Mózes a piramist nézi, avagy a Pészah a száz évvel ezelőtti újságcikkekben

Az ünnep bejövetele előtt még lehet olvasgatni az interneten, erre biztatjuk most olvasóinkat. Érdekes, szellemes és tanulságos cikkek következnek az 1924-es esztendőből. Boldog és kóser ünnepet minden hittestvérünknek!

A zsidó földbirtokos fohásza

Valamelyik bánáti község gazdag és vallásos zsidó földbirtokosa pészach első estéjén vendégül látta a falu derék bíróját, aki áhítattal hallgatta a széder csodaszép külsőségeinek magyarázatát. Széder végeztével a házigazda felállott és ősi szokás szerint szemét az ég felé emelve elmondotta háromszor:
– Lesóno habó bi-Jerisolájim. 

A bíró csodálkozva kérdezte, mit jelent ez a lelkes könyörgés.

– Mi, zsidók arra kérjük Istent, engedtessék meg nekünk, hogy a jövő évben Jeruzsálemben legyünk. 

A következő esztendőben a bíró ismét ott ült vendégként a széderasztalnál. Meglepetéssel látta, hogy a szertartás végén a földesúr megint feláll és elmondja: 
– Lesóno habó bi-Jerisolájim. 

A bíró nem állhatta meg szó nélkül és megkérdezte: 
– Ha annyi éven át mind kérik az Istent, váltsa meg a zsidókat és mégse cselekszi, miért ismétlik meg újra könyörgésüket minden esztendőben?

A földbirtokos előbb elpirult és nem tudott felelni. Aztán felállt, szemét ismét az ég felé fordította a némi keserűséggel fohászkodott:
– Ribornó sel ólam, ha már nem könyörülsz rajtunk önmagunkért, legalább a többi népek előtt szégyelld magad és válts meg bennünket mihamarább!

(Uj Kelet, 1924. február 7.)

Feledésbe ment szokások

(...) Ugyancsak a Sulchan Aruch jegyzi fel, hogy tegyünk az ünnepi asztalra minden-minden díszt és drágaságot, olyat is, amire a szédernél nincs is tulajdonképpen szükség. Hogy fény és pompa hirdesse a szabadság tavaszát. 

És milyen kár, úgy-e, gyerekek, hogy feledésbe ment a szép szokás, amit Rabbi József Káró a XXX. fejezet 7-ik szakaszában jegyez fel: 

hogy a gyerekek figyelmét felkeltsük, úgy szokás, hogy pészach estéjén mindenfajta gyümölcsöt osztunk szét köztük. Ez felfokozza érdeklődésüket a széderest szertartása iránt. Bájos, szép emléke a gyönyörű ünnepi estnek!

És ragyogó emléke a Szentföld gazdagságának, a szent tavasznak, amely pompás, ízes gyümölcsöt kínált lakóinak. 

Régesrégi szokások megkapó emlékének feljegyzése az is, hogy a Haudu laadonai ki tauv zsoltárát felváltva hármas kórus énekli. A Salchan Aruch külön megemlíti, hogy a háziasszony és a gyerekek, akik már ismerik a nagy szabadulás történetét, ugyancsak énekelhetik a szólót. Lám, minden részletnek megvan a rendje és megvan a rendezői utasítása. Ezeknek az utasításoknak jórészét ismerjük a Hagadából. 

A vallásos szabályok kódexe azonban a legapróbb dolgokra is kiterjeszti figyelmét, így gondol az éltesebb emberre és a betegre, aki talán nem tud macát enni. Az öreg és beteg – olvassuk – borba márthatja a macót, csak éppen arra kell vigyáznia, hogy a kovásztalan kenyér teljesen föl ne oldódjék.”

(Dr. Hajdu Miklós: Égi mécses, Mult és Jövő, 1924. IV. 1.)

Mózes a piramist nézi

Abib évadján, peszach táján beszüremlik a tavasz a zsidó redakciókba. A zsidó zsurnalista szikár ujjai között kivirágzik a száraz ceruza; az érdes, harcos tollak, mik pogromról és elnyomásról írtak, most puhán simogató ecsetekké varázsolódnak és a ténta, mely a vér és marólúg zavaros vegyüléke volt, a szivárvány színeiben kezd pompázni a tavaszi nap alatt. 

A szabadságról irnak a toll rabszolgái, a sokszor legunyolt „zsidó fiúk”. A kék menyboltozatról, mely felszabadult a szürke felhők burkolata alól és a csillogó tócsáról, melyről leolvadt a jég szorító kérge. A lompos medvéről, mely kopott, téli bundáját lerázva kicammog fülledt barlangjából és a pettyes katicabogárról, mely a falak repedésein mászkál ki és mélázik a tavaszi nap alatt. (...)

Hatszázezer felszabadult rabszolga színes, mámoros, rohanó áradata volt az, mely zsibongó morajlással hömpölygött a szabadság országa, az ígéret földje felé. Ki magára kapott egyiptomi bíbort és felcicomázta magát csillogó arannyal, ki meztelen napbarnított testtel kavargott a tömegben. Pergett a dob és zengett a cintányér és százezer torokból harsogott a szabadság dala. Így vonult ki hajdanában Izrael hajbókoló pálmafák közt, üdvözlő babérerdőkön keresztül a tavaszi nap alatt. (...)

Egy ember szemlét tart az elvonuló sereg felett. A férfi magas korban van már, szakálla és hajfürtjei deresedőben vannak, de teste szilárdabb, mint a szfinx márványtömbje. És ime, ez a szoborszerű alak időnként megremeg, merev dióbarna arca megrándul és fáklyaszerűen lobogó két szeme elfátyolozódik a könnytől. 

Képzeletében ismét fellángol a csipkebokor, ismét átéli az önmardosás bágyasztó harcát, amikor kételyektől űzve azon tűnődött, hisz a rabszolga nép nem hisz majd a megváltó igében, mert a lelke megdermedt a kemény robotban. Hát íme, mégis megtörtént a csoda, a nép meghallgatta a szót és felszabadult. 

Átható tekintete egy bámuló gúlára szegződött. Farkasszemet néztek egymással a gúla és az ember, és a férfi szemében világító mosoly lobbant fel.

Oly nagy volt az ember, hogy lenézte a gúlát és valami ilyesfélét gondolt:
– Ó, kicsi gúla, te itt meredsz nemzedékről nemzedékre, de a piramisépítő népet én viszem és belőle felépítem a népek piramisát, a nemzetek világító tornyát.” 

(Zsidó Néplap, 1924. április 18.)