sem vezettek eredményre.

Félholtak hosszú menete volt ez. Amikor Miriam közéjük keveredett, teljesen elképedt, és még a fájdalmairól is megfeledkezett. Sokat hallott az ehhez hasonló menetekről, de nem hitte volna, hogy vele is megtörténhet. Megpróbált körülnézni, de a sötétségben nehezen tudta megkülönböztetni az embereket. Érzelmek nélkül, nehezen vonszolta magát és csak sodródott tovább a tömeggel.

A hely ismerősnek tűnt számára és lassacskán ráeszmélt, hogy az út közvetlenül a Dunához vezet. Az is átfutott az agyán, hogy alig fél órája még férjét, Istvánt támogatta. Naivan azt hihették, hogy egyszerűen csak átvágnak ezen a szörnyű dzsungelen.

– Milyen buta voltam – sóhajtott fel sírva, és amint leszegte fejét, tekintete megakadt csizmáján.

Magda alakja jelent meg előtte, miközben könnyei záporoztak az arcán. A torkából feltörő sikoly most összevegyült a szerencsétlen bántalmazottak fájdalmas kiáltásaival, akik erőteljes ütéseket szenvedtek el testük minden részén. Aztán feltűnt előtte a feketéllő folyó. Nagy jégtömbök úsztak a felszínén, és úgy csillogtak a ragyogó holdfényben, mint csúfosan vigyorgó démonok. Füttyszóra az út szélén leselkedő két teherkocsi lámpái kigyultak.

Folytonos ütlegelések és kíméletlen rugdosások közepette, párossával arccal a folyó felé sorakoztatták őket. Megparancsolták nekik, hogy vessék le ruháikat és cipőiket, majd kötéllel kettesével összekötötték kezüket. Hátuk mögött egy tüzelőosztag foglalta el helyét, a tűzparancsot levezénylő, előző, papi csuhát viselő férfival az élen, aki most széles karimájú szaturnusz kalapot is viselt. A kivégzőosztag élére állva az övéből előhúzott pisztolyt az első áldozat tarkójának szegezte és mennydörgő hangon kiadta a parancsot:

– A Szent Jézus Krisztus nevében, tűz! – ordította és lőtt. A többiek követték példáját.

A prédikátor a folyópartig tartó úton végig vizslatta. Kicsit elidőzött, amint észrevette, hogy blúza rajta maradt. Úgy tűnt, hogy felismerte, majd ráüvöltött, hogy húzza ki magát előtte.

A következő körben Miriam került sorra. Egész testében remegett, a félelemtől fogai hangosan vacogtak. Hirtelen harag lobbant fel benne, ami arra ösztönözte, hogy ne fogadja el sorsát. Miközben azzal küszködött, hogy lehúzza csizmáját, haragja erősödött és egy gyors gondolat villant át fejében. Eszébe jutott előbbi fogadalma, hogy még találkozni fog lányával, Magdával. Mindenképpen be fogja tartani ígéretét – esküdözött fogait csikorgatva.

Keze egy öregasszony kezéhez volt hozzákötve. Vigyázzban állt, a testéről mintha teljesen megfeledkezett volna és csak a parancsra várt. Amikor meghallotta, teljes erejével előre ugrott, maga után rántva az öregasszonyt a folyóba.

Lövés dördült. Társa visszahúzta, végül egymásba gabalyodva fennakadtak egy úszó jégfelületen. Az öregasszony lecsúszott a jégtábláról a fagyos vízbe merülve és maga után rántotta Miriamot a sötéten tátongó mélybe.

A teljes részletet az Új Kelet internetes kiadásában, IDE KATTINTVA olvashatják.

Eitan Pozner Halevi: יצר הרע 
Publishing books, 280 oldal
©Eitan Pozner