A halkszavúság dicsérete: Oláh János emlékére

A Lauderben ő volt, aki a „jiddiskeitet”, a judaizmus szellemét volt hivatott megjeleníteni az iskola tanrendjében, az ő könyvéből tanultak mai fiatal felnőttek százai, ezrei. És a bevezető, átfogó tárgyakat tanította a Zsidó Egyetemen egy hagyományt vesztett nemzedéknek. Sehová nem tartozott inkább, mint ennek a furcsa bérháznak a folyosóira. Jelen volt nálunk és nekünk, hozzánk tartozott.

Közülünk ment el borzasztó fiatalon, alig túl a hatvanon. Az érett férfikorban még, épp csak az öregedés kezdetén. Manapság, ahogy mondani szokták, a hatvan szinte semmi, a hatvan az új negyven. Neki a hatvan már a halálos betegség bizonyosságát jelentette.

Halk szavú ember volt, tűnődő, nyugodt. Következetes tanár, akire lehetett számítani. Mármint arra, hogy azt kapod Tőle, amit érdemelsz és bántást, megaláztatást, hatalma öncélú érzékeltetését egészen bizonyosan nem. Tapintatos személyes érdeklődést, visszafogott, körültekintő, de sosem tolakodó figyelmet. Halk, bölcs kuncogást, az „így megy ez” nyugtázását mintegy, a nevetgélést, amely egyszerre hatott olyan furcsán megfontoltságához és mégis annyira jól illett hozzá. Még valami lemondó felszabadultság is volt benne. Tanárként nem szigorú és igazságos volt, hanem szívélyes, udvarias és igazságos. Mert nem csak „szigorúan” lehet következetesnek lenni.

Szerette rendben tartani, rendben tudni a világot. Összegezni, összefoglalni, ismeretet terjeszteni világosan, szabatosan, kimerítően. Tudósi személyiségének konzervatív, kedvesen korszerűtlen vonása volt a hit az elrendezhető, áttekinthető tudásban, ha írt, efféle összefoglalókat, tankönyvet, ismeretterjesztő-feltáró folklorisztikus munkát szeretett írni.

A Zsidó Egyetemen évtizedeket töltött, hosszú időn át rektorhelyettesként. Egyre inkább az otthona volt és egyre otthonosabb lett tőle az egyetem épülete is. Ez a komótos otthonosság volt a legszembetűnőbb jegye karakterének, amelyet nem veszített el megbetegedését követően sem. Látták, tudták, tudta, hogy tudják, de nem beszélt róla. Arra, mi van másokkal, figyelt, de saját magánügyeivel, a közelítő halállal nem terhelte a világot.

Egy időben javult és hiába lehetett sejteni, hogy nincs menekvés, sokan óvatosan bizakodni kezdtek. Az ő kiegyensúlyozott kedélye némi reményt vagy illúziót jelentett. De persze nem.

A Tanár úr 61 évesen ment el, panaszszó nélkül, nem bántva talán soha senkit és jól tudjuk, ha csak kicsit is belegondolunk, milyen nagy dolog ez, nem ártani talán senkinek az életnek elviselhetetlenül rövid, a jóindulatú nyitottság megőrzésére meglehetősen hosszú 61 év alatt. Jó ember volt, ami talán még komolyabb dolog, mint az, hogy jó tanár is volt.

A tanárok halála tanúskodik leglátványosabban arról, hogy mégis van halhatatlanság az időben, e világon is. Emlékek ezrei őrzik művét és személyét szerte a glóbuszon.

Áldott az Igaz Bíró.