Róth Ernő: Az elárvult templomokról

Szemelvények a neológ (kongresszusi) rabbik döntvényeiből.

A magyarországi zsidóságot ért súlyos veszteségek következtében nagyon sok vidéki hitközségben a templomok kapui előreláthatólag hosszú időre - ha ugyan egyáltalán nem örökre - bezárultak.

E templomokkal kapcsolatban már több helyen felmerültek adás-vételi tervek; e sorok íróját már több ízben megkeresték szakvéleményezés végett ebben a kérdésben. Jómagam egy konkrét esetet ismerek, ahol egy falu egyetlen élő zsidója – magát ugyanis az egész hitközségnek tekintve – tárgyalásokba bocsátkozott az elárvult templom eladása ügyében.

Mivel nem csupán egy-két templom sorsáról van szó, kétségtelen, hogy a kérdéskomplexus központi szabályozást igényel. A központi irodák maguk részéről már megtették a szükséges lépéseket a kormányhatóságoknál abból a célból, hogy általában a hitközségi vagyonok ne adassanak el felelőtlenül. Ennek következtében kormányrendeletek is megjelentek e kérdés szabályozásával kapcsolatban (1. Új Élet, 1947. március 13-i számában dr. Munkácsi Ernő: „Aktuális kérdések” című cikkét). A problémát államjogilag és vallásjogilag kell szabályozni. Jelenleg kizárólag sulchán-áruchi szempontból vizsgáljuk, hogy egyrészt

1. lehet-e egyáltalán templomot eladni; és ha igen,
2. milyen körülmények fennállása esetén; továbbá,
3. ki illetékes az eladásra; és végül,
4. mi történjék az eladott templomokért kapott összeggel, vagy más ellenértékkel?

A templom a zsidóság egyik legfontosabb intézménye; a Szentély helyettesítője (l: Megilla 29a). Ha egy településen Minjant kitevő állandó lakósság van, akkor a kisebbség is kényszerítheti a többséget templom létesítésére (l. SuIchán Álruch Orach Chajim CL. 1.). Maga a templom bizonyos tekintetű szentséggel bír és nem használható csak vallásos jellegű célokra. E szentség nem szűnik meg önként azáltal, hogy a templomot valamilyen oknál fogva használaton kívül helyezik, vagy esetleg megrongálódik (l. S. A. O. Ch. CLI. 10.). A templom szentsége csak rabbinikus jellegű; szentté nyilvánították, mivel Micvah végzésének szolgálatában áll. Más Micvah-eszköz csak addig bír bizonyos fokú szentséges jelleggel, amíg az egy meghatározott Micvah szolgálatában áll; ennek megszűnte után önként megszűnik az eszköz szentséges jellege is. A templom azonban e tekintetben kivétel és szentsége nem szűnik meg önként a használaton kívüliséggel. Mégis, tekintve, hogy csak rabbinikus jellegű szentségről van szó, a rabbik fenntartották maguknak azt a jogot, hogy bizonyos körülmények mellett a templom szentséges jellegét is megszűntnek tekintsék (l. Rabbénu Niszim, Megilla IV. fej.). Ezeket az alapelveket szükségesnek véltem előrebocsátani, mert ezek ismeretében a kérdés megoldását megkönnyítjük. Most pedig vizsgáljuk a templomok eladási lehetőségeit általában:

Ha a község csak egyetlen templommal rendelkezik és e templom használatban van, akkor nem adható el semmiképpen. Vannak ugyan auctorok, akik eleve megengedik a templom eladását ilyen körülmények között is, ha az ellenértékre szükség van abból a célból, hogy egy a templom szentségénél magasabb szentségnek tartott kegyszert vásároljanak, például Tórát, vagy, hogy a Szent Tannal foglalkozó egyéneket elláthassák, valamint szegény árvák férjhez menését, illetőleg megnősítését előmozdíthassák és végül, hogy foglyokat kiválthassanak. Mégis az az általános nézet alakult ki, hogy kövessünk el mindent a szükséges összeg másképpeni előteremtésére, de az egyetlen meglévő templomot ne adjuk el (l. Magen Ávrahám, CLIII. 4; 17; 31; Misna B'rura ibid. 13. §-hoz és ibid. Biur Halacha ; Áruch (Hasulchan CLIII. 22.). Amikor azonban a községnek több temploma van és az egyik nélkülözhető templom ellenértékét a felsorolt szükségletek kielégítésére kellene fordítani, akkor e nélkülözhető templom eladható (l. S. A. ibid. 2; 6; Mag. Avr. ibid. 9.).

Vannak eszerint olyan körülmények, amelyek megengedhetővé teszik a templom eladását; jelesül, ha más templom áll rendelkezésre és így az eladandó templomra nincs okvetlenül szükség; az ellenértéket pedig a fent meghatározott célokra fordítják. Ebben az esetben a templom szentséges jellege megszűnik, de az ellenértéke azzá lesz és éppen ezért csak a felsorolt célokra használható fel.

Maga a Talmud ebben az esetben is különbséget tesz falusi és városi templom között (Megilla 26a.). A falusi templom ugyanis csak a falubeliek használatára készül; ha igénybe is veszik esetleg idegenek támogatását is az építkezésekor, emiatt az idegenek még nem követelnek maguknak beleszólási jogot; a támogatást fenntartás nélkül adják (l. S. A. ibid. 7.) és így az eladással kapcsolatban az említett körülmények fennállása esetén egyedül a falubeliek hivatottak dönteni. A városi templomok építtetésekor azonban a város lakói számítanak arra, hogy a templom látogatói között gyakran idegenek is lesznek és éppen ezért már eleve társtulajdonosoknak, tekintik a majdani idegen látogatókat még akkor is, ha azok nem járultak hozzá anyagilag a templom építkezéséhez (l. S. A. ibid.); így a város lakói nem egyedüli tulajdonosai a templomnak és természetesen nem illetékesek a mások tulajdonát is képező templom eladására.

Csak nehezen lehetne pontosan meghatározni, hogy mik a falusi és a városi templom ismérvei ebből a szempontból (l. Mag. Avr. ibid. 17.); de kijelenthetjük, hogy a templomok általában nem tartoznak a nem eladható, u. n. városi templomok csoportjába (l. Aruch Hasulchan CLIIl. 24.); különösen vonatkozik e megállapításunk olyan vidéki templomokra, amelyeknek eladásáról egyáltalán gyakorlatilag szó eshetik. Egyébként, ha a templom használaton kívüli állapotban van, akkor az idegen, vélelmezett tulajdonosok már nem ragaszkodnak többé tulajdonjogukhoz és a városi templomok is eladhatók (l. Mose ben Josef Trano, Mabit. Ill. 143; Magén Avr. ibid. 12.); már pedig csakis olyan városi templom eladásáról lehet gyakorlatilag szó, amely templom jelenleg használaton kívül van. De ettől függetlenül több auctor azt vallja, hogy manapság már megszűnt a templomeladás szempontjából a falu és a város közti különbség, ha a ,város lakói a templomot saját vagyonukból építtették (l. Mag. Avr. ibid. 37.).

Így a Talmud által említett megszorítást figyelmen kívül hagyhatjuk és összefoglalva az eddigi elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy a községek eladhatják templomaikat, ha marad számukra egy másik templom és az ellenértéket a fent meghatározott célra, kell fordítaniuk. Ebben az esetben az eladásra vagy a község többsége (l. Mag. Avr. ibid. 29.), vagy a község vezetőségének a többsége (l. Chatham Szófér, Chosen Mispat 116.) lenne illetékes. A Talmud a vezetőség teljes létszámát héttagúnak tünteti fel (Siv'a tóvé hair). A talmudi korban nyilván annyi tagból állott a község elöljárósága. Az egyes (kisebb?) templomok élén - úgy látszik - csak háromtagú vezetőség állott (l. Talmud Jer. Megilla IV. 74a.) és ezek intézkedése érvényes volt épp úgy, mint a 7 tagból álló vezetőségé. A 7 tagú vezetőség hatásköre az egész községre terjedt ki, míg a 3 tagú vezetőség hatásköre csak egy meghatározott templom és templom-tagok felé érvényesült, hasonlóan a P. I. H. mai szervezetéhez, ahol ugyanis a központi elöljáróság mellett kisebb körzeti elöljáróság működik. Így nem kell okvetlenül ragaszkodnunk a 7 tagú vezetőséghez az eladás szempontjából.

A lényeg az, hogy maga a község egyenlő erőt képvisel azzal a vezetőséggel, amelyet a község tagjai maguk fölé állítottak általános jellegű irányítás céljából. E két tényező közül bármelyiknek az intézkedése érvényes a templomeladás szempontjából az említett körülmények fennállása mellett, még akkor is, ha az egyik tényező nem adta jóváhagyását a másiknak ebbeli ténykedéséhez (l. R. Niszim, Megilla IV.).

Különösen abban az esetben, amikor a vezetőség intézkedése a község tagjainak beleegyezésével történik (Siv'a tóvé ha-ir b'má'amad ansé ha-ir), vagy ha a vezetőség a templom eladására külön kifejezett felhatalmazással bír, így ezen kettős tényezőnek a közös intézkedése kétségtelenül érvényes, függetlenül a vezetőség létszámától (l. Megilla 26a. Rasi s. v. Ela etc.; R. Niszim ibid,; Tur. Or. Ch. CLlll. P'risa 17; S. A. ibid. 7.). Sőt, ha egyáltalán nincs a községnek hivatalosan megválasztott vezetősége, de a község többsége beleegyezését adja a templom eladásához, úgy ez teljes érvényű lesz (l. S'lomó ibn Adreth Megilla IV.; Misna B'rura ibid. Biur Haláchá a 7. §-hoz).

Amikor a templom eladása az említett két tényező közös elhatározásával történik (vagy vezetőség híján maga a község, mint egyetlen és kizárólagos tényező végzi az eladást), akkor a Talmud szerint (Megilla 26ab.) a templom ellenértékéből nem kell okvetlenül a templom szentségénél magasabb fokú szentséges tárgyat vásárolni, hanem „akár sört is lehet inni érte”. Ezzel pedig az egész kérdéskomplexus új fordulatot vesz, minthogy megállapítottuk, hogyha mindkét tényező, vagy más tényező hiánya következtében csak az egyetlen létező tényező, maga a község, a templom eladását elhatározza, mert fölöslegessé lett számára, akkor az megtörténhetik abban az esetben is, ha a pénzt, vagy más ellenértéket profán célokra akarják felhasználni. Ilyenkor sem a templom (l. S. A. ibid. 9.), sem az ellenérték nem szentséges jellegű többé. Nachmanidész szerint, ha a vezetőség és a község deklarálja, hogy a templomra nincs szükségük többé és szentséges jellegét megszűntnek, akarják tekinteni, akkor a templom szentsége önként is megszűnik; de az auctorok általában úgy vélik, hogy a templom csak az eladás ténye által válhatik profánná (l. Misna B'rurá ibid.).

A mondottak alapján megállapíthatjuk, hogy amennyiben a szükséges templomon kívül van más nélkülözhető templom, úgy

I. fent meghatározott célból, a pénz kötött felhasználása mellett, eladható a fölösleges templom akkor is, ha az eladás nem történik a község és az elöljáróság közös egyetértésében; a két tényező közül bármelyiknek az intézkedése érvényes;

II. minden kötöttség nélkül is eladható a templom, ha az eladás a két tényező közös jóváhagyásával történik.

Azt is meg kell itt jegyeznünk, hogy az eladott templomból, vagy az eladott templom telkén I. esetben nem létesíthető fürdő, vagy más olyan természetű intézmény, amely jellegénél fogva különösen ellentétes a templom szentséges jellegével ; II. esetben pedig a templom, vagy annak telke teljesen profanizálódott azáltal, hogy a hivatott tényezők közös beleegyezéssel eladták, mintegy deklarálva, hogy nincs szükségük többé a templomra és nem kívánják szentséges jellegét továbbra is fenntartani .(l. S. A. ibid. 9.).

Ezen alapelvek rögzítésével megteremtettük azt a keretet, amelyen belül a felvetett időszerű kérdésünk megoldása megtörténhetik. De talán Procrustes ágyaként kell ezt a keretet kezelnünk; mert a felmerült kérdés néhány, a körülményekből folyó sajátos esete nem mindig illeszthető egykönnyen az adott keretbe.

Elsősorban tisztázandó, mi a helyzet,

a) ha az eladásra kerülendő templom a község egyetlen temploma, de rendszeres imádkozás nem folyik benne, vajon ez is eladható-e vagy nem?

Erre vonatkozólag röviden a válasz csak ez lehet: ha a templomban akár csakˇ időnkint is összehozható Minjan, akkor a templom nem adható el. Amikor a kicsiny létszám miatt kisebb templomot tartana a község célszerűnek, akkor előbb gondoskodniuk kell a másik templom megteremtéséről, és csak ezután lehet a fölöslegessé vált nagyobb templomot eladni (l. S. .A. CLlI. 1.); ellenkező sorrendben u. i. megtörténhetnék, hogy az eladás után a község hívei templom nélkül maradnának. Ha a templom megrongálódás miatt jelenlegi állapotban nem használható, de a Minjan összehozható lenne, úgy természetesen gondoskodni kell, hogy a templomot restaurálják, vagy ha célszerűnek mutatkozik, egy másik templom létesíttessék a templom romjainak anyagából, esetleg annak ellenértékéből. Mivel ilyen természetű hitközségi ügyletet rendszerint az elöljáróság a tagok hozzájárulása mellett határozza el, ezért a hitközség javára mutatkozó esetleges nyereség nem bír szentséges jelleggel. Szinte fölösleges említenem, hogy az építendő templom lehetőleg a régi templom helyén, sőt annak anyagából létesüljön (l. Ture Zahav, Or. Ch. CLlI. 3.). Mégis, ha e tekintetben nehézségek vannak, akkor telekcserével, vagy más módon oldjuk meg a feladatot.

Mindez arra az esetre vonatkozik, ha a templom fennállására szükség van, mert a Minjan esetenként, vagy rendszeresen összehozható. Ha azonban az a helyzet, hogy egyáltalán nincs Minjan a községben - és sajnos, ez igen gyakori eset - akkor az ilyen községben levő templom olyannak tekintendő, mint a fent tárgyalt nélkülözhető második templom, amely az elöljáróság és a község tagjainak közös elhatározásával eladható és a kapott ellenérték tetszés szerint felhasználható. Bár a Sulchan Aruch ilyen esetet nem tárgyal, de e tétel önként következik abból az elvből, hogy ha a templomra nincs szükség, akkor eladható és miért lenne különbség a nem szükséges, második templom és a fölöslegessé lett egyetlen létező templom között. Ha netalán a község létszáma idővel szaporodnék és templomra szükség lesz, akkor, de csak akkor feladatuk majd templomról gondoskodni.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy amennyiben a községben olyan tagok vannak, akik a templomot igénybe veszik - bár Minjan nélküli - imádkozás céljából, úgy ezek meggátolhatják a számukra szükséges templom eladását. A Talmud szerint (B'rachot 8a; l. Alfászi ibid.) ugyanis főleg a templomban elhangzott imák találnak meghallgatásra. Tur szerint (Or. Ch. XC.) ez csak a Minjannal való együttes imádkozásra vonatkozik; de más auctorok szerint még a Minjan nélküli imádkozás is nagyobb meghallgatásra talál, ha az a templomban, a közösség számára meghatározott imahelyen történik; ezt a nézetet codifikálja Káró József is (S. A. XC. 9.). Bár nem állapítható meg teljes határozottsággal, hogy ez a tétel fennáll olyan esetre is, amikor a templomban teljesen szünetel a Minjannal való imádkozás, mégis logikusnak látszik, hogy az olyan templom, ahol valamikor rendszeres imádkozás folyt és jelenleg is szentséges jellegű, inkább alkalmas az ájtatoskodásra, mint egy magánlakás. Rossz, hűtlen szomszédnak is nevezi a Talmud (ibid.) azt, aki nem a templomban végzi ájtatoskodását. Ez a megállapítás is homályos, nem tudható, vajon vonatkozik-e olyan templom-látogatási kötelezettségre is, ahol rendszeresen nincs Minján (l. Baer Hetev, S. A. ibid. 18; P'ri M'gadim, Esel Avraham 23.). Mindezek figyelembevétele alapján indokolt, hogy ha vannak olyan egyének, akik a templomot ájtatoskodás céljából igénybe veszik, akár Minjan nélkül is, úgy ezeknek jogukban álljon meggátolni a számukra szükséges templom eladását. Különösen tartózkodjunk az egyetlen meglévő templom eladásától akkor, ha a körülményeit alapján nem dönthető el teljes határozottsággal, hogy nem lesz-e mégis szükség a jövőben a templom fenntartására. Célszerű is, hogy a hívek gyakrabban találkozzanak egymással és ápolják a vallásos érzést, a zsidó szellemet; ezt pedig előmozdítja és megkönnyíti a templomban való közös, vallásos jellegű összejövetel, még akkor is, ha az Minjan nélkül történik. Annak azonban nem lenne értelme, hogy a templomok teljesen magukra hagyottan is templomként maradjanak és tönkremenjenek akkor is, ha minden kétséget kizáróan fölöslegessé váltak. Ilyen templomokat igyekezzünk inkább akkor értékesíteni, amikor állapotuk következtében még nagyobb értéket képviselnek, mint ha továbbra is hosszú, beláthatatlan időkig porladozni hagynók őket.

Foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel is,

b) vajon lehet-e a felekezet magasabb fórumainak, mint például az Országos Irodának, vagy a községkerületek vezetőségeinek beleszólási joga a templomeladások ügyébe.

Kétségtelen, hogy a Talmud szerint az eladás joga kizárólag a templom tulajdonosait illeti. Elvégre ők építtették azt és karbantartották, tehát ők illetékesek azzal rendelkezni. Az is kétségtelen, hogy a tulajdonjog nem éppen azokat, vagy azok örököseit illeti meg, akik hozzájárultak a templom létesítéséhez, vagy fenntartásához, hanem kizárólag a község mindenkori lakóit illeti meg. A közadakozásból létesített intézmények fölötti beleszólási jogot ugyanis mindenkor az intézményt esetlegesen igénybevevők, valamint azon község lakóinak számára tartják fenn, akik abban a helységben laknak, ahol az intézmény van. Ezt a tételt nem módosítja elvileg az a körülmény, hogy a község lakóinak száma esetleg egészen jelentéktelenné zsugorodott össze. Mindamellett lublini R. Méir (Resp. 59.) szerint (l. Mag. Avr. CLIlI. (37.) a templomot építtetők eleve hozzájárulnak az ország vezetőinek akaratához; jogaikat rájuk ruházzák a templommal kapcsolatban. Bár e válaszlevélben a község tagjainak a vétójogról való lemondásáról van szó, de elvileg ezzel a ténnyel a vezetőség a templomok társtulajdonosává lett. Tekintve továbbá, hogy a községek tagjainak létszáma jelentéktelen és így könnyen elképzelhető, hogy pusztán anyagi előnyök és kapzsiság miatt a községek tagjai esetleg igyekeznének eladni olyan templomokat is, amelyeknek eladása a vallásos élet hanyatlását idézné elő, okvetlenül célszerű és helyénvaló az ellenőrzés és a felügyelet gyakorlata egy olyan fórum által, amelynek a templomok eladásából semmiféle anyagi előnye nem származik.

Ha pedig a községnek egyetlen zsidó tagja sincs, - sajnos, nem egy ilyen község van - úgy sulchan-aruchi jog szerint is az országos zsidó fórumok illetékesek a templommal való rendelkezésre. Ugyanis abból az elgondolásból indulunk ki, hogy az esetleges létező illetékes egyének nyilván szívesen veszik, hogy valamilyen zsidó fórum a teljesen felügyelet nélkül maradt templomok kezelését kézbe vegye és azzal rendelkezzék (l. lublini R. Méir, ibid.; Mag. Avr. ibid.); tehát a tulajdonjogot önként átruházzák valamilyen központi zsidó szervre. Ilyen alapon engedélyezi R. Méir idézett válaszlevelében egy városi templom telek eladását, ha azt az ország zsidó vezetősége célszerűnek látja.

Idézett válaszlevelében a szerző lehetővé akarja tenni a volt templom telkének eladását azzal a megokolással is, hogy a templomot a keresztény papság ellenzése miatt úgysem lehet ismét felépíteni, és ha a telek üresen maradna, tartani kell attól, hogy a telken nem zsidó templomot fog a papság építtetni. E válaszlevél alapján megoldhatjuk azt a kérdést is, hogy vajon

c) szabad-e eladni egy templomot, vagy annak telkét abban a tudatban is, hogy a vevő ott nem zsidó templom létesítését tervezi.A válasz félreérthetetlen a fentiek alapján: ilyen esetben a templom eladása nincs megengedve.

Bár kétségtelen, hogy keresztények nem tartoznak a bálványimádók csoportjába; hiszen a zsidókhoz hasonlóan ők is egy, a világot teremtő Istenben hisznek (l. S. A. Or. Ch. CLVI. 1; 1. még részletesen: Franz Delitzsch, 'Was D. Aug. Rohling beschworen hat und beschwören will. Leipzig, 1883. 22-29.), mégis a zsidó hittől lényegesen eltér. A zsidóság nem kapta szent parancsként, hogy a keresztény világot hitétől eltántorítsa, hanem az egész kérdést egy a kereszténység olyan belügyének tekinti, amelybe beleavatkoznia nem kötelessége. Mégis, nagy súlyt helyeztek arra, hogy a zsidó templom ne alakuljon át egy olyan kultusz központjává, amely nem egyeztethető össze a zsidó hitelvekkel. Olyan esetben tehát, ahol fennforog az a lehetőség, hogy a templom idegen kultusz szolgálatába kerülhet, célszerű ezt a lehetőséget megelőzni és gondoskodni róla, hogy a templom lebontassék és a telek, valamint az építőanyag magánhasználati célra eladassék. Ezzel elejét vesszük annak, hogy megismétlődjék az, ami különösen Olasz- és Spanyolországban sok zsidó templommal történt.

A frigyszekrény faanyagát a templom lebontása és értékesítése esetében lehetőleg vonjuk ki a forgalomból; ássák el, vagy rejtsék el, de ne használtassék fel profán célra. Ez nem din, de mégis illő eljárás.

Természetesen igen sok sajátságos probléma merülhet fel a templomok eladásával kapcsolatban, de úgy véljük, hogy a felsorolt elvek alapján a kérdések megoldása általában adva van. Természetesen sokszor az egyéni körülményeket is figyelembe kell vennünk (l. Aruch Hasulchan CLlII. 39.).

Az eddig elmondottakban azt állítottuk, hogy ha a templom eladása a község lakói és a vezetőség közös elhatározásával történik, úgy a kapott ellenérték felhasználható bármilyen célra, amiből az is következnék, hogy a község tagjai a templomért kapott összeget egyszerűen egymás közt felosztják. Kétségtelen, hogy elvileg ez lenne a szabály. Mégis, a gyakorlatban az a szokás fejlődött ki, hogy a templomok eladásából befolyt összeget ne fordítsuk profán célokra. A templom-eladási ügyeket tárgyaló különböző responzumokból is láthatjuk, hogy a templomért kapott összegből lehetőleg más templomot szereztek (l. pld. Noda Bij'huda II .Or. Ch. 19.).

Különösen indokolt, hogy senki se törekedjék a jelenlegi helyzetben eladásra kerülő templomokból anyagi előnyre szert tenni. Az olyan templom, amelynek eladása csak azért válik lehetővé, mert annak egykori látogatóit olyan kegyetlen módon elpusztították, nem lehet senki számára meggazdagodási forrás. A templom, amely apáink és szeretteink legszentebb helye volt, állíttassék szent célok szolgálatába. Ha lehet, ájtatoskodjanak az utódok ott, ahol őseik és testvéreik hullatták egykoron könnyeiket, de ha ez lehetetlen, álljon az más szent célok szolgálatában, pld. a mártírok emlékének ápolására! (3)

Az elárvult templomokról: In: HALACHIKUS KÉRDÉSEK. Írta: Róth Ernő. Különlenyomat az ORE Értesítőjének 1946. augusztusi és 1947. áprilisi számából és az Orsz. Rabbiképző Intézet hallgatóinak „Szolgaságból-Szabadsága” c. ünnepi kiadványából. Budapest, 1947.

3. Szerk.: A szerző 99. születésnapja és a publikáció megjelenése 60. évfordulóján.

Schőner Alfréd / Forrás: OR-ZSE


Címlapkéünk illusztráció