Dragomán György: Tavasz van, az a nap, amikor felkerültek a kabátokra a sárga csillagok

Ma április ötödike van, napra pontosan nyolcvanegy évvel ezelőtt kerültek fel a kabátokra a sárga csillagok. Dragomán György író Facebook-oldalán osztotta meg ma ezt a részt a Máglya című regényéből. Mint írja – „Tavaly is megosztottam és azelőtt is, és minden évben ezt a részt fogom megosztani itt ezen a napon.”

Tavasz van, az a nap, amikor felkerültek a kabátokra a sárga csillagok, hipp-hopp, egyszer csak ott voltak, egyik pillanatról a másikra. Mész végig a sétányon a fák között, és jön szembe veled a legjobb barátnőd, Bertuka, messziről meg lehet ismerni a szép sötét meggyvörös kabátjáról, maga szabta és varrta, gyönyörű fényes tafotából, nagyon szép, egészen franciás, Bertuka egy divatlapban látta meg, valami színésznő viselte, onnan vette a mintát.

Bertuka nem úgy jön, ahogy máskor szokott, nem, valahogy botorkálva és előredőlve lépked, messziről látod rajta, hogy baj van, a haja is ki van bomolva, pedig máskor mindig magasra rakott, szigorú kontyokat visel, és amikor melléd ér, mintha észre se venne, menni akar tovább, és közben a haját babrálja, mint aki meg van zavarodva, megállsz mellette és kérdezed, hogy mi baj van, Bertukám, és Bertuka rád se akar nézni, meg se akar állni, hanem csak azt mondja, hogy semmi, és tényleg menne is tovább, de te megfogod a könyökét és mégegyszer megkérdezed, hogy mi a baj, és akkor Bertuka végre rád néz, és egészen szürke az arca, és azt mondja, hogy minden, és közben ránt egyet a vállán, és a hajtincsei a mozdulattól felemelkednek és hátrarepülnek a válla fölött, és te akkor meglátod a mellén a csillagot, szépen körbehímzett sárga szaténból van. Amikor meglátja, hogy nézed, el akar rohanni, de te még mindig fogod a karját, és rákiáltasz, hogy várjon, nagyon kéred, ne menjen el, és magad felé rántod, és akkor Bertuka mégiscsak megáll, és akkor leültök egy padra, ott, a sétány szélén, azelőtt is sokszor ültetek már azokon a padokon, de ez most más, most sokáig nem szóltok semmit, és aztán Bertuka egyszer csak azt mondja, hogy azt hitte, ha szép díszesre csinálja, ha szépen hímzőszegéssel körbevarrja, akkor meg fogja szeretni, akkor nem fog annyira fájni, hogy fel kell varrja, de hiába dolgozott rajta annyit, akkor is csak ugyanazt jelenti, és nem gondolta volna, hogy az emberek ettől a darab rongytól máshogy fognak ránézni, de igenis máshogy néznek, érezte, ahogy jött végig a főtéren, mindenki másképp nézett rá, tudd meg, hogy mindenki, még a te Apud is, aki pedig mindig szokott köszönni, de most nem köszönt, hanem úgy nézett rá, mint azelőtt egyszer se, soha.

Te akkor azt akarod mondani, hogy nem igaz, csak képzeli, vagy biztos csak a szélütés miatt van, az nem lehet, hogy Apuka éppen őneki ne köszönjön, de nem tudod kimondani, hanem csak átöleled a vállát, és mondod, hogy ne sírjon, pedig Bertuka nem is sír, hanem csak ül ott a padon és a csillag egyik ágának a hegyét birizgálja, és amikor megint megszólal, a hangja olyan hideg és sima, mint az üveg, úgy mondja, hogy tudja, hogy el fogják vinni, őt is, és Miklóst is, és Bátykót is, és a szüleit is, az egész családját, és a rokonait is mind, és mindenki mást is, el fogják vinni őket és meg fogják semmisíteni, hallotta, hogy a szülei éjszaka erről beszélnek, azt mondták, hogy csak rémhír, de biztos, hogy nem az, mert Bátykó is mondta, hogy nem, ő azért menekült ide hozzájuk Lengyelországból, mert ott már megtörtént, ami itt csak most fog, és senki se akart hinni neki, de ő akkor is tudja, hogy Bátykó igazat beszél, mert megálmodta az egészet előre.

Bertuka elhallgat, és akkor te meg akarsz szólalni, azt akarod mondani, hogy ne féljen, mert nem lesz semmi baj, de nem tudsz megszólalni, csak ülsz ott, a legjobb barátnőd mellett, és hallgatsz, és látod, hogy Bertuka ujjai a csillagot birizgálják, a körmei a szép, sűrűn hímzett szegélyt kapargatják, egy szál kifoszlik belőle, aztán egy másik is. Bertuka megint megszólal, tiszta hülyeség, tudja, hogy mindennek vége lesz, de most mégis az fáj neki a legjobban, hogy fel kellett fércelni a kabátra a csillagot, mert ez az anyag olyan sűrű szálú és olyan finom szövésű, hogy ezután már örökre meg fog maradni rajta a varrás nyoma.

"(Ez a rész a nagymama monológjainak, leckéinek egyike, ezeket soha korábban nem publikáltam a könyvből kiszakítva, sokszor elképzeltem, milyen lenne, ha egy színésznő elmondaná egymás után mind a nyolc Nagymama monológot, Beckett Szép Napokjához hasonló előadást képzelek belőle, ahogy telnek az évek egyre tisztábban látom magam előtt. Ki tudja, majd egyszer talán erre is sor kerül.

Nagyon fájdalmas volt megírni a könyvnek ezt a szöveg-síkját, egy egész sötét januárt töltöttem annak idején Nagymama hangjával.)

Gyakran szoktam a Máglya című regényem részletei (újra)közölni itt az oldalamon, ezek a kis darabok a regény szövegéből kiemelve másként olvasódnak, más élményt adnak, mint a könyvben.

Köszönöm, hogy olvassátok." (Dragomán György)

(A kép a fortepanról való: A Forgách utca 32 szám alatt készült 1944-ben.)