Zenei ikreknek nevezték őket, és valóban: Fanny, és öccse, Felix Mendelssohn nagyjából egyformán kapott a sorstól zenei tehetséget, csakhogy egyikük történetesen lánynak született. És mivel a 19. század első harmadában járunk, a művelt és felvilágosult szülők minden támogatást megadnak ugyan Fannynak ahhoz, hogy zenélhessen, azt azonban nem engedik, hogy profi muzsikus legyen. Szerencsére amatőrként sem tétlenkedett, 450 kompozíció maradt utána, amelyek egy részét egyre többet játsszák ma a világ koncerttermeiben.
A művészeteket mindig is nagy becsben tartó bankár, Abraham Mendelssohn nagyon hamar rájött arra, hogy elsőszülöttje, Fanny, és a négy évvel fiatalabb Felix egész kivételesen muzikális. Egy idő után a kitűnően zongorázó édesanyjuk már nem sok újat tudott mutatni a családi zeneórákon, ezért az apa leszerződtette a gyerekek mellé Berlin legjobb zenetanárait. A testvérek zeneelmélet, zeneszerzés, zongora, és hegedű órákat vettek, sőt Párizsba is elutaztak egy időre, hogy a korszak nagy zongoristájánál, Marie Bigot-nál tanulhassanak. A szülők büszkék voltak, a két ragyogóan tehetséges gyerek meg boldog: játék volt a zongorázás, játékból komponáltak kis darabokat, és persze mindketten muzsikusnak készültek.
Amikor Fanny betöltötte a tizennegyedik évét, apja úgy érezte, eljött az idő, hogy leszámoljanak az illúziókkal. Irt egy levelet a lányának, amelyben arra kéri, hogy kezdjen felkészülni a feleség-, és anyaszerepre, és békéljen meg azzal, hogy nagyszerű amatőr muzsikus lesz, de a profi karrierről mondjon le, az Felix útja lesz. Az áldozatért cserébe viszont a papa kárpótolja is a lányát: feleleveníti a családi hagyományt – avagy Bella Salomon nagymama házikoncertjeit – és Vasárnapi muzsika címmel olyan koncertsorozatot szervez, ami hamarosan egész Berlin legnépszerűbb nem-profi hangversenyprogramja lesz. Itt Fanny és Felix is játszhat, sőt az új darabjaikat is bemutathatják.
A Leipziger Strassén álló óriási villában bőven van hely, egy-egy házikoncertre úgy 250-300 vendég érkezik, akik közt néha feltűnik Liszt Ferenc, a Schumann házaspár, Heinrich Heine, vagy a Humboldt fivérek. Ilyen illusztris közönség előtt zongorázhatnak a gyerekek – Fanny gyakran játszik Beethovent, méghozzá kitűnően. A papa időnként a Hofkapelle, azaz az udvari zenekar tagjait is szerződteti, ha egy-egy új darab bemutatójához több muzsikus kell. Az tehát, hogy Fanny lány volta miatt nem érvényesülhetett, így sommásan nem igaz, hiszen profik adták elő a darabjait egy igazán illusztris közönség előtt. Amiről a neme miatt le kellett mondani, az az, hogy pénzt kapjon a fellépésekért, és hogy a művei megjelenjenek nyomtatásban. Ezzel furcsamód még Felix is egyetértett, pedig nagyon szoros, szeretetteli, és bizalmas volt a kapcsolat a két testvér között. Úgy gondolta, hogy a bizonytalan és kemény profi pálya, ahol ráadásul még a kritikusok tollának is ki van téve a művész, nem Fannynak való. Abban egyeznek meg, hogy néhány darabot Felix neve alatt jelentetnek meg: 1827 és 1830 között öt dalt és egy duettet publikálnak az op. 8 és op. 9 számú dalfüzetekbe.
Közben zajlik az élet, a szakmai – Fanny egyre többet komponál –, és a privát: tizenhét évesen szeretett bele egy fiatal festőbe, Wilhelm Henselbe, aki néhány évvel később feleségül is veszi. A zsidó családba született és tizenévesen evangelizált bankárlány, valamint és a szerény körülmények között felnőtt, mélyen katolikus festő házassága az eltérő családi háttér ellenére nagyon boldog és harmonikus. Wilhem ráadásul felesége művészi ambícióit is teljes mellszélességgel támogatja. 1839-ben egy évet töltenek Itáliában, hármasban az akkor tízéves fiúkkal, Sebastiannal, és itt Fanny végre szakmailag is kiteljesedhet. Rengeteg kollégával találkozik és a régóta vágyott külső visszajelzést is megkapja. A levelei alapján ez élete legboldogabb időszaka.
Egy idő után Fanny veszi át apjától a vasárnapi házikoncerteket, ő lesz a Vasárnapi muzsika lelke és motorja: szervező, házigazda, karnagy, zongorista, zeneszerző egy személyben. Dirigálja az évek óta működő húsztagú kórusát, muzsikus barátai pedig – profik és amatőrök egyaránt – játsszák az ő, valamint Felix műveit, a kortársak darabjait, és természetesen Bach műveit. A helyzet tulajdonképpen idilli, a vasárnapi koncertek után néhány vendég mindig átmegy a szomszédos műterembe Wilhelm Henselhez, modellt állnak, beszélgetnek, a program itt folytatódik. Fanny élvezi ezt a családi-művészi-társasági pezsgést, és élete utolsó évében annyira megerősödik lelkileg, hogy még imádott öccsével akaratával is szembeszáll: elhatározza, hogy végre a saját neve alatt adja ki a darabjait. Megjelennek nyomtatásban a dalai, kórusművei, és az op. 1-7 jelzésű zongoradarabok. Többre sajnos nem marad idő, mert negyvenkét évesen – 1847 májusában – egy kóruspróba alkalmával agyvérzést kap és négy órával később meghal.
Soha nem érezte olyan jól magát, mint az utolsó hónapjaiban és az utolsó napján – írta nővéréről Felix, aki a halálhír hallatán mély depresszióba esik, és hat hónappal később, 1847 novemberében maga is agyvérzés következtében hal meg mindössze harmincnyolc évesen. A Leipziger Strassén álló házat – ahol több mint húsz éven át szólt a Vasárnapi muzsika – eladják, egy korszak végleg lezárult.
