Hol a boldogság mostanában? A lombsátrak ünnepe

Ki kell menni a hidegbe a betakarítás utolsó ünnepén, fázni. A Prédikátor Könyvét kell együtt olvasnunk, az emberi élet végességéről és közben örömünk idejének nevezni az ünnepet. Csupa ellentmondás. Ma este beköszönt Szukkot – a sátrak ünnepe.

Élt egyszer egy király a világban, azon belül Izraelben, aki gazdag volt, hatalmas, felesége rengeteg, szolgálói temérdeken, aranya-ezüstje számolatlanul. Bölcsessége kimeríthetetlen, ő emelt Templomot az Örökkévalónak, Neki adott földi lakhelyet.

A király, bár mindenkinél hatalmasabb volt, megöregedett, ahogy mind megöregszünk. Fiatalon szerelmes énekeket írt kedveséhez, aki olyan szép volt, mint a Sáron rózsája és a völgyek lilioma. Az Énekek Énekét. Amikor idősebb lett, összegyűjtötte bölcsességeit a Példabeszédek Könyvében a helyes életről. Végül, aggastyánként kegyetlen elkeseredéssel mondta el, hogy a halál mindent elvesz tőlünk végül és semmi értelme erőnek, pénznek, élvezetnek, hatalomnak, mert minden elmúlik az Ég alatt. A nemzedékek jönnek és mennek, minden tévedését megismételik az előzőeknek és ugyanúgy nyeli majd el idejük fogytán őket a sír. Senki nem marad gazdag és hatalmas ott, ahonnan még, ahogy Shakespeare mondja, nem tért meg utazó. Mi magunk halandóak vagyunk és amit itt gyűjtögettünk magunknak, velünk együtt véget ér. Semmi sem örök az Ég alatt, csak az emberi hiúság. A sóhajtásnyi élet félreértése, elpazarlása.

Betakarítás, szüret idején van a Sátrak Ünnepe, amikor a tél eleji hidegben elhagyjuk biztonságos, meleg otthonainkat és őseink sivatagi kóborlására emlékezve kiköltözünk a bizonytalanba. Elhagyjuk a biztonságot, amit a vagyon és a hatalom biztosít számunkra, megtapasztalni a halandó ember kiszolgáltatottságát. Az értékes élet veszendőségét. Azt, hogy a boldogság csak akkor talál meg minket, ha hallgatunk a bölcs Salamonra, aki szerint az, ami az ég alatt van, nem számít, nem érdemes birtokolni. Azzal kell foglalkoznunk, ami túl van rajtunk és túlél minket. A házzal, amit építünk, akit gyógyítunk, vigyázunk, tanítunk. A másokért végzett munkával, amellyel meghaladjuk önmagunkat. A halhatatlansággal, aki a másik, a következő.

A kései kapitalizmus azt igyekszik elhitetni velünk, hogy az számít, amit Salamon, öregen, mindent látva és mindent tudva elvetett. A birtoklás, az én börtöne. Az, amit hátrahagyunk, amikor kilépünk a fűtött szobánkból. Légy ott, ahol szükség van Rád, légy azokkal, akik fáznak a télben. Emlékezz, honnan jöttek őseid és ez fogja kijelölni utadat. Az önzés halálba forduló értelmetlenségét, boldogtalanságát hagyjuk el, hogy az Örökkévaló teremtett világába lépjünk, közel a természethez újra. A Lombsátrak Ünnepe így válik Örömünk Idejévé újra. Érik a szőlő, amelyből bor lesz, az őszi elmúlásban már megmutatkozik majd az örök élet, amely megmarad utánunk és megidéz majd minket újra és újra dédunokáink, tanítványaink, a ma születettek kézmozdulataiban, váratlanul. Hol a boldogságunk? Ezekben az újszülöttekben.

Boldog ünnepet!