Heisler Andás: A zsidó és nem zsidó magyarok múltja visszavonhatatlanul közös

A Duna mélye, a golyónyomok a házfalakon, a rendre előkerülő, fel nem robbant bombák emlékeztetnek bennünket a magyar történelem legsötétebb korszakára. Arra az időszakra, amikor magyarok lőttek magyarokat a Dunába – fogalmazott Heisler András a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnök a Margit hídnál megtalált emberi maradványok temetésén pénteken Budapesten, a Kozma utcai zsidó temetőben.

Egy 17 éves fiú, aki még csak ismerkedik az élettel. Egy 17 éves fiú, aki kiszökik a XIII. kerület egyik védett házából, hogy a szabadnak hitt világba jusson. Egy 17 éves fiú, aki előtt ott van az élet összes szépsége, a világgal való ismerkedés, a szórakozás, a tanulás, a munka gyönyörűsége, a jövőbeni szerelmek reménysége.

Egy fiú, akit a nyilasok két barátjával együtt elfognak és számára ismeretlen emberek sorába állítva a Duna felé terelik őket. A többit már ismerjük. Halottak ezrei hullottak a Dunába. A fiú homlokáról azonban lepattan a gyilkos golyó, egy másik a nyakánál behatol szövetek közé, de úgy hagyja el, hogy a létfontosságú szerveket elkerüli. A fiú ájultan zuhan a Duna part kövei közé, két legjobb barátja élettelen teste pontosan reá hullik. Ők halálukban óvják a túlélő áldozatot, a barátot. Pár óra múlva magához tér, bemenekül a legközelebbi védett házba. Ő a nagybátyám, apám édestestvére, aki ma 90 évesen egészségben él Izraelben, s aki a kevésszámú túlélő tanúja a Duna parti vérengzéseknek.

A város, amelynek utcáin és hídjain nap, mint nap járunk, kevés híján teljesen elpusztult 1944-ben. A Duna mélye, a golyónyomok a házfalakon, a rendre előkerülő, fel nem robbant bombák emlékeztetnek bennünket a magyar történelem legsötétebb korszakára. Arra az időszakra, amikor magyarok lőttek magyarokat a Dunába. A múlt, a zsidó és nem zsidó magyarok múltja visszavonhatatlanul közös. Ezért csak együtt tudjuk méltóképpen lezárni és eltemetni azt. Azoknak, akiket ma temetünk, nincsenek, vagy nem ismertek hozzátartozóik: nem tartoznak közvetlenül senkihez, ám’ ez a sorstalanságuk bármennyire fájdalmas, mégis ma különös esélyt jelent. Annak az esélyét, hogy ők és társaik a jövőben majd mindannyiunkhoz fognak tartozni, hogy az egész nemzeti közösség válik hozzátartozójukká, ápolja emléküket.

„Prófétálj ezekről a csontokról és szólj hozzájuk: száraz csontok ti, halljátok az Örökkévaló igéjét” (Ezekiel könyve)

Hölgyeim és Uraim!

A vízmosta csontok visszavonhatatlanul összekeveredtek egymással: nincs nevük, nincs arcuk, nincs és talán soha sem lesz személyes emlékezetük. Temetésük nem csak a háború utolsó hónapjaiban Dunába lőtteket reprezentálják, hanem talán azokat is, akikből még csont sem maradt. Csak hamu…, vagy annyi se. Azokat is, akik a meggyilkolt emberek unokái, dédunokái lennének és akiknek mind-mind köztünk lenne a helyük.

Helyette a megőrzött csontok. Fura, de sokakat illet köszönet. Mert volt tisztessége annak a magyar munkásnak, vagy művezetőnek, aki 2011-ben először fedezte fel a Duna iszapjában a csontokat. Volt bátorságuk megállítani a munkagépet, s teret engedtek a kutatásnak. Mert volt tisztessége azoknak az orvosoknak, akik a magukra hagyott csontokat néhány esztendő elteltével sem darálták le az előírások szerint, s mert volt kitartása azoknak a civileknek, akik felhívták figyelmünket a csontok méltatlan helyzetére.

De köszönet illeti a zsidó felekezeteket is, akik elfogadták a Neológ Rabbinikusi Bíróság döntvényét a temetéssel kapcsolatban, a NÖRI-nek a szigorú zsidó vallási tradíciók betartására vonatkozó megértéséért, no és a szervezésben végzett rengeteg munkájáért, keresztény testvéreinket pedig azért, hogy ilyen sokan, ilyen nagy számban eljöttek az áldozatok végső tisztességének megadásához. Magyarország ma jól vizsgázik. Köszönjük.

Csontokat temetünk, de a maradványok mögött hús–vér emberek vannak. Legyen nekik könnyű a föld.