Megrendítő holokausztkiállítás a 2B-ben: Túl a szavakon

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében több olyan mű vagy album található, amelyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg. Ezekből a művekből láthatunk válogatást a budapesti 2B Galériában Szemtanúk címmel nyílt tárlaton, amelynek kurátora Farkas Zsófi. A kiállítás augusztus 17-ig tekinthető meg – ki ne hagyják!

A Böröcz László nevével fémjelzett Ráday utcai 2B Galéria három kiállítóterének szándékoltan elnagyoltan kidolgozott, azaz nyers és indusztriális miliője mintha éppen az ilyen jellegű tárlatokra lett volna kitalálva, mint a mostani Szemtanúk. Ez ugyanis nem egy lekerekített formákkal operáló, félhomályos és semlegesen intim kiállítótér, hanem robusztus lelkű, durvára csiszolt falak által határolt közeg. 

Éppen az olyan művek kiállítására való, mint amiket Farkas Zsófia erre a mostani tárlatra a rá jellemző, magas fokú igényességgel és intellektussal kiválogatott a  Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből. 

Farkas Zsófia nem mindennapi kurátori érzékére még évekkel ezelőtt, a debreceni Modemben figyeltem föl, majd a Síp12 Galériában (amely sajnos már megszűnt), és a 2B Galériában nyújtott, mostani teljesítménye is igazolja: kivételes képességű alkotó, aki finom szövésű szálakkal képes összeszőni a láthatót a láthatatlannal. Hiszen mi más is volna egy válogatás célja, mint a már ismert, látható művekből egy eddig láthatatlan, új minőség létrehozása?

A Szemtanúk című tárlat is új minőséget teremt Abádi Ervin, Adler Miklós, Barta Ernő, Bán Kiss Edit, Fekete Edit, Gedő Ilka , Gyenes Gitta, Jankai (Jankay) Tibor, Lakos Alfréd, Lukács Ágnes, Reichental Ferenc, Shraga Weil, Turán Hacker Maria, Vörös Géza műveiből. Számomra fontos jellemzője ennek a tárlatnak, hogy e sokféle művész sokféle perspektíváját egyetlen nézőpontra szűkíti le: az utókor hitetlenkedő tekintetét a túlélt tragédia ábrázolhatatlanságára fókuszálja. Igen, olyanok ezek a művek, mintha vázlatok lennének egy „nagy műhöz”, amely még csak skiccekben, ötletekben, homályos elképzelésekben várja önmaga kiteljesedését. 

Miután végeztem az anyag megtekintésével, olyan érzésem támadt, mintha egyetlen művész műhelyébe lestem volna be, aki azt próbálgatja, hogy miféle módon fejezze ki azt, amiről ő maga is tudja, hogy rettenetében és tragikumában ábrázolható (lerajzolható, megfogható, képileg visszaadható) ugyan, de végső soron kifejezhetetlen. 

A tárlaton látható képanyagból engem Adler Miklós munkái fogtak meg leginkább. Adler Miklós grafikus, festőművész Hajdúsámsonban született 1909-ben, és Cvi Adler néven hunyt el Izraelben 1965-ben. Az Artportal.hu adatlapja szerint Debrecenben Vadász Endre, míg a a pesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán Réti István és Varga Nándor Lajos növendéke volt 1929-34 között, 1933-ban Nemes Marcell-jutalmat kapott Rézi című képére. 1934-48 között a debreceni zsidó gimnázium tanára, egyúttal művészeti szabadiskolát szervezett Félegyházi Lászlóval. Egyéni kiállítással először 1928-ban jelentkezett, majd a háború után 1948-ban és 1949-ben a debreceni Déri Múzeumban mutatta be műveit. Grafikusként a József élete és a Ruth könyve című fametszetű albumaival vált ismertté. 1949-től az egri Pedagógiai Főiskola rajztanára. A 60-as években alijázott. 

A mostani tárlaton 16 fametszetet láthatunk tőle a Túl a szavakon című albumból. Farkas Zsófia ismertetője szerint a sorozat 1000 számozott példányban, 1945 telén jelent meg Debrecenben, így a holokauszt egyik legkorábbi ábrázolásának tekinthető. 

A fametszet műfaji sajátosságaiból adódóan ezek a művek mondhatni fekete-fehérre redukálják a világot, és ez a kettősség az élet és halál, a meggyilkoltatás és túlélés, az elpusztítás és megmaradás, a sötétség és a fény dichotómiáját jeleníti meg. Ezen a 16 képen mindig éjszaka van, és a festetlenül maradt sávok, amelyeket nem érintett festék, olyan hatást keltenek, mintha egy távoli, tán nem is létező világ fénypászmái lennének. 

Miközben Adler remekműveit néztem, azt éreztem: itt és most, ebben a pillanatban, amikor a felfoghatatlan tragikumot „nézem”, az említett kettősségek kifejezésére nem is tudok elképzelni alkalmasabb technikát  a fametszetnél. Az ilyen befogadói érzet kiváltása mindig a nagy művészet sajátossága: hiszen a „nagy mű” egyik legfontosabb jellemzője mindig az, hogy kizárólagos, azaz olyan egyedi érvényességet teremt, amelynek saját szabályai, mértékegységei és mértékei vannak, így a „külső világtól” lényegében elszeparált módon hoz létre saját „belső világot”.

Ha tehetik, feltétlenül nézzék meg ezt a kiállítást, még van idejük, hiszen augusztus 17-ig látogatható.

(Illusztrációk: Adler Miklós fametszetei)