Gondolatok a Born-jelentés bemutatása okán

Kulcsár László írása / Forrás: Infóvilág

Kevesen, nagyon kevesen tudnának válaszolni a kérdésre, hogy ki volt Friedrich Born. Az ok meglehetősen egyszerű: a történelem, a 20. századi magyar történelem, még konkrétabban, a vészkorszak, a második világháború alatti üldöztetések és embermentési igyekeztek hiányos ismerete.

friedrichborn.jpg

Friedrich Born (1903-1963)

Ráadásul, ha időnként szóba kerül is a holokauszt, vele együtt elhangzanak tudathasadásos és tagadó kijelentések, olyanok, amelyekkel a torz "meggyőződés" okán jóformán lehetetlen vagy nem érdemes vitatkozni, mert a józan érvek és a történelmi tények felsorolása eleve hasztalan.

Mit lehet(ne) tenni az üldözöttek és elpusztítottak millióinak emlékéért, emberi méltóságuk megőrzéséért? Egyrészt minden eddiginél alaposabban kellene foglalkozni a vészkorszakkal a történelemoktatásban, másrészt meg kellene tanítani a fölnövekvő nemzedékeket a faji, vallási, kulturális, életviteli különbözőség iránti türelemre és megértésre, az embertársaink iránti tiszteletre. Sajnos, napjaink közhangulata, végletesen eldurvult közbeszéde, a szélsőséges és ordas eszmék hazai terjedése – mindenekelőtt a politikai elit felelőtlen "példamutatása" következtében – napról napra növeli annak a kockázatát, hogy az önző és európainak, humánusnak egyáltalán nem nevezhető céljai tovább szélesítik a már egyébként is elviselhetetlenné vált válságot, a társadalom megosztottságát.

A gondolkodó ember ilyenkor kérdi már sokadszor: nem tanult ez az ország, ez a nemzet a történelméből? A csak fájdalmat, könnyet, gyászt, drámát és tragédiát okozó előítéletességből? Az embert az emberrel szembefordító, ravasz és kétértelmű megfogalmazások, közbeszédek veszélybe sodró áramából? A hamisítások lelket s tudatot mérgező, nemegyszer az írástudókat is megtévesztő áradatából? Van-e még a társadalomnak, a szellemi és lelki életnek olyan állhatatos, erős, a gyarló és tudatlan embert felvilágosító közössége, amelyik képes lassítani, megállítani a kificamodott gondolkodás tettrekész követőit még azelőtt, hogy a 21. században megismétlődjék a 20. század ezeregy bűne, közte a legsúlyosabb, a faji és eszmei-politikai alapú üldözés és emberirtás?

Korántsem önmagukért való gondolatok ezek. Egy bölcs és tekintélyes egyházi férfiú, dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök is méltatta a második világháború idején, 1944–45-ben Budapesten szolgált Friedrich Born önfeláldozó tevékenységét annak okán, hogy Szita Szabolcs történész, akadémiai doktor, a háborús embermentés, a zsidó önvédelem és ellenállás nemzetközi tekintélyű kutatója jóvoltából magyarul is megjelenhetett a vöröskeresztes delegátus 1945. júniusi jelentése a magyarországi történésekről. Harmati püspök a laudációjában emlékeztetett arra, hogy már a deportálások előtt egy esztendővel, a magyar királyi országgyűlés tagjainak többsége által szentesített zsidótörvények hatására, az evangélikus egyház kezdeményezésére ökumenikus értékezletet tartottak az egyházak. Az 1943 nyarán megalakult ökumenikus bizottság elítélte a német nemzetiszocialista mintájú faji törvényeket, figyelmeztetett a bekövetkez(het)ő veszedelmekre, az embertelen üldözésre, sürgette a várható embertelen intézkedések megelőzését. Sajnos, a politika, az értelmiség, a társadalom jórésze nem hallotta meg, vagy nem akarta meghallani a veszélyre figyelmeztető szavakat, a vészkiáltást. Maradt tehát – mások mellett – az egyházak egyes vezető személyiségeinek és közkatonáinak a nyílt vagy titokban végzett embermentő igyekezte. Ne feledjük: olyan tekintélyes egyházi vezető, mint Apor Vilmos, a vértanúhalált halt győri püspök is fölemelte a szavát, és kérte-figyelmeztette az akkori hercegprímást: testületileg szálljon szembe a katolikus egyház a faji alapú üldözéssel, követelje a deportálások leállítását.

Rendkívül szerteágazó és a nagy nyilvánosság előtt még ma is alig ismert az az embermentő tevékenység, ami a vészkorszak hónapjaiban, 1944 tavaszától egészen a második világháború befejeződéséig tartott Magyarországon. Ismerjük Raoul Wallenberg svéd diplomata nevét, tevékenységét; tudunk arról, hogy Carl Lutz svájci alkonzul, a kollektív útlevél kitalálója ugyancsak sikerrel mentette meg sok tízezer ember életét mindenekelőtt Budapesten. Tisztelettel emlékezik az utókor Mester Miklósra, Angelo Rottára, Sztehlo Gáborra, a Jó Pásztorra...De ismeri-e az átlag magyar állampolgár Friedrich Born nevét és legfőképpen azt az önfeláldozó és szerteágazó tevékenységt, amit a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának magyarországi delegátusaként kifejtett?

Szita Szabolcs történész, kutató, a Budapesti Holokauszt Intézet alapítója, a vészkorszakról, az embermentésről, a magyarországi üldözöttekről, az 1944–45-i magyarországi háborús eseményekről szóló tanulmánykötetek és tudományos cikkek sokaságának szerzője most újabb adalékkal szolgál a Born-jelentés közreadásával a magyar történelem gyászos fejezetét és az emberi helytállás nagyszerű példáit bemutatandó. A Born-dokumentumhoz írt bevezető és magyarázó tanulmányából feketén-fehéren kiderül – és ezt a Vöröskereszt-delegátus tényeket fölsorakoztató, a helyzetet naplószerűen ismertető, abszolút hitelesnek tekinthető jelentése bizonyítja –, hogy a diplomata Carl Lutz honfitársa, a Vöröskereszt-megbízott Friedrich Born is sokszorosan túllépte azt a határt, amire a megbízatása szólt. E "függelemsértés", a m. kir. nyilas hatóságok kijátszása, a szoros együttműködés az embermentést hivatásszerűen gyakorló hétköznapi hősökkel, ismertekkel és ismeretlenekkel, végül is tízezrek életének a megmentését eredményezte.

Born hivatali elődje, Jean de Bavier 1944. február 18-án drámai, mély együttérzésről tanúskodó, ugyanakkor merőben szokatlan feljegyzést küldött Genfbe. Szita ezt idézi: „Fennáll a veszély, hogy igen nehéz helyzetbe kerülünk, ha a németek megszállják az országot. 800 000 Magyarországon élő zsidó sorsára gondolok. Tekintettel a Németországban, a megszállt területeken történt atrocitásokra, sürgősen tudnom kell, milyen védelmet nyújthatok ezeknek az embereknek, hogy elkerülhessék a fenyegető tragédiát. Minden erre vonatkozó instrukcióért hálás lennék, hogy tehessünk valamit az érdekükben, és ne hagyjuk cserben őket.”

Egy hónappal később bekövetkezett Magyarország német megszállása; három hónappal a Genfbe, a Vöröskereszt központjába címzett távirat elküldése után De Bavier-t visszarendelték Svájcba, utóda a magyarokat, a magyarországi helyzetet kiválóan ismerő Friedrich Born lett, aki 1936 óta üzletemberként dolgozott a magyar fővárosban a Svájci Kereskedelmi Központ itteni igazgatójaként. Az időközben (titokban) megkezdett zsidódeportálás hallatán Born nyomban munkához látott, mindenekelőtt a gyermekeket védendő. Helyi ismerete és szervezőképessége révén már-már csodákra is képes volt: "Hat-nyolcezer gyermek védelmezése, további sok ezernyi zsidó polgár közvetlen megsegítése és oltalmazása hatalmas feladat volt. A gettóba szorított tömeg mentése is a delegátus szervezői talentumának, határozott fellépésének, diplomáciai kapcsolatai következetes érvényesítésének, egyben magyar apparátusa áldozatos munkájának köszönhető..." – írja tanulmányában a történész.

Nem tiszte a tudósítónak, hogy részletesen ismertesse a Born-jelentést és Szita Szabolcs hozzá fűzött magyarázatait, kiegészítéseit. Azt viszont tudni kell, hogy a Vöröskereszt-delegátus érdeme a többi között gyermekéletek ezreinek a megmetése, a gondoskodás lengyel, olasz, francia internáltakról, szovjet, angol és amerikai hadifoglyokról, érdekeiknek a védelme, az együttműködés (a m.kir hovédelmi minisztériumnak szervezetileg alárendelt) Magyar Vöröskereszttel, a Vöröskereszt védelme alá helyezett házakba zsúfolódott ezrek és persze a Magyarországon rekedt svájci állapolgárok védelme, élelmezése, egészségügyi ellátása. Természeteszen egyedül képtelen lett volna erre az óriási teljesítményre, számos hivatátos és önkéntes munkatársa segítette. A többi között a St. Gallen-i bencés oblátus, Eduard Brunschweiler, aki évek óta gyárosként tevékenykedett Budapesten. Az ő tekintélyének, szervezőképességének és fellépésének köszönhetően menekült meg a háborús pusztítástól a Vöröskereszt oltalma alá helyezett pannonhalmi apátság, falai között sok száz üldözöttel, mindenekelőtt gyerekekkel. A Vöröskereszt tekintélyének köszönhetően sem a megszálló németek, sem később a szovjetek nem sértették meg a monostor területenkívüliségét, és kellő diplomáciai érzékkel és határozottsággal sikerült visszaverni a Pannonhalma "bevételére hivatást érző" nyilas hordákat is.

A Born-jelentés bemutatását megtisztelte jelenlétével és méltató véleménynyilvánításával őexcellenciája Christian Mühlethaler, a Svájci Államszövetség magyarországi nagykövete. Hangoztatta, hogy Friedrich Born és Carl Lutz, valamint munkatársaik sokszorosan többet tettek a vészkorszakban, mint amennyit kötelességük lett volna. Bátrak, hősök voltak és örök példát adtak emberségből a világnak. Csodálni kell őket és hálával emlékezni rájuk. Példájuk követendő, mert napjainkban Svájcban és Magyarországon megjelent a radikalizmus, ami nemegyszer súlyos, emberéletek sokaságát követelő következményekkel járt a történelemben.

Végezetül térjünk vissza dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök szavaihoz, aki a Born-jelentés bemutatásakor hivatkozott az egyházak felelősségére. A tudósító kérdésére leszögezte: hasonló, ökumenikus összefogásra napjainkban legalább akkora szükség lenne, mint jó hat év fél évtizeddel ezelőtt, a vészkorszak idején. A történelem nem ismétlődhet meg, a felelősség miénk, akik ebben az országban élünk és felelősséget vállalunk a ma és a holnap nemzedékeiért.