Az utolsó széder a varsói gettóban

Túlélők tanúskodnak egy legendás széder estéről, amelyet föld alatti bunkerekben tartottak, miközben a nácik a varsói gettó utolsó zsidóinak likvidálására készültek.

1943 áprilisában, a „végső megoldás” csúcspontján, miközben körülöttük tanklövedékek és fegyverropogás hangjai hallatszottak, a varsói gettóban maradt utolsó zsidók bunkerekbe húzódva, büszke zsidóként élték meg utolsó óráikat: elolvasták a pészahi hágádát. Az ezt követő órákban fellázadtak – ez lett a történelem egyik legismertebb ellenállási akciója.

Az a maroknyi zsidó, aki túlélte a nácik utolsó támadását a valaha virágzó zsidó központként ismert Varsóban, ezt a széder estét más ünnepeknél is mélyebben őrzi emlékezetében. Ez az este számukra pészah ünnepének erejét jelképezi: a kapcsolatot a családdal, a múlttal, a hagyományokkal és a reménnyel.

A náci megszállás alatt – amely 1939 októberében kezdődött – minden pészahkor a zsidó közösség igyekezett megtartani az ünnepet. Még azután is, hogy egy mindössze a város 2,5%-át kitevő gettóba kényszerítették őket, ahol éhínség és betegségek tizedelték a lakosságot, kovásztalan élelmiszereket csempésztek be az ünnep előtt. Több maceszgyárat is létrehoztak, így a közel félmilliós közösség a „szabadság kenyerét” ehette a széder estén. Az éhezés, a tífusz és a vérhas ellenére a zsidó élet folyt tovább a gettóban.

Maceszosztás a varsói gettóban.

1943 áprilisának pészahja volt a varsói gettó zsidóinak utolsó ünnepe – addigra azonban a közösség már szinte teljesen megsemmisült. Közel egy évvel korábban Adam Czerniaków, a nácik által kijelölt zsidó tanács (Judenrat) vezetője öngyilkos lett, miután tudomást szerzett a nácik terveiről. Feleségének írt búcsúlevelében ezt írta: „Nem leszek Izrael gyermekeinek hóhéra.” Ezt követően a nácik rémisztő „likvidálási” programba kezdtek, amelynek során naponta öt-hatezer zsidót deportáltak a treblinkai haláltáborba, ahol az érkezésük után alig egy órával meggyilkolták őket.

1943. január 18-án a nácik újabb nyolcezer zsidót akartak elhurcolni, de ezúttal egy újonnan alakult zsidó ellenállási csoport fegyveres támadást intézett az SS őrség ellen. A meglepetésszerű ellenállás miatt a nácik átgondolták terveiket, megerősítették katonai jelenlétüket, és a végső gettófelszámolást pészahra – három hónappal későbbre – halasztották.

1943. április 18-án, amikor híre jött, hogy a német hadsereg felsorakozott Varsóban a gettó kiürítésére, az ellenállási mozgalmak tagjai riadókészültséget hirdettek. Míg a háztetőkön őrök figyelték az ellenség mozgását, addig odalent a föld alatt zsidók gyűltek össze, hogy megidézve az Egyiptomból való kivonulás történetét, kifejezzék saját harcukat a méltóságért, a büszkeségért és a reményért.

Roma Frey 24 éves volt azon a pészahon. Emlékei szerint családjával együtt igyekeztek minél szebbé tenni a pincét az ünnepre: „Gyertyákat tettünk az asztalra, és egy fehér terítőt,” mesélte. „Az asztal egy deszkalap volt, amit más tárgyakra fektettünk.”

Egy rejtet macesz-gyár.

A háború után túlélte a Holokausztot és Ausztráliába, Melbourne-be költözött. Azt mondta: „Kijelentettük magunknak, egymásnak és Istennek, hogy ragaszkodunk a hagyományokhoz. Ezt éreztük a szívünkben. Emlékeztünk nagyapáinkra, a nehéz időkre, a szolgaságra – a saját rabságunkra – és itt voltunk, alig bíztunk benne, hogy egy napot vagy éjszakát túlélünk.”

A deportálások során szétszakadt családok maradék tagjai összegyűltek, és azok vezették az ünnepet, akik fejből tudták a Hágádát. Sokan a 60 éves, nagy tiszteletnek örvendő Eliezer Yitzchak Meisel rabbihoz mentek, aki követőivel együtt Lodzból menekült Varsóba a nácik bevonulásakor. A rabbi azonnal bekapcsolódott a vallási élet fenntartásába, és az ő pincéjében tartották meg a szédert sok, az ellenállásban is részt vevő zsidó részvételével.

Tuvia Borzykowski akkor 29 éves volt. „Senki sem aludt azon az éjszakán” – emlékezett vissza. „A hold teljesen világított, az éjszaka szokatlanul fényes volt.” A többi harcossal együtt ő is Meisel rabbihoz ment széderezni.

„Ebben a pusztulásban a szoba közepén álló asztal szinte oda nem illőnek tűnt: a borral teli poharak, a család tagjai, a rabbi, aki a Hágádát olvasta.” Az éjszaka folyamán – az erősödő lövöldözés ellenére – Tuvia és a többi harcos tovább hallgatta az Egyiptomból való kivonulás történetét. „A rabbi szavait robbanások és gépfegyverek hangja szakította meg; a család tagjainak arcát a közeli égő épületek vörös fénye világította meg.”

Tuvia Borzykowski

„Most jó meghalni” – mondta Meisel rabbi, tele büszkeséggel, bátorsággal és hittel, miközben megáldott egy felkelőt, aki jelentést hozott. Azon az éjszakán ő is meghalt a gettó lángjaiban. Tuvia Borzykowski túlélte a háborút, és segített megalapítani az Akko melletti Ghetto Fighters kibucot. Ő az egyik varsói lázadó, aki tanúskodott erről a széder estéről, amely az ellenállás hajnalán zajlott.

Itzchak Milchberg Varsóban született. Egy zsidó fiúkból álló csoportot vezetett, akik nem-zsidónak álcázva magukat cigarettát árultak a feketepiacon a gettón kívül. 1943 pészahja előtt 12 éves volt, de korát meghazudtoló bölcsességgel élt. Szeme láttára lőtték agyon apját, anyját és két nővérét már deportálták, egyetlen élő rokona a gettóban maradt Feivel nevű nagybátyja volt.

Amikor terjedni kezdtek a hírek a végső deportálásról, visszatért a gettóba, hogy a nagybátyjával legyen az ünnepen. „Soha nem hagytam ki egy szédert sem” – mondta. „A véremben volt.”

Itzchak Milchberg , 13 éves, egy évvel a felkelés után

A lövések hangjától kísérve lépett be nagybátyja gyertyafényes bunkerébe, ahol 60 ember zsúfolódott össze. „Reszketett az épület” – emlékezett vissza. „Az emberek sírtak.” Nagybátyja jiddisül ölelte át: „Ir vet firn di seder mit mir – Veled vezetem le a szédert.”

Sokan túl kétségbeesettek voltak ahhoz, hogy a széderrel foglalkozzanak. Valaki így kiáltott: „Isten kihozott minket Egyiptomból. Akkor nem gyilkoltak meg minket. De most igen.” Nagybátyja a fülébe súgta: „Lehet, hogy meghalsz. De ha meghalsz, zsidóként halsz meg. Ha élünk, zsidóként élünk.” Azt is hozzátette: „Ha túléled, el fogod mesélni ezt a gyermekeidnek és unokáidnak.”

Elkezdődött a széder. Feivel valahonnan maceszt is szerzett. „Nem tudom, hogyan szerezte” – mondta Itzchak. Keserű fűszernövények nem voltak: „Keserűségből így is volt elég.”

Nagybátyjával együtt fejből olvasták a Hágádát, és hamarosan a bunker többi lakója is csatlakozott. „A legtöbb imát fejből mondtuk el” – mondta. „A Széder nagyon sokáig tartott.”

Másnap hajnalban a csatornarendszeren keresztül hagyta el a gettót, ugyanúgy kockáztatva az életét, mint amikor visszatért. A következő napokban fegyvereket csempészett a csatornákon keresztül a harcosoknak, egészen addig, míg a felkelés hatodik napján elfogták. Később leugrott egy Treblinkába tartó vonatról, és egy lengyel katolikus család segítségével túlélte a háborút. A háború után Kanadába költözött, családot alapított, és betartotta nagybátyjának tett ígéretét: elmesélte gyermekeinek és unokáinak azt az 1943-as széder estét.

Ahogy megjósolták, egy nagy SS egység vonult be a gettóba, hogy deportálják az ott maradt zsidókat – ők azonban elszánt ellenállásba ütköztek: Molotov-koktélok, gránátok és gépfegyverek várták őket. A megerősödött, újjászületett zsidó harcos egység 13 nácit megölt, sokat megsebesített, és sarokba szorítva visszavonulásra késztette őket.

A gettót elhagyó utolsó zsidók a felkelés után

A felkelés közel egy hónapig tartott. A németek módszeresen felégették a gettó minden épületét. 13 ezer zsidó vesztette életét a harcokban és a tűzvészben, további ezreket elfogtak és keletre deportáltak.

A Varsói Gettófelkelés a második világháború legnagyobb fizikai zsidó ellenállása volt, amely erőt és reményt adott a többi náci megszállás alatt élő partizánmozgalomnak is. A széder pedig, amelyet a füstölgő romok alatt tartottak meg, örök példája lehet annak, hogy a zsidók még a legsötétebb időkben sem hagyták megtörni magukat.

Az aish.com cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla