Mózes a piramist nézi, avagy a Pészah a száz évvel ezelőtti újságcikkekben

2024. Április 22. / 10:10


Mózes a piramist nézi, avagy a Pészah a száz évvel ezelőtti újságcikkekben

Az ünnep bejövetele előtt még lehet olvasgatni az interneten, erre biztatjuk most olvasóinkat. Érdekes, szellemes és tanulságos cikkek következnek az 1924-es esztendőből. Boldog és kóser ünnepet minden hittestvérünknek!

A zsidó földbirtokos fohásza

Valamelyik bánáti község gazdag és vallásos zsidó földbirtokosa pészach első estéjén vendégül látta a falu derék bíróját, aki áhítattal hallgatta a széder csodaszép külsőségeinek magyarázatát. Széder végeztével a házigazda felállott és ősi szokás szerint szemét az ég felé emelve elmondotta háromszor:
– Lesóno habó bi-Jerisolájim. 

A bíró csodálkozva kérdezte, mit jelent ez a lelkes könyörgés.

– Mi, zsidók arra kérjük Istent, engedtessék meg nekünk, hogy a jövő évben Jeruzsálemben legyünk. 

A következő esztendőben a bíró ismét ott ült vendégként a széderasztalnál. Meglepetéssel látta, hogy a szertartás végén a földesúr megint feláll és elmondja: 
– Lesóno habó bi-Jerisolájim. 

A bíró nem állhatta meg szó nélkül és megkérdezte: 
– Ha annyi éven át mind kérik az Istent, váltsa meg a zsidókat és mégse cselekszi, miért ismétlik meg újra könyörgésüket minden esztendőben?

A földbirtokos előbb elpirult és nem tudott felelni. Aztán felállt, szemét ismét az ég felé fordította a némi keserűséggel fohászkodott:
Ribornó sel ólam, ha már nem könyörülsz rajtunk önmagunkért, legalább a többi népek előtt szégyelld magad és válts meg bennünket mihamarább!

(Uj Kelet, 1924. február 7.)

Feledésbe ment szokások

(...) Ugyancsak a Sulchan Aruch jegyzi fel, hogy tegyünk az ünnepi asztalra minden-minden díszt és drágaságot, olyat is, amire a szédernél nincs is tulajdonképpen szükség. Hogy fény és pompa hirdesse a szabadság tavaszát. 

És milyen kár, úgy-e, gyerekek, hogy feledésbe ment a szép szokás, amit Rabbi József Káró a XXX. fejezet 7-ik szakaszában jegyez fel: 

hogy a gyerekek figyelmét felkeltsük, úgy szokás, hogy pészach estéjén mindenfajta gyümölcsöt osztunk szét köztük. Ez felfokozza érdeklődésüket a széderest szertartása iránt. Bájos, szép emléke a gyönyörű ünnepi estnek!

És ragyogó emléke a Szentföld gazdagságának, a szent tavasznak, amely pompás, ízes gyümölcsöt kínált lakóinak. 

Régesrégi szokások megkapó emlékének feljegyzése az is, hogy a Haudu laadonai ki tauv zsoltárát felváltva hármas kórus énekli. A Salchan Aruch külön megemlíti, hogy a háziasszony és a gyerekek, akik már ismerik a nagy szabadulás történetét, ugyancsak énekelhetik a szólót. Lám, minden részletnek megvan a rendje és megvan a rendezői utasítása. Ezeknek az utasításoknak jórészét ismerjük a Hagadából. 

A vallásos szabályok kódexe azonban a legapróbb dolgokra is kiterjeszti figyelmét, így gondol az éltesebb emberre és a betegre, aki talán nem tud macát enni. Az öreg és beteg – olvassuk – borba márthatja a macót, csak éppen arra kell vigyáznia, hogy a kovásztalan kenyér teljesen föl ne oldódjék.”

(Dr. Hajdu Miklós: Égi mécses, Mult és Jövő, 1924. IV. 1.)

Mózes a piramist nézi

Abib évadján, peszach táján beszüremlik a tavasz a zsidó redakciókba. A zsidó zsurnalista szikár ujjai között kivirágzik a száraz ceruza; az érdes, harcos tollak, mik pogromról és elnyomásról írtak, most puhán simogató ecsetekké varázsolódnak és a ténta, mely a vér és marólúg zavaros vegyüléke volt, a szivárvány színeiben kezd pompázni a tavaszi nap alatt. 

A szabadságról irnak a toll rabszolgái, a sokszor legunyolt „zsidó fiúk”. A kék menyboltozatról, mely felszabadult a szürke felhők burkolata alól és a csillogó tócsáról, melyről leolvadt a jég szorító kérge. A lompos medvéről, mely kopott, téli bundáját lerázva kicammog fülledt barlangjából és a pettyes katicabogárról, mely a falak repedésein mászkál ki és mélázik a tavaszi nap alatt. (...)

Hatszázezer felszabadult rabszolga színes, mámoros, rohanó áradata volt az, mely zsibongó morajlással hömpölygött a szabadság országa, az ígéret földje felé. Ki magára kapott egyiptomi bíbort és felcicomázta magát csillogó arannyal, ki meztelen napbarnított testtel kavargott a tömegben. Pergett a dob és zengett a cintányér és százezer torokból harsogott a szabadság dala. Így vonult ki hajdanában Izrael hajbókoló pálmafák közt, üdvözlő babérerdőkön keresztül a tavaszi nap alatt. (...)

Egy ember szemlét tart az elvonuló sereg felett. A férfi magas korban van már, szakálla és hajfürtjei deresedőben vannak, de teste szilárdabb, mint a szfinx márványtömbje. És ime, ez a szoborszerű alak időnként megremeg, merev dióbarna arca megrándul és fáklyaszerűen lobogó két szeme elfátyolozódik a könnytől. 

Képzeletében ismét fellángol a csipkebokor, ismét átéli az önmardosás bágyasztó harcát, amikor kételyektől űzve azon tűnődött, hisz a rabszolga nép nem hisz majd a megváltó igében, mert a lelke megdermedt a kemény robotban. Hát íme, mégis megtörtént a csoda, a nép meghallgatta a szót és felszabadult. 

Átható tekintete egy bámuló gúlára szegződött. Farkasszemet néztek egymással a gúla és az ember, és a férfi szemében világító mosoly lobbant fel.

Oly nagy volt az ember, hogy lenézte a gúlát és valami ilyesfélét gondolt:
– Ó, kicsi gúla, te itt meredsz nemzedékről nemzedékre, de a piramisépítő népet én viszem és belőle felépítem a népek piramisát, a nemzetek világító tornyát.” 

(Zsidó Néplap, 1924. április 18.)

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Zsidó világ
Széder este Kecskeméten
2024. Április 26. / 11:35

Széder este Kecskeméten

Kultúra
Vagon Naplók – emlékezés Mohácsi Jenőre