Az élet egyetlen pillanatban: Szebeni András fotóművész halálára

2020. Augusztus 17. / 14:16


Az élet egyetlen pillanatban: Szebeni András fotóművész halálára

Az élet végeláthatatlanul ömlő folyam annak, aki nem figyel rá, csak végigsodródik rajta. A fotós számára az élet: kimerevített pillanat. Perc, mely alatt a szegény szív századokat mulat át, ahogy a frissen távozó Szebeni András régi szerzőtársa, Vas István írta. A fotográfia megtanít figyelni. Megtanít élni.

Az eleai Zénón, a híres filozófus úgynevezett „mozgás-paradoxona” szerint a kilőtt nyílvessző minden másodpercben éppen van valahol, vagyis bárhol „fényképeznénk le”, állna éppen. De akkor mikor mozog?

Ezzel a logikailag Zénó óta már ezerszer cáfolt mozgásparadoxonnal dolgozik minden fotóriporter. A mozgás, az események szokásos egymásra következése, egy tárgyalás, amelynek végén a felek sajtónyilatkozatot adnak ki barátságukról: semmi. Nem érdemes megmutatásra, hiába vannak tele vele a hírek. A valódi eseményt, a valódi szereplők igazi személyiségét a megállított, elkapott pillanat mutatja. A megállás, a megszakítás művészete. Csak az lát, aki az élet tartalmatlan tovahömpölygésében képes meglátni és megállítani, ahogy Goethe Faustja reméli búcsújában, a bujkáló, tovatűnő pillanatot. A fotóművészet a valóság megszakítása azért, hogy az igazság megmutatkozhasson.

A fotóművész megnevezés nem azért nagyképű, mert a fotózás ne lehetne művészet. Éppen azért nagy művészet, mert földhözragadt, valósághoz kötött, a pillanatra figyel, abból bányássza, fejti ki az igazságot, ahogy a szobrász a már meglévő kőtömbről távolítja el a felesleget, hogy Mózessé, Dávid királlyá válhasson végre, amivé lennie kell. A jó fotóriporter már eleve fotóművész is és semmi sem méltóbb az örökkévalóságra, mint a megállított pillanat, amely lebuktatja, ironizálja vagy éppen poétikussá teszi a felesleges telő valóságot.

Szebeni András fotóriporter, vagyis fotóművész éppen ezt tudta, ezért tudott jól dolgozni Vas Istvánnal és Esterházy Péterrel, a nagyszerű Nők Lapjával és a magyar nyilvánosságnak a rendszerváltás utáni évtizedeiben kivételes szerepet betöltő Népszabadsággal. Nincs különbség a jó fotózásban újságírás és művészet között, csak azt kell keresni, ami örökre szól a pillanatban és amit más addig, amíg le nem fotózzák neki, nem vesz észre. Aki figyelni tanít, élni tanít. Technika is kell ehhez, persze, de legfőképpen érzékenység.

És azt sokat kapott otthonról, egykor Rabbiképzőbe járó, a sokszor megénekelt magyar szegénység miatt több háztartásban is „napokat evő”, munkaszolgálatokon megalázott édesapjától, aki, ahogy ő írta, mert nem tudta végleg elengedni, épp időben halt meg, hogy ő felnőtt lehessen, egész életében szemérmesen óvott zsidó családtörténetéből, amelyről először nekünk mesélt, a mazsihisz.hu-nak.

Arról, mi történt az édesapjával, azzal a gyönyörű emberrel, akit 19 éves korában vesztett el és aki, mint mondja, egész életére a legjobb barátja volt, maradt, a félelemről 1956-ban, az Izrael iránti lelkesedésről, amikor sikerült kijutnia és a lemondásról, hogy ő már soha nem lehetne ott otthon. Arról, hogyan lett Szebeni a család Schlesingerről, az eredet városának neve „helyettesítette” az eredetet, Nagyszeben az eltűnő „igazi” nevet. Sokan csinálták ezt így lett Radnóti Radnótivá, Örkény is Örkénnyé.

Szóval mindarról, amit egy érzékeny és páratlanul tehetséges másodgenerációs, 1946-ban született magyar zsidó számára elmesélhető és befogadható volt itt, Hunniában-Pannóniában.

Fájdalmas önvigasztalással mondta, hogy az édesapja, figyelmes emberként, épp jókor halt meg, hogy őt elengedje. Ő nem időzített ilyen jól. Még nyugodtan maradhatott volna legalább 10-15 évet.

Fonassék be lelke az élet kötelékébe.

***

Kapcsolódó írásunk:
Szebeni András fotóművész, a zsidó szerelemgyerek

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek