Az ember nem arra született, hogy legyőzzék: Keleti Ágnes 100. születésnapjára

Keleti Ágnes története nem egyszerűen egy kivételes tehetségű sportoló élettörténete, hanem példázat és vigasz: az ember nem arra született, hogy legyőzzék, mindig több, nagyobb és erősebb lehet a körülményeinél.

Fotó: Kovács Tamás / MTI

Legyőzte a fizika törvényeit tornászként, a gyakorlataival, írták róla 1956 sötéten fénylő, nagy évében, és a biológia törvényeit, a telő időt is legyőzte. Már jóval elmúlt 35, amikor élete utolsó négy aranyérmét egyazon olimpián, Melbourne-ben begyűjtötte. Mögötte volt egy helsinki győzelem (ez volt minden idők egyik legsikeresebb magyar olimpiája az ország történetének mélypontján, Székely Éva, egy másik itteni győztes szépen dokumentálja önéletírásában, mi történt), mögötte voltak az elrabolt fiatalság, a bujkálás hamis papírokkal hónapokon át, az Auschwitzban meggyilkolt édesapa emléke, a „makacs sérülések”, amelyek miatt még később kezdhette meg igazi pályáját. És az, hogy tulajdonképpen a zene érdekelte, csellista akart lenni. Aztán úgy alakult, a fentebb vázolt körülmények hatására, hogy inkább valahogy mégis ötszörös olimpiai bajnok tornász lett 35 évesen, minden idők egyik legsikeresebb magyar sportolója. Melbourne-ről már csak azért sem akart lemaradni, mert ott élt a testvére, akit egyébként nemigen láthatott volna.

A történelem nem is annyira halk aláfestő zenéje nem halkult el Keleti Ágnes mögött ekkor sem, az olimpia a vérbe fojtott forradalom után zajlott, 1956 novemberében kezdődött. Ő sem tért haza a delegációjával, Ausztráliából Németországon át Izraelbe ment12 évvel azután, hogy zsidóként meg akarták gyilkolni, közvetlenül a magyar színekben nyert ötödik aranyérmének megszerzése után. Élete következő 64 éve eddig viszonylag csendesen telt el, az izraeli élsport, tornászképzés vezető figurája lett, felnevelte két gyermekét és az ezredforduló után fokozatosan kétlakivá vált, lassan visszaköltözött a másik hazájába, Magyarországra, Budapestre. A szíve keleten volt, amikor itt élt, aztán végül visszahúzta ide újra. Két világ polgára volt és maradt.

Legyőzte az időt 36 évesen, és mára már megszokta, hogy legyőzze, rutingyakorlattá vált számára. Ő a világ legidősebb élő olimpiai bajnoka, aki száz éves lesz, éppen sábeszkor, január 9-én. És csupa derű, bölcsesség, elégedettség és bizalom. Élete példázat minden befeszülés, minden hősi póz nélkül. Úgy tudta legyőzni a világot, az időt, a fizika törvényeit, hogy igazából csellista szeretett volna lenni. Ennyiben még magasztosabb, mint Ernest Hemingway idézett példázata az öreg halászról. Az ember ne arra született, hogy legyőzzék, de nyugi. Semmit nem kell erőltetni, csak egyszerűen csinálni kell, menni tovább, túlélni, otthonra lelni a történelem egyik legirtózatosabb századában, és aztán újra otthonra találni a szülőhazánkban is.

Legnagyobb riválisa, Marija Gorohovszkaja, aki még Helsinkiben produkált a Keleti Ágneséhez hasonló éremesőt, a szovjet zsidók exodusával érkezett meg, 1990-ben, Izraelbe, bő évtizeden át honfitársává, beszélgetőpartnerévé vált Keleti Ágnesnek, egészen 2001-es halálig. Ez is példázat arról, hogy egyszerre igaz és nem igaz mégsem, hogy a haza, az otthon viszonylagos fogalom. Éppen úgy bizonyítja ez a történet, hogy állandó, tartós, kikezdhetetlen. 

Ez a derűs, könnyed, kitartó állandóság, ez a tágas, levegős, nyitott hűség járja át minden pórusában a 100 éves Keleti Ágnes, az egyik legeredményesebb magyar sportoló nagyszabású élettörténetét.

Isten éltesse köztünk, nagy szükségünk van rá.