Hegyi Iván: Kinizsi a Fradi ellen

2020. Június 29. / 13:43


Hegyi Iván: Kinizsi a Fradi ellen

Negyvennégy tavaszán a Vasas húszezer néző előtt fogadta a Nagyváradot a Latorca utcában. Egy héttel később ugyanott az Elektromossal találkozott a piros-kék csapat. Pardon: a sárga-kék együttes. Amelyről azt írta a rugalmas Nemzeti Sport: „Hatványozott érdeklődés fordul a Kinizsi név alatt első ízben szereplő egykori Vasas bemutatkozása elé.” Figyeljük a finomságot: „egykori”. Egy héttel korábban Vasas volt, hét közben már Kinizsi. 

Negyvennyolc órára még Nemzeti Nehézipari Munkások Sport Klubjára is elkeresztelték. Majd április 20-án úgy döntöttek: „A Kinizsi nevet veszi fel az NNMSK, a volt Vasas.”

E napon Horthy Miklós kormányzó táviratot küldött Berlinbe ezzel a szöveggel: „Hitler Adolfnak, a Nagynémet Birodalom Vezérének, Vezéri főhadiszállás. Mai születésnapja alkalmából legszívélyesebb szerencsekívánataimat tolmácsolom, egyben úgy a magam, mint az egész magyar nép nevében azt az őszinte óhajomat juttatom kifejezésre, hogy Excellenciád a most következő életévében is teljes egészségben és győzelmesen vezesse a Nagynémet Birodalmat és a hősi küzdelmet.”

Ehhez képest semmiség volt a Budapesti Közlönyben három nappal korábban napvilágot látott határozat: „A vallás és közoktatásügyi miniszter a budapesti Vas és Fémmunkások Sport Clubjának önkormányzatát – a m. kir. belügyminiszterrel egyetértve – felfüggesztette, és a felfüggesztett egyesület ügyeinek vitelére vitéz Áronffy Janky Béla századost miniszteri biztosként kirendelte.” Ez a vitéz egy nappal azelőtt a hazai csapat szakvezetője volt a fegyverbarátság jegyében rendezett Magyar katonai vegyes–Német katonai vegyes találkozón (5:1) az Üllői úton. A Wehrmachttal repetitív sportkapcsolatban állt a magyar hadsereg: 1943 novemberében a BSzKRT-pályán 15 ezer néző előtt játszott a magyar katonai válogatott a belgrádi német helyőrség válogatottjával (7:2). A Sporthírlap azt írta Áronffyról: „Az ő nevéhez fűződik a magyar honvéd labdarúgó-válogatott több dicső fegyverténye.”

Efféle hangulatos meccseket a határokon túl is szerveztek bőven. Negyvenkettőben ilyen, a Szovjetunió területén tartott találkozókról számoltak be a lapok: Honvéd átvonuló csapatok vegyes csapata–Német átvonuló csapatok vegyes csapata 8:0; Magyar megszálló csapat–Német megszálló csapat 5:0. Akadt abban az évben 7:1-es és 6:5-ös rangadó is, mondjuk így, semleges pályán. Kurszkban pedig mérkőzésenként 8000 katonanéző tolongott a magyar–német hadi meccseken (2:1, 1:2). Ukrajnából ugyancsak szívderítő jelentés érkezett: „A magyar és német megszálló csapatok téli kupát rendeztek öt német és három magyar csapat részvételével. (...) A parancsnokságok mindent elkövetnek, hogy a megszálló csapatok sportolási lehetőségét elősegítsék.”

Két falu földdel egyenlővé tétele, civil lakosságának teljes kiirtása, nem ritkán élő szerencsétlenek földbe temetése vagy ugyancsak elevenen elégetése között jól esett a labdával is mozogni egy kicsit. A Vasasnak és táborának is nekirontottak akkoriban. A klub önkormányzatának felfüggesztése után a következő kommentár látott napvilágot: „A döntés a nemzeti sportközvélemény által régóta szorgalmazott döntő fordulatot jelent: egyszer s mindenkorra kizárja annak a lehetőségét, hogy a sport cégére alatt a magyar testnevelés és honvédelmi fontosságú ifjúságnevelés egyetemleges nagy céljait gáncsoló szellem érvényesülhessen. Nem képezte ugyanis titok tárgyát, hogy a munkás csapat vezetésében olyan elemek is részt követeltek maguknak, amelyek (figyelem: nem akik! – a szerző) egyleti sportpolitikájukban a sportot mellőzve, a politikára helyezték a hangsúlyt, s a nagy tömegek felé a liberális-szocdem ideológia felkent képviselőjeként állították be a Vasast, ami üzletileg ügyes és hasznos fogásnak bizonyult, tekintve a munkáscsapat meccseinek állandóan emelkedő nézőszámát, s az ennek arányában mutatkozó zsíros bevételeket.”

Tiszta beszéd.

Már 1939-ben is világos volt minden. Még két és fél hónap választotta el a glóbuszt a második világháborútól, de Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter – Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter javaslatára – felfüggesztette a Magyar Labdarúgók Szövetsége önkormányzatát. Az indoklásban – egyebek közt – ez állt: „A nemzetnevelésben hathatós tényező szerepére hivatott magyar labdarúgósport vezetői közé nagy számmal kerültek be olyanok, akik a magyar ifjúság nemzeti szellemben való vezetésére nem alkalmasak.” Majd 1940 nyarán a Hungáriának is el kellett volna távolítania a vezetőségből a fajvédő törvényeknek meg nem felelő személyeket. Brüll Alfréd, a karizmatikus elnök hajlandó volt visszavonulni, a tagság azonban a Schneider-vendéglőben tartott rendkívüli közgyűlésen inkább kimondta a klub feloszlását. Az amatőr MTK egy évig még működött, annak játékjogát az MLSZ függesztette fel, majd a klubot az Országos Sportközpont 1942 tavaszán feloszlatta.

A kék-fehér vezetőség arra kérte szurkolóit, hogy a Vasasnak drukkoljanak. Annak a Vasasnak, amelyet dr. László András, az MLSZ alelnöke ki akart rekeszteni az NB I mezőnyéből. Beadványában a sportvezető úgy érvelt, hogy „a Vasas szembehelyezkedik a keresztény és nemzeti irányzattal”, és megemlítette a klubról azt is: „Táborában meg lehet találni a budapesti zsidóságnak azt a rétegét, amely az őt jellemző fanatikus gyűlölködésével és aknamunkájával nagy mértékben kihasználja azokat a lehetőségeket, amelyek a Vasas mérkőzésein kínálkoznak.”

Ez volt 1942 júniusában. Hóman Bálint a következő hónapban vált meg kultuszminiszteri tárcájától, de leköszönése előtt még – pedáns ember lévén – igyekezett mindent rendbe tenni, ezért utolsó intézkedései között arról rendelkezett, hogy zsidók nem lehetnek sportegyesületek tagjai sem. Amúgy 1938-tól 1942-ig huszonegy zsidó tárgyú törvényt szavazott meg a T. Ház, és ezek végrehajtását 1944-ig 267 rendelet garantálta. Az 1938. évi XV. törvénycikk még szofisztikáltan „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” értekezett, az 1939. évi IV. törvénycikk viszont már nem szemérmeskedett: „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szólt.

Ilyen korban vizitált az angyalföldi Kinizsinél a Ferencváros.

Öt nappal később egyéb látogatás is zajlott. Dr. Ballensiefen, a Frankfurt am Mainban működő Német Zsidókérdést Kutató Intézet képviselője tisztelte meg a testvérhivatal, a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet avatása alkalmából rendezett fényes ceremóniát. Bosnyák Zoltán, a központi helyen, a belvárosi Vörösmarty tér 4. szám alatt működő intézmény igazgatója „tudományosan” megállapította: „A zsidóság a maga kirívó faji idegenszerűségével bomlasztó elem minden nemzet organizmusában, és csak belső politikai zavarokat, meghasonlást, gazdasági zavarokat, szociális nyugtalanságot, erkölcsi szétesést és hanyatlást, szellemi és kulturális anarchiát idéz elő.” Ezért aztán az elhivatott direktor azt is leszögezte: „Városaink életében a zsidóság távozásával új, szebb, igazabb és boldogabb korszak kezdődik.”

A plakátok mindenesetre megújultak. „Kinizsi–Ferencváros” – hirdették a találkozót, szintén öles betűkkel tudatva, hogy „a pálya valamennyi pénztára délelőtt fél tíz órától nyitva”. A Latorca utcában 16 ezer néző gyűlt egybe, s kiváltképp Onódy II Bélát ösztönözte a lelátók zsúfoltsága. A csatár három gólt is „bevarrt” Aknavölgyi Józsefnek, a Kinizsi kapusának. A Sporthírlap szerint „lőtt, mint az ágyú, nagy egyesre játszott”. A másik Béla, Áronffy biztos úr azt mondta druszájáról: „Ha katona volna, feltétlenül ő irányítaná a honvédválogatott csatársorát.” Szegény Aknavölgyinek szomorúbb napja volt: még azt is el kellett szenvednie, hogy Nádas Gábor, az angyalföldi hátvéd a saját kapujába küldte a ferencvárosi Hernádi Pál labdáját. Nádas azonban ugyanúgy 1-es osztályzatot kapott, mint a mezőny legjobbjaként emlegetett Onódy II, valamint Nagy Ferenc, a zöld-fehérek védője. Az FTC 5:3-ra nyert, a Kinizsi csak 1:4-től 3:4-ig volt egyenrangú partner. Ezzel együtt örült, hogy játszhatott. S akkor még a közönsége sem fogyatkozott, mert csupán három héttel később látott napvilágot az újabb humánus rendelet, amely szerint sárga csillaggal már nem engednek be nézőket a mérkőzésekre.

A második világháború befejezése előtti utolsó magyar bajnoki találkozón, az 1944. december 13-án már Nemzeti Vasasként pályára lépő „egykori Kinizsinek” a BSzKRT elleni meccsén mindössze ötszázan gyűltek egybe a Latorca utcában. A szomorú történelem akkor már túl volt egy másik levélen, azt a fegyverszüneti tárgyalásra érkező magyar delegáció vitte két hónappal korábban Moszkvába. „Egy évezred és különösen az utolsó évtized során a szomszédos német kolosszus volt hatással népünk sorsára. Megint csak éppen e hatás alatt kerültünk bele ebbe a sajnálatra méltó háborúba a Szovjetunió ellen” – írta Horthy Miklós Sztálinnak. Amennyire patetikus, annyira hamis volt ez a megfogalmazás, hiszen Magyarország nem német nyomásra, hanem önként üzent hadat a Szovjetuniónak. Majd sorait ekképpen zárta: „Megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem Önnek, Sztálin tábornagy Úr, legmélyebb tiszteletemet. Őszinte híve: Horthy.”

A kísérlet hamvába holt, ezért is történhetett, hogy az immár – a mai dohányboltokhoz hasonlóan – „Nemzetinek” nevezett Vasas BSzKRT elleni, korábban kétszer is elhalasztott mérkőzésének napján délután egy órakor megszólaltak a riadót jelző szirénák. „Úgy látszik, harmadszor is elmarad a mérkőzés” – mondta Kovács István, a közlekedésiek edzője. Fél kettőkor azonban elhallgatott a dudaszó, és negyed háromkor megkezdődött a játék. A Nemzeti Vasas Pósa Béla tizenegyesével és Tóth Mátyás akciógóljával 2:0-ra győzött. Nem csoda, hiszen a vendégcsapat – amelyben három későbbi MTK-játékos, Kovács I Imre, Kovács II József és Mészáros Miklós is futballozott – csak tíz játékossal állt ki.

De abban az időben az volt a legkevesebb.  

(Az írás a Jelen hetilapban jelent meg.)

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek