A „palesztinbarát” meggyőződés lényegében már státuszszimbólum

Könnyű célba venni Izraelt, mert ez most divatos téma azok körében, akik élvezik azt, hogy az egyre bővülő „luxushiedelem-gyűjteményüket" gyarapíthatják. Ezek a „luxushiedelmek" egyre nagyobb mértékben váltják fel magukat a luxuscikkeket – írja Joshua Hoffman abban a cikkében, amely a „The Future of Jewish” hírlevelében jelent meg. VÉLEMÉNY.

Rob Henderson bestseller-szerző szerint a „luxushiedelmek" olyan eszmék és vélemények, amelyek megerősítik a felsőbb osztályok státuszát, miközben az ilyen hiedelmeket vallók kényelmes és elszigetelt élnek hiedelmeik következményeitől.

Egy 2014-ben készült tanulmány szerint ha a magas jövedelmű amerikaiak (a legfelső jövedelmi tizedbe tartozók) jelentősen támogatnak egy közügyet, az megduplázza annak valószínűségét, hogy a közügy a társadalomban és a politikában elfogadásra talál – miközben az említett hangadókat nem is érintik preferenciáik következményei. Ilyen volt a „defund the police”-mozgalom, amely a rendőrség finanszírozásának megszüntetésére, de legalábbis csökkentésére jött létre. A mozgalom 2020-ban komoly lendületet vett, és egy évvel később egy felmérés azt mutatta, hogy a legmagasabb jövedelmű amerikaiak messze a legjobban támogatják a rendőrség finanszírozásának visszafogását. Annak ellenére, hogy az emberek többsége azonban nem támogatta ezt a mozgalmat, az Egyesült Államok nagyvárosai  csökkenteni kezdték a rendőrségre fordított kiadásokat, ami hozzájárult az erőszakos bűncselekmények hullámaihoz.

Az eredmények rendkívül szörnyűek voltak: az évi 75 000 dollárnál többet keresőkhöz képest a legszegényebbek hétszer nagyobb valószínűséggel válnak rablás, hétszer nagyobb valószínűséggel súlyos testi sértés és hússzor nagyobb valószínűséggel szexuális erőszak áldozatává.

Az úgynevezett „palesztina-pártiakkal” is hasonló a helyzet.  Természetesen sok „palesztinbarát” muszlim vallású (a világ népességének 25 százaléka), akik nem feltétlenül szocio-ökonómiai szempontból kiváltságosok, hanem az iszlamista dogmákkal átmosták az agyukat.

Egy sikeres és széles körben elfogadott zsidó állam léte azt jelzi, hogy az iszlám világ visszafejlődik, holott az iszlámnak a saját törvényei szerint  terjeszkednie kell, nem pedig zsugorodnia. Egy szuverén zsidó állam azon a földön, amely egykor az iszlám kalifátushoz tartozott, a vereség beismerése, azaz szörnyű bukás. Mint ilyen, az iszlamista „anticionizmus” nem foglalja magában az antikolonializmust, a palesztin nacionalizmust, az izraeli „apartheid” állítását, vagy a zsidóknak a „fehér elnyomó osztály” részeként való besorolását. 

A Muzulmán Testvériség, amelynek a Hamász és a Hezbollah a fiókszervezetei, Irán és Katar pedig a pártfogói, rendszeresen arról prédikál, hogy „Palesztina” az egész iszlám világ része. De ez nem ugyanaz a narratíva, mint a „palesztinbarát” nyugatiaké. Ezeknek a nyugati embereknek a „palesztina-párti” meggyőződés státuszszimbólum, ráadásul ők kényelmesen el vannak szigetelve meggyőződésük következményeitől.

Könnyű az IDF vezérkari főnökének helyébe helyezkedni a távolból. De ha Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Dél-Afrikában vagy Ausztráliában élve az emberek soha nem fogják érezni a felelősség terhét, ellentétben azokkal, akik mindössze néhány kilométerre laknak a dzsihádista terrorizmus melegágyaitól Gázában, Ciszjordániában és Libanon déli részén.

Könnyű a „kétállami megoldás” mellett érvelni, ha az ember soha nem fog ezekben az államokban élni. Hasonlóképpen könnyű azt papolni, hogy a zsidók adjanak földet a békéért, miközben a ,,palesztinpártiak” természetesen egy talpalatnyi földet sem adnának a sajátjukból a palesztinoknak. (És akkor arról nem is beszéltünk, hogy Izrael földet ajánlott és adott a palesztinoknak, de cserébe nem kaptunk hosszú távú, valódi békét).

Könnyű úgy tenni, mintha a palesztinok „olyanok lennének, mint mi”, hiszen soha nem fogod a gyermekeidet Izraelben nevelni a dzsihádista terrorizmus állandó fenyegetése alatt. És soha nem fogod palesztin iskolákba küldeni a gyermekeidet, ahol kifejezetten arra tanítják a diákokat, hogy gyűlöljék és öljék meg a zsidókat, hirdessék a mártíromságot, és utálják a békés együttélést.

Mindent egybevetve, a „palesztinbarátoknak” soha nem kell majd megküzdeniük az úgynevezett érdekérvényesítésük mellékhatásaival. Ráadásul meggyőződésük azzal a plusz bónusszal jár, hogy a társadalom szemében ők válnak a „humanizmus” és „társadalmi igazságosság" harcosaivá.

Például a nyugati egyetemi kampuszokon a „palesztinbarát” tüntetőknek van valami furcsa közös vonásuk: a legjelentősebb tüntetések olyan „elit” egyetemen történtek, ahol kevés diák származik alacsonyabb jövedelmű családból. A főként munkásosztálybeli diákokat oktató kampuszokon nem volt semmilyen tiltakozó tevékenység.

Miért van az, hogy a „palesztinbarát” tüntetők annyira koncentrálódnak az elit egyetemeken, és ritkábban azokon az egyetemeken, ahol a munkásosztálybeli diákok aránya nagyobb? 

Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy a szelektívebb és gazdagabb egyetemek vonzzák és bátorítják azokat a diákokat, akik unják mérhetetlen kiváltságaikat, és már annyira nem izgatják őket a luxusjavak, hogy inkább luxushiedelmeket gyűjtenek.

Az ugyanis meglepő, hogy az alsó- és középosztálybeli nyugatiakat kevésbé érdekli az izraeli-palesztin konfliktus és a tágabb értelemben vett Közel-Kelet. Bár lehet, hogy van felszínes véleményük ezekről a témákról, de nagyrészt más dolgokra összpontosítanak, a munkahelyükre, a családjukra, s olyan belpolitikai kérdésekre, mint az egészségügy, az oktatás, a bűnözés, az infrastruktúra és a gazdaság.

És nem csak a diákok vesznek részt ebben a cirkuszban. Ezeknek az egyetemeknek a professzorai is mélyen benne vannak a pakliban. Ahogy Scott Galloway, a New York-i Egyetem professzora fogalmazott: 

„A világ legerősebb márkája nem az Apple, a Mercedes-Benz vagy a Coca-Cola. A legerősebb márka az MIT, az Oxford és a Stanford. A legjobb egyetemek akadémikusai és vezetői az elmúlt 30 évben úgy döntöttek, hogy mi már nem közszolgák vagyunk, hanem luxuscikkek”.

„... a luxuscikkek végső eszköze a kínálat masszív és szinte mesterséges korlátozása” - tette hozzá Galloway. Minden alkalommal, amikor a dékánok kiállnak az egyetemi kar elé, elhangzik valami ilyesmi: idén a jelentkezőknek nem a 85 százalékát utasítottuk el, hanem a 87 százalékát! És hatalmas tapsot kapnak. Ez felér azzal, mintha egy hajléktalanszálló vezetője azzal dicsekedne, hogy 10 emberből 9-et elutasított.

Sok nyugati ember azt állítja, hogy azért törődik ennyire az izraeli-palesztin konfliktussal, mert a nehezen megkeresett adófizetői pénzük egy része Izraelbe folyik - de mivel aránytalanul nagy figyelmet, dühöt és kritikát szentelnek a zsidó államnak, figyelmen kívül hagyják országuk nemzeti költségvetésének több ezer más tételét. Van erre egy jó kifejezés: szelektív felháborodás.

Fejtsük ki ezt: az országok a költségvetésük töredékét fordítják külföldi segélyekre, és ennek egy része Izraelnek megy, a Nyugat egyik leghűségesebb szövetségesének egy stratégiailag kulcsfontosságú régióban.

A legtöbb ország külföldi segélyezési költségvetése a teljes nemzeti költségvetésnek csak egy aprócska szelete, és az Izraelnek nyújtott támogatás még ennél is kisebb. Azok, akik ezen a csekély kiadások miatt álmatlanok, nyilvánvalóan fogalmuk sincs arról, hogyan működnek a nemzeti kiadások.

Talán inkább a bürokráciára elpazarolt milliárdokra vagy a végtelen számú kormányzati programokra kellene koncentrálniuk, amelyeket azért hoznak létre, hogy populista támogatást szerezzenek - és amelyek aztán örökre a nemzeti költségvetésben maradnak, annak ellenére, hogy minimális eredményeket hoznak.

De nem, egyszerűbb Izraelt célba venni, mert ez a divatos ügy azok körében, akik élvezik, hogy egyre bővülő luxushitgyűjteményüket gyarapítják.

Ezután nézzük meg, hogy mit is tesz valójában ez a támogatás. Az Izraelnek nyújtott külföldi segély nem alamizsna; ez befektetés a stabilitásba és a kölcsönös biztonságba. Izrael demokratikus szövetséges egy olyan régióban, amelyet tekintélyelvű rezsimek és szélsőséges terrorista csoportok gyötörnek. Ez a támogatás segít biztosítani, hogy Izrael a demokrácia bástyája és a radikalizmus terjedésével szembeni védőbástya maradjon.

Sőt, ha már a „nem akarom, hogy a pénzem...” játékot játsszuk, legyünk következetesek. Az adófizetők pénzéből számtalan kezdeményezés és ország kap támogatást világszerte, amelyek közül soknak kétes a megtérülése. Mi a helyzet azokkal a pénzekkel, amelyek olyan rezsimeknek jutnak, amelyeknek megkérdőjelezhető az emberi jogi helyzete? Vagy azokkal a pénzekkel, amelyek korrupt kormányok kezén tűnnek el?

Ugyanakkor sok nyugati ország dollármilliárdokat küld a palesztinoknak, annak ellenére, hogy tudják, hogy az olyan terrorszervezetek, mint a Hamász és a palesztin Iszlám Dzsihád, a pénz egy részét a terrorizmus finanszírozására használják.

Ha önök elfogadják, hogy az adófizetők pénzének egy részét terrorizmusra használják, amely magában foglalja a nők szándékos csoportos megerőszakolását, gyermekek és idősek elrablását, valamint egész családok felgyújtását - miközben tiltakoznak az ellen, hogy az adófizetők pénzét egy másik demokratikus országba küldik, amely segít az önök biztonságának fenntartásában -, akkor erre is van egy kifejezés. Úgy hívják: tiszta képmutatás. 

Oka van annak, hogy az izraeli zsidók 80-90 százaléka politikailag középen és jobbra helyezkedik el - hiszen mi vagyunk ott a porondon, vagy ahogy Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok egykori elnöke mondta: „az ember az arénában”.

A világ (számomra ismeretlen okokból) mmeg akarja mondani az izraelieknek, hogyan gondolkodjanak, cselekedjenek és védjék meg magukat.

Az izraeliek egészséges többsége okos, békés, toleráns és figyelmes. Nem vagyunk eredendően egy palesztin állam ellen, de jobban szeretnénk jelentős reformokat látni a palesztin társadalmon és kormányon belül, valamint egy komoly időbeli mintát annak igazolására, hogy a palesztinok hajlandóak és képesek rend fenntartására és a békés együttélésre, mielőtt beleegyeznénk egy újabb „földet a békéért” alkuba, amely nem hoz békét.

Egyelőre egy palesztin állam egyszerűen csak egy ENSZ-által jóváhagyott terrorista pöcegödör lenne, amely az Iráni Iszlám Köztársaságnak a közel-keleti regionális hegemónia elérésére irányuló tervét erősítené.

Sokan közülünk, izraeli zsidók közül baloldali nézeteket vallanak olyan társadalmi kérdésekben, mint a kisebbségi jogok, az egészségügy, a nemek közötti egyenlőség, a szegénység, a megfizethető lakhatás és a hátránnyal élők jogai. A különbség az, hogy mi, izraeli zsidók a nemzetbiztonságot sok ilyen kérdés fölé helyezzük, mert a népirtó arabok 1948-as megalakulása óta folyamatosan háborúkat folytatnak a zsidó állam ellen.

Őszintén szólva, jobban aggódunk az életben maradásért, mint a luxushitgyűjtés miatt, és nem azzal akarunk dicsekedni,  hogy mennyire „humanitárius” igazságbajnokok vagyunk.

Ráadásul rengeteg ilyen „mindenáron békét akaró” izraeli élt a gázai határon október 7-e előtt; palesztin terroristák sokukat meggyilkolták azon a végzetes szombaton, megerősítve azt, amit a legtöbb izraeli már régóta hitt: a palesztin vezetés között soha nem volt és most sincs igazi partner a békés együttéléshez.

Ugyanebben az értelemben van ideje és helye annak, hogy valóban kiálljunk a béke mellett. Az izraeliek több évtizeden keresztül többször is hajlandóságot mutattak arra, hogy közvetlenül tárgyaljanak a palesztinokkal.

De ez az idő és hely nem az Iráni Iszlám Köztársaság által szervezett hatfrontos egzisztenciális háború idején van, amelynek rezsimje 1979 óta kifejezetten Izrael teljes megsemmisítését ünnepli geopolitikai menetrendjének egyik fő pilléreként. Azok számára, akik valóban megértik a mai Közel-Kelet valóságát, két ország dolgozik a régió destabilizálásán, és az egyik nem Izrael. Adok egy tippet: rímelnek a Shiranra és a Shatarra.

A Nyugatnak, amellyel Izrael hűséges szövetségese, kétségtelenül vannak olyan csontvázai a szekrényben, amelyeket el kell ismerni, mint például a gyarmatosítás, a rasszizmus, az imperializmus és így tovább. Amennyiben a jóvátételnek van értelme, a történelemmel és más releváns precedensekkel összhangban, nincs ellene kifogásom.

Számolnunk kell az Egyesült Államok vezette Nyugat további világuralmi törekvéseivel is. Nyilvánvaló, hogy sokan közülünk Nyugaton támogatják a nyugati világot annak tökéletlenségei ellenére; ugyanakkor könnyen megérthetjük, hogy az olyan kormányok, mint Kína, Oroszország, Irán és más országok kormányai miért nem kedvelik a nyugati hegemóniát, különösen, ha az a küszöbükön van (mivel gyengíti a belföldi ellenőrzésüket és akadályozza saját hegemón céljaikat).

De számolnunk kell a Nyugat önjelölt ellenségeivel is - azokkal az ellenségekkel, akik, ha ők irányítanák társadalmainkat, azonnal felszámolnák a szólásszabadságot, a vallásszabadságot, a békés tiltakozás jogát, a sajtószabadságot, az oktatáshoz való általános hozzáférést és így tovább.

A luxushiedelmek halála azonnal bekövetkezne. 

Joshua Hoffman (35) három könyv szerzője, írt egyet Izraelről, kettőt pedig a zsidó világról. A legújabb, „A zsidó szellem utazásai” című könyv az Amazonon kapható. 

A Future of Jewish a zsidóság és Izrael iránt szenvedélyesen elkötelezett emberek angol nyelvű hírlevele. Iratkozzon fel itt , hogy jobban megértse a zsidó világot.

Illusztráció: Alexa/Pixabay