Eutanázia és zsidóság – közösségi vitát tartottak a Rumbachban

A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga nemrég egy újszerű és merész eseménynek adott otthont. Teljesen megtelt a zsinagóga az Eutanázia és zsidóság közösségi vitán, amelynek házigazdája Őri Ádám újságíró volt. A kezdeményezés nemcsak a téma érzékenysége miatt volt rendhagyó, hanem azért is, mert egy szakrális térben vitattak meg komoly társadalmi és etikai kérdéseket. A beszélgetésben részt vett Dr. Shemesh Assaf, a Mazsihisz Szeretetkórházának igazgatója; Radnóti Zoltán főrabbi, a Budapesti Rabbiság vezetője; Vári György, a Bét Orim Reform Zsidó Hitközség vallási vezetője; valamint Kulcsár Péter orvostanhallgató, a Kesher Magyarország alapítója.

Az eseménysorozat első alkalma nem volt minden szempontból hibátlan, azonban olyan elvitathatatlan újító szemléletet és nyitottságot, befogadó és kulturális vitatkozásnak teret adó közeget teremtett a Rumbach zsinagógában, ami kevés közösségi esemény sajátja. A közösségi vita térbeli elrendezése – amelyben a meghívottak a színpadon kaptak helyet, szemben a közönséggel – némileg megnehezítette a párbeszédet, de a program második felében sikerült lebontani ezt a korlátot. A meghívott vendégek fokozatosan átadták a teret a nézők kérdéseinek, élénk, így élénk és elmélyült beszélgetés bontakozott ki.

Mindez nem tudott volna ilyen jól megvalósulni, ha nincs meg a kémia és összhang a résztvevők között, ami itt szerencsére adott volt: mind az orvosi oldalt, mind a teológiai érveket képviselő felek dinamikusan reagáltak egymás felvetéseire, álláspontjaik mellett megismerhettük mélyen emberi, személyes történeteiket is.

Dr. Shemesh Assaf elmondta, hogy a Szeretetkórház hospice osztályán a legfőbb cél a szenvedés enyhítése. Hangsúlyozta, hogy mindig úgy közelíti meg a helyzetet, mintha a saját hozzátartozójáról lenne szó. „A beteg fájdalomcsillapítása a legszentebb dolog nálunk.”

Kulcsár Péter rámutatott, hogy a fizikai fájdalomcsillapítás összességében nem jelenti az eutanázia problémájának megoldását. Ahogy elhangzott, az élet meghosszabbítása a modern orvostudomány éthosza, de ez gyakran figyelmen kívül hagyja a lelki szenvedést, amely sok esetben súlyosabb teher lehet a beteg számára.

„Én nem vennék részt egy ilyen teamben, aki odaadja a végstádiumban lévő ügyvéd úrnak például a halálinjekciót. Tiszteletben tartanám a kérését, elfogadnám, de nem szívesen működnék közre, akkor sem, ha a törvény lehetővé tenné. Aktívan nem fogunk adni olyan gyógyszert, amitől leáll a légzése és a szíve, ezt a természet fogja megoldani.” – válaszolta az egyik kérdésre a Szeretetkórház igazgatója.

Kulcsár Péter is egyetértett vele, kiegészítve annyival, hogy mind az aktív, mind a passzív eutanáziának a megszervezése, legitimációja rövid távon egy pozitív változást hozhat a társadalomban, hosszú távon azonban nem jelent megoldást. Annak azt tartaná, ha a palliatív ellátás fejlődne annyit, hogy ahol minden degeneratív, terminális betegségben fel tudnának állítani olyan kezelési módozatokat, ami a betegnek a komfortérzetét maximálisan elősegítik, elérve a célt, hogy mindenki méltóságteljesen távozhasson ebből a világból.

Őri Ádám a rabbikhoz fordulva azzal folytatta, hogy a zsidó vallásban a Mindenható privilégiuma a halálról való döntés. Vannak olyan tórai részek, amik a halálbüntetésről szólnak, ma már mégsem alkalmazza őket senki. „Ha a bűnös emberek Örökkévaló általi halálbüntetését radikálisan enyhíthetjük, tehát halált nem halálra változtathatunk, akkor ártatlanok szenvedésénél, hogy működik? Nem tehető meg, hogy magunkhoz vonjuk a halál-nem halál döntését és ezáltal segítünk az illetőnek?”– tette fel a kérdést.

Radnóti Zoltán főrabbi kijelentette, hogy neológ rabbiként védenie kell a klasszikus zsidó vallásjogot, „ami elég bináris, igennel vagy nemmel gondolkodik, bár vannak források arra, hogy történt eutanázia az ókorban is.” Legklasszikusabb esetként a Bírák könyvét említette, amiben Sault öngyilkossága után valaki megszabadítja a szenvedésétől, és leszúrja.

A zsidó vallás szigorúan védi az élet szentségét, amely Isten ajándéka – emelte ki Radnóti Zoltán főrabbi. Ugyanakkor hozzátette: „Az, hogy válaszainkban csak az isteni akaratra hivatkozunk, ma már kevéssé elfogadható érv.”

Vári György vallási vezető válaszában tisztázta, hogy vallásjogi alapon ma senki sem hajt végre halálbüntetést. Egyrészt mert nincs is rá felhatalmazása senkinek, másrészt meg a korabeli rabbik a Tóra vonatkozó előírásaival szemmel láthatóan nem voltak kibékülve, így már akkor olyan eljárásjogi akadályokat építettek be ebbe a szisztémába, amik lényegében kiszabhatatlanná tették a halálbüntetést.

Szerinte ez a helyes stratégia, amikor sem nem vesszük szó szerint, amit olvasunk, sem nem dobjuk ki az egészet.

"Értelmezzük, összhangba próbáljuk hozni a tórai előírásokat, meg a mi törékeny és persze tévedékeny lelkiismeretünket."

Vári György azzal folytatta, hogy első olvasásra túl nagy mozgástér ebben a kérdésben a zsidó jog felfogása szerint nincsen. Nagyon szigorú abban, hogy a legcsekélyebb aktív beavatkozás, ami közelebb viszi a haldoklót a halál beálltához – az gyilkosság. Ugyanakkor az megengedett, hogy amennyiben van valami a külvilágban, vagy magában a betegnek a szervezetében, ami egy haldoklót megakadályoz abban, hogy végbemenjen ez a természetes folyamat, és meghaljon, azt el lehet távolítani. „Erre régi forrásaink vannak, hogy – nevezzük passzív eutanáziának – ebben az értelemben van mozgásterünk a hagyományos zsidó jog előírásai szerint.”

A Bét Orim vallási vezetője Elliot N. Dorff konzervatív rabbit idézte, aki részletekbe menő, hosszú responzumot írt arról, hogy van-e bármilyen olyan eset, amikor van mozgásterünk, kvázi aktív eutanáziára, és nagyon szigorú határok között megállapít egy olyan esetet, amelyikre azt mondja, hogy amennyiben bizonyos, hogy nincsen semmilyen más motívum a kérés mögött, csak az, hogy az illető elviselhetetlennek tartja a szenvedését és méltatlannak tartja a továbbműködő életfunkcióit (Tehát nincs például anyagi megfontoltság sem e döntés mögött), és amennyiben a szimpla fájdalomcsillapítás nem elégséges arra, hogy tudjuk, az illető nem szenved, ebben az esetben indokolt lehet az, hogy odaadjunk neki egy készítményt.

Ebben az esetben lehet kivételt tenni, de azt mondja, hogy ezt vallásjogilag egy módon tudjuk alátámasztani, méghozzá úgy, hogy:

 „van egy olyan kitétele a rabbinikus irodalomnak, hogy ez a halacha, jogilag érvényes és ez a helyes jogi döntés, de nem ítélünk eszerint. Ez időről időre előfordul, ez egy jogi szakterminus a rabbinikus irodalomban, vagy amikor azt mondja a szöveg, hogy X és Y ezt csinálta, egy jogilag kétes dolgot, és a bölcsek nem tiltakoznak. Tudjuk, hogy igazából ez nem jogszerű, és ennek ellenére a jogi hagyomány ismeri azt a lehetőséget, hogy miközben tudják a bölcsek, a talmudi rabbik, hogy ez nem jogszerű, mindazonáltal nem tiltakoznak.”

Tehát a Talmud szerint is vannak egyszerűen ex-lex állapotok és helyzetek, amelyek kívül esnek a megállapított jog területén. Ilyenkor, miközben tudjuk, hogy jogilag igazolhatatlan az, ami történik, vallásjogilag a bölcsek ennek ellenére nem tiltakoznak; ez egy olyan halacha, előírás, ami szerint nem ítélünk.

Őri Ádám azt feszegette, vajon van-e bármilyen mozgástér egy esetleges az eutanázia kapcsán történő vallási reformban, és az milyen veszélyeket és előnyöket rejthet magában. Radnóti főrabbi röviden azt a választ adta, hogy nincs mozgástér. Egy rabbi nem mondhat igent semmilyen öncélú döntésre, ami emberi lelkekről szól, és amit a Tóra tilt.

dr. Shemesh Assaf arról kérdezte a főrabbit, mit mond a Tóra arról, ha a beteg megtagadja az ellátást?

Vári György egy olyan példával felelt, hogy a bölcsek szerint amennyiben fát vágnak ritmikusan, és e hang segít életben tartani azt, aki valójában el akar menni, akkor meg lehet szüntetni a távoli favágás hangját, és ebben az értelemben passzívan át lehet segíteni az érintettet a túlvilágra. Vannak törvényértelmezők, akik azt mondják, hogy a beteg kérésére abba lehet hagyni a kezelést, és meg lehet könnyíteni a távozás útját. Ebben az értelemben, talán nevezhetjük így, passzív eutanáziát alátámasztó jogforrásokat lehet találni a zsidó jogtörténetben.

Radnóti főrabbi azzal kezdte, hogy a Tóra mind az öt könyvében benne van, hogy ne ölj. A kérdés, hogy az eutanázia ölés-e vagy sem.

Kulcsár Péter azzal fordult a rabbikhoz, hogy nem áll-e ellentétben az a két terminus, hogy az életet Isten adta, az ő ajándéka, illetve, hogy az élet Istené.

„Tudjuk, hogy övé a Föld és minden, ami mozog rajta. Ha azt kérdezed, hogy fennáll-e az ajándékozás után az ő tulajdona a teremtése felett, akkor (…) igen. A szentírási értelmezésében fennáll a tulajdonjoga az életünk felett. Célszerűbb úgy mondani, hogy átélhetőbb legyen, hogy mindannyian érezzük, hogy igaz is, hogy a miénk, és azt is érezzük, hogy maradéktalanul nem a miénk az életünk.” – válaszolta Vári György.

Egyetértett azzal, hogy van úgy, hogy háláchá, és nem ítélünk e szerint, és van olyan, hogy nem tiltakoznak a bölcsek, „és helyesen teszik, noha jogszerűtlen”, de felhívta a figyelmet rá, amibe érdemes belegondolni:

„hogy mielőtt lebontunk falakat és kerítéseket nagyon magabiztosan, gondoljunk arra, hogy lehet, hogy valakik azért emelték sok nemzedékkel ezelőtt, mert valami van mögötte, amiről nem szeretnék, hogy kijöjjön.”

Míg Radnóti Zoltán főrabbi felvetette, hogy egy orvos feladata nem életről és halálról dönteni, hanem, hogy megmentse az embereket, Shemesh Assaf ennek ellentmondva azt válaszolta, hogy neki az egyik legfontosabb elve, hogy becsüljük meg az életet, de becsüljük meg a halált is.

„Nagyon becsülöm az életet, és mindent meg fogok próbálni, hogy életben tartsam az embert, de nem minden áron. Nem minden áron küszködök az ő életéért. Természetesen aktívan nem fogok semmit csinálni, hogy ne éljen tovább, de ha látom benne, hogy semmi értelme nincs ilyen fajta életnek, akkor nem hosszabbítanám meg.”

Több fontos zsidó terminus is szóba került az eutanázia és az emberi döntések lehetőségei kapcsán. Vári György beszélt a tikkun olamról, arról, hogy meg kell javítanunk a körülöttünk lévő világot. Nem szabad úgy hagynunk, ahogyan azt találtuk, az nem Istennek tetsző dolog. Radnóti Zoltán az adakozásról, a cedakáról beszélt, ami igazságot jelent. A világ igazságtalanságában nekünk embereknek kell kiegyensúlyozni az egyenlőtlenséget. A tikkun olam ennek része.

A hippokratészi eskü emelkedett szelleme a mai orvosi esküket is áthatja, az orvosi etika máig ható hivatkozási alapja. Szövege tartalmaz azonban olyan részeket, amelyeket ma már megkérdőjelezhetünk, kezdve azzal, hogy többek között Apollónra esküszik fel általa az orvos, de tartalman tiltásokat is, hogy nem szabad epehólyagot műteni, abortuszt végezni, stb. Őri Ádám azt kérdezte, napjainkban változott-e valamit a szöveghez való viszonya az orvosoknak.

Kulcsár Péter azzal kezdte, hogy manapság a leggyakrabban végzett sebészeti beavatkozás az epehólyag eltávolítás.

„Ahogy a szentírásokhoz is viszonyulni kell valamilyen szinten, az eskünek is nem a betűjét tartjuk meg, hanem a szellemiségét.”

Őri Ádám ezután megnyitotta a hozzászólások lehetőségét a nézők felé. Rögtön az első kérdés állásfoglalásra kérte őket, hogy eleget tettek volna-e Karsai Dániel kérésének? Támogatnának-e olyan jogalkotói kezdeményezést, ami lehetővé tenné az eutanázia megvitatását?

Vári György kifejtette, hogy a kérdések súlyossága miatt fogalmaznak mindannyian nagyon óvatosan, hiszen ezek visszafordíthatatlan következményekkel járó döntések. Ő Elliott rabbi korábban említett döntvényével és a számos nagyon szigorú korlátozó feltétellel elvileg egyetért, de nagyon reméli, hogy semmilyen szerepe egy tényleges döntésben nem lesz soha.

Radnóti főrabbi azt mondta, hogy jogilag és teológiailag a válasz egyértelmű. Rabbiként pedig mindenki mellett ott tud lenni, az utolsó pillanatig.

dr. Shemesh Assafhoz hasonlóan Kulcsár Péter is elmondta, hogy a hatályos magyar jogszabályok kötik a kezüket.

Ez szerinte nem egy jó szabályozás, maximálisan azt gondolja, hogy mind az aktív mind a passzív eutanázia engedélyezése pozitív változást hozna, megfelelő keretek és körülmények között, és abban az esetben nyilvánvalóan támogatta volna, hogy Karsai Dániel részesülhessen abban, amit szeretett volna.

Egy jelenlévő azt a kérdést tette fel, hol a cselekvőképesség és szabad akarat helye? Karsai Dániel és a hozzá hasonló betegek példájával élve, „ezek az emberek nem állnak gondnokság alatt, mégsem dönthetnek a saját életükről.”

„A beteg autonómiája egy újhullámú gondolkodásmód az orvoslásban” – mondta Kulcsár Péter, emlékeztetve, hogy a korábban jelen lévő paternalisztikus orvosi felfogás esetében nem volt tere annak, hogy a beteg szabadon dönthessen bármiben, jelenleg azonban az egyik regnáló doktrína, hogy a betegnek autonómiája van mindenben: bármilyen kezelést visszautasíthat, és ő dönthet a saját egészségéről.

„Vannak úgynevezett prima facie köteleségei az orvosnak. Ne ölj, szüntesd meg a fájdalmat, stb. A beteg autonómiájának a tiszteletben tartása, mint egy újonnani ilyen kötelesség, gyakran konfliktusba kerül más prima facie kötelességgel. Személy szerint azt gondolom, a beteg autonómiájának tisztelete az egyik legfontosabb tényező jelenleg a mai medicinában, viszont tekintve, hogy az orvostársadalom nagyrészt nem fiatalokból áll, gyakran regnál még ez a paternalisztikus felfogás. Azt gondolom, jó lenne, ha eljutnánk oda, hogy tudnánk az autonómiával mit kezdeni.”

Érdekes volt, hogy az eutanázia témája és a köré tornyosuló megannyi érzelemmel telített kérdés szinte mindegyik résztvevő beszélgetőtársnak előhozott valamilyen saját, nagyon személyes emléket, amit aztán a közönség elé tárt.

A vita nem zárult le végleges következtetésekkel, de rávilágított arra, hogy az eutanázia kérdése számos orvosi, etikai és vallási szempontot felvet. Kijelenthető, hogy egy úttörő és hiánypótló kezdeményezés első alkalmának lehettünk tanúi, ahol korunk társadalmának egyik legsürgetőbb, mégis leginkább tabusított témáját járták körül a felszólalók. Ez a kezdeményezés remélhetőleg más érzékeny kérdéseket is előtérbe hoz majd, erősítve a közösségi párbeszéd és a gondolatok szabad áramlásának fontosságát. Az esemény megvalósítását a Club Sababa, a Mazsihisz Ifjúsági Osztálya segítette.

Zucker-Kertész Lilla beszámolója