Holokauszt

1941 és 1945 között a magyar zsidóság közel kétharmadát elpusztították. Több mint félmillió ember esett áldozatul a munkaszolgálatnak, a német nácik és magyar cinkosaik által megszervezett deportálásoknak, a magyar hatóságok brutalitásának, a halálmeneteknek, az auschwitzi gázosításoknak, a tömegkivégzéseknek, a koncentrációs táborok szörnyű körülményeinek. Magyar zsidókat gyilkoltak az ukrajnai hómezőkön, a budapesti utcákon, a vidéki gettókban, német lágerek szögesdrót kerítése mögött, a birkenaui gázkamrákban, az országutakon. A holokauszt minden tizedik, a legnagyobb náci megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar volt.

ÁRJÁK, ZSIDÓK, FÉLVÉREK

Németországban Adolf Hitler 1933. január 30-i hatalomra kerülése (Machtergreifung) után szinte azonnal meghirdették a gazdasági bojkottot a zsidók ellen (1933. április 1.). Az ún. Árja-rendelet (1933. április 17.) nem árja fajúnak – ténylegesen az árjákhoz képest alacsonyabb rendűnek – minősített mindenkit, akinek szülei vagy nagyszülei között akár csupán egyetlen nem árja volt, különösen, ha zsidó (Mischling, azaz „keverék”, az egykorú hivatalos magyar szóval: „félvér”). A nürnbergi törvények kategóriái zsidónak minősítették azt, akinek összesen négy nagyszülője közül legalább három zsidó volt, első fokú keveréknek azt, akinek kettő, második fokú keveréknek pedig azt, akinek egy. A zsidó házastárs egy kategó­riával hátrébb sorolta az illetőt, és származástól függetlenül zsidónak minősült, aki tagja volt a zsidó hit­községnek. Az árja szót, amely a XIX. századi nyelvtudományban Irán és India ősi, indoeurópai nyelven beszélő népeit jelölte, Joseph Arthur de Gobineau francia író fajelmélete nyomán a náci politika faji minősítéssé tette meg. Az árják felsőbbren­dűségére alapozott nürnbergi törvények (1935. szeptember 15.) meghatározták a zsidók kiszorításának törvényi eszközeit is: megfosztották őket német állampolgárságuktól, megtiltották zsidók és nem zsidók házasságát vagy akár csak szerelmi kapcsolatát stb. A további részleteket később számos újabb törvény és rendelet rögzítette, a diszkrimináció és nyílt üldözés egyre erősebbé vált. Ausztria 1938. március 18-i német megszállása, az ún. „egyesítés” (Anschluss) után az erőszakos akciók már szinte mindennaposakká váltak, céljuk az volt, hogy a zsidókat emigrációba kényszerítsék. Öt éven belül a zsidó lakosságnak mintegy fele valóban elhagyta Németországot. Ez idő alatt Angliába 52000, az Egye­sült Államokba 702000, Argentínába 63000, Dél-Afrikába 26000 németországi zsidó menekült érkezett. Akik Nyugat-­Európa országaiban kerestek menedéket, azokat később a háború folyamán a német hadsereg rendre utolérte. Az Egye­sült Államok mindvégig fenntartotta a zsidók évi 30000 fő hivatalos bevándorlási keretszámát, és a már Ame­rikában élő európai zsidók kétségbeesetten igyekeztek roko­naiknak megszerezni a bevándorlási engedélyt.

GYÜJTŐTÁBOR

A nácik nem sokkal a hatalomátvétel után, 1933-ban Dachauban felállították az első ún. gyűjtőtábort (Konzentrationslager – KZ-lager) azzal a céllal, hogy a társadalomból kiemeljék és fizikailag elszigeteljék a rezsim vélt vagy valódi ellen­ségeit, eleinte főként a kommunistákat, szociáldemokratá­kat, általában a baloldaliakat, illetve a megszűnt weimari köztársaság híveit, akik az új rendszerben netán elégedetlen­séget szíthatnak. Egyre több lett a gyűjtőtábor (Esterwegen, 1933; Sachsenburg, 1933; Sachsenhausen, 1933; Buchen­wald, 1937). Ezekben a lágerekben aztán egyre több lett a zsidó. A náci politika számára egyre inkább a zsidó, mint olyan lett az ellenség.

A KRISTÁLYÉJSZAKA (Kristallnacht)

1938 októberében a lengyel kormány megvonta az útlevelet azoktól a zsidó állampolgároktól, akik öt évnél hosszabb ideje éltek külföldön, és hontalannak nyilvánította őket. Eze­ket a „hontalan” zsidókat Németország azonnal kiutasította, és 1938. október 28-án a német-lengyel határra toloncolta őket, összesen mintegy 15 000-17 000 főt. Az egyik érintett család egy Párizsban élő fiatal tagja november 7-én elkeseredésében meglőtt egy párizsi német diplomatát, aki két nappal ké­sőbb a sebesülésbe belehalt. Az eseményt a kirekesz­tés és üldözés folyamatában azonnal követte az újabb fordulat: az ún. Kristallnacht, a kristályéjszaka (1938. november 9-10.). Az akció a felszínen a náci propaganda magyarázata szerint a párizsi merénylet megtorlása volt, valójában barbár törzsi vérbosszú egy egész népen. A náci párt rohamosztagai egyetlen éjszaka folyamán, szervezetten, mintegy jeladásra az egész országban – Ausztriát is ideértve – feldúlták a zsidó tulajdonban lévő üzleteket, felgyújtották a zsinagógákat (így a kismartoni Esterházy hercegi birtokon is), sokakat megaláztak, kegyetlenül megvertek, és másnap mintegy 35 000 zsidót gyűjtőtáborokba zártak. Ez volt a törté­nelem legnagyobb pogromja. Az Egyesült Államok elnöke, Franklin D. Roosevelt tiltakozásul azonnal visszahívta az USA berlini követét. Röviddel ezután Hermann Göring (ab­ban az időben: birodalmi miniszter) az ún. büntető rendeletében hatalmas összegű, 1 mil­liárd birodalmi márka büntetést rótt ki a németországi zsidó közösségre, majd 1939. január 1-i hatállyal kizárta a zsidókat a német gazdasági életből, további rendeletei pedig meg­fosztottak őket teljes vagyonuktól, eltávolították az oktatási intézményekből. A következő év elején, 1939. január 30-án, a hatalomra jutásának 6. évfordulóján Hitler egy beszédében nagy nyilvánosság előtt megfenyegette a nem­zetközi zsidó pénzügyi hatalmasságokat, hogy ha még egyszer „világháborúba rángatják a népeket”, az eredmény „a zsidó faj megsemmisítése lesz Európában”.

MUNKATÁBOR

A háború kitörését követően – Lengyelország lerohanása, a Hitler és Joszif V. Sztálin által megkötött megnemtámadási szerződés, valamint Lengyelország Németország és Szovjetunió kö­zötti felosztása után – a németek 1939. szeptember 21-én felosz­lattak minden zsidó községet, amelynek lélekszáma 500 főnél kisebb volt. 1939. október 26-án elrendelték, hogy minden zsidó férfi 14 és 60 éves kor között két év munkaszolgálatot köteles teljesíteni. Az újonnan meg­szerzett területeken a felszámolt Lengyelország helyett ki­alakított főkormányzóság (Generalgouvernement) terüle­tén mindenütt munkatáborokat (Arbeitslager) állítottak fel. Ezeket a táborokat önkényesen, akár az utcákon összefogdosott emberekkel töltötték fel. A kisebb községek lakosait Lublin környékén telepítették le az ún. Lublinland rezervátum­ban. Nyugat-Lengyelország területéről minden zsidót eltávolítottak. A munkatáborokban a rendet mindenütt a német személy­zet által a foglyok közül kiválasztott felügyelők (a német szlengből átvett láger nyelvben: kápók) tartották fenn, mindenféle népség, korábbi köztörvényesek sokszor ukrán vagy lengyel foglyok, de korábban jól szituált vagy képzett emberek is, jellemüktől függően, még zsidók is; a felügyelők számára a kíméletlenség kényszerűség is volt. „Rabbi egy sem volt közöttük” (Elie Wiesel). Elfogadható ételt a kényszermunkásoknak legfel­jebb megkísértésül vagy megalázásul osztottak: a zsidó nagy­ünnepeken (jom kippur, tisa be-áv), amelyeken a vallási előírások böjtöt rendelnek. A kiéheztetett, csontig lesoványo­dott, tetvektől, patkányoktól, kólikás hasmenéstől, tífusztól és mindenféle más betegségtől meggyötört, legyengült, ki­merült foglyokat őrzőik gúnyosan „muzulmánoknak” ne­vezték.

GETTÓ

A nagyobb városokban Göring ötlete nyomán, és Heinrich Himmler, valamint Reinhardt Heydrich utasítására külön zsidónegyedekbe (gettókba) tömörítet­ték a zsidó lakosságot (Ghettoisierung, 1939-40). Heinrich Himmler az elit védőosztagok (Schutzstaffel – SS) és az ál­lami titkosrendőrség (Geheime Staatspolizei – Gestapo) ve­zetője, míg Reinhardt Heydrich a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA) vezetője volt. Hasonló módon jártak el a háborúban elfoglalt többi országban is. Ausztriában nyomban (1939. október 12-től) megkezdődött a zsidók áttelepítése (Deportation – deportálás) a lengyelor­szági területekre. A gettókat rendszerint az adott város ko­rábbi zsidónegyedében állították fel, elkülönítve a város többi részétől, többek között kijárási korlátozásokkal vagy tilalommal megakadályozva, hogy lakói részt vegyenek a város egészének életében. A legelső gettót Piotrków Trybu­nalban állították fel (1939. október 28.). Az első szervezetten kiépített gettót Lodzban létesítették (1939. december 10.), és 765 ezer lakosát csakhamar elzárták a külvilágtól (1940. május 7.). A legnagyobb gettó a varsói (Warszawa) volt a Visztula nyugati partjánál; 1940. november 15-én nyitották meg, pontosabban zárták be, mert 3,5 méter magas téglakerítés vette körül, ezt maguknak a zsidóknak kellett felépíteniük saját költségükön. A város eredeti zsidó lakosságán (kb. 280000-375000 főn) kívül más városokból összesen több mint 150000 menekültet is elhelyeztek benne. Nagyobb gettók voltak még Krakkóban (Kraków), Lublinban, Kielcében stb. A lengyelországi gettók a munkatábor egyik változatát jelen­tették még az egykori zsidónegyedek fizikai környezetében. Némelyikük – néhány száz túlélővel – szinte a háború leg­végéig fennmaradt.

A gettókba zárt zsidó közösségek élén – Heydrich 1939. szeptember 21-i rendelete nyomán – az ún. zsidótanácsok (Judenrat) álltak, vezetőjüket és tagjaikat általában a németek jelölték ki, vagy hagyták jóvá. Erősen korlátozott belső éle­tükben ezek a gettók rendelkeztek ugyan bizonyos autonó­miával, de egyébként teljesen kiszolgáltatottak voltak a ha­tóságok önkényének, és a kényszerrel betelepített zsidó la­kosságnak ezen felül is embertelen szűkösségben, addigi lét­fenntartási lehetőségeitől eltiltva, a társadalmi környezettől elvágva, a normális emberi lét minden értékétől megfosztva kellett élnie. A varsói gettóban a napi fejadag tápértéke hi­vatalosan is mindössze 180 kalória volt. A német hatóságok kényszermunkásként dolgoztatták a zsidó lakosságot, hadi­üzemekben, közmunkán. A zsidótanácsok rákényszerültek arra, hogy együttműködjenek a náci hatóságokkal, teljesítsék minden utasításukat, de még az együttműködés árán sem tudták megakadályozni az irányításuk alatt álló közösség kifosztását, majd pedig végül a deportálásokat. A zsidótanácsok életben maradt vezetőit a háború után sok helyütt vádak érték magatartásuk miatt. A józan ítélkező szemében azonban az illetők leginkább – kivált Magyarorszá­gon – azzal követtek el hibát, hogy társaikat, az általuk kép­viselt közösséget nem világosították fel a zsidóknak szánt sorsról, nem figyelmeztették őket, és ezzel megerősítették bennük asszimilált vagy integrált státusukat, illetve az államuk jogrendje iránti bizalmat. A hatóságokban való bizalom, a jog­rend tisztelete kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a nácik akadálytalanul végrehajthatták a zsidóság kipusztítására irá­nyuló tervüket.

ZSIDÓTÖRVÉNYEK MAGYARORSZÁGON

Magyarországon az ún. zsidótörvények– a néhány évvel korábban hatályba lépett német zsidóellenes törvények mintájára – fokozatosan kiszorították az ország zsidó lakosságát a politikai, kulturális, gazdasági és társadalmi életből. Amikor a Teleki Pál miniszterelnöksége (1939-1941) alatt előkészített, ún. I. zsidótörvény (más néven „egyensúly-törvény”) terve­zetét az újonnan kinevezett miniszterelnök, Darányi Kálmán a parlamentben beterjesztette, a szellemi élet összesen 59 neves képviselője tiltakozó nyilatkozatot tett közzé (Pesti Napló, 1938. május 5.). Olyanok írták alá, mint Bartók Béla, Bárczy István, Berda József. Bernáth Aurél, Csécsy Imre, Csók István, Féja Géza, Ferenczy Noémi, Földessy Gyula. Kárpáti Aurél, Kernstok Károly, Kmetty János, Kodály Zoltán, Márffy Ödön. Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Somlay Artúr, Szabó Zoltán, Tersánszky J. Jenő, Vikár Béla, Vilt Tibor, Zilahy Lajos és mások. A tiltakozást vitéz Makay Miklós református lelkész szervezte. Többen voltak – akiket pedig a felsoroltak közé tartozónak tekintenénk –, akik nem írták alá. ­Bibó István akkori és későbbi állásfoglalásáról lásd Nyerges András műveit: „Istenkáromló oknyomozás” (1994), Jobb-vagy balkánaán (Budapest Fekete Sas Kiadó, 1998). A tiltakozás ellenére az országgyűlés mindkét háza – a felsőház a keresztény egyházak vezetőinek határozott és egyértelmű támogatása mellett – elfogadta és kihirdette (1938. május 29.) A „társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” rendelkező törvény (1938: XV. tc.) 20 százalékban korlátozta a szabad értelmiségi pályákon kötelezően felállítandó kamarák zsidó tagjainak arányát, azaz diszkriminatív foglalkozási tilalmat vezetett be. Egy évvel később az 1939. május 5-én kihirdetett, ún. II. zsidótörvény (1939: IV. tc.) „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozása" érdekében számos értelmiségi foglalkozás gyakorlását egészen megtiltotta számukra, más pályákon pedig az előző törvényhez képest is lényegesen szűkebbre (6 százalék) szabta tevékenységük lehetőségeit. Az ún. III. zsidótörvény (1941: XV. tc.) a németországiakhoz hasonló fajvédelmi rendelkezéseket vezetett be (1941. augusztus 8.). Egy további törvény, amelyet annak idején sokan IV. Zsidótörvénynek is neveztek (1942: XV. tc.), a zsidók tulajdonszerzését korlátozta és utat nyitott az árjásítás előtt. Minden a német minta szerint történt Magyarországon is, csupán némi időbeli eltolódással.

VÉGLEGES MEGOLDÁS

A Szovjetunió ellen indított német támadást (1941. június 22.) követően Németországban kezdetét vette az ún. Endlösung, „a zsidókérdés végleges megoldása”. A szovjet uralom alatt élő zsidóság különösen védtelen volt, egyrészt amiatt, mert sújtotta őket a cári Oroszországtól örökölt és az osztály­harcos szemlélettel is megterhelt antiszemitizmus; másrészt azért, mert a német-szovjet megnemtámadási szerződés után már nem jutottak el hozzájuk a hírek a Németországban fellángoló zsidóüldözésekről; végül pedig azért, mert a szovjet hatóságok – a háborús cselekmények, a visszavonulás és a lakosság kimen­tése (evakuáció) során – sorsukra hagyták őket. A németek Nyugat-Galíciában és Oroszország egykori zsidó övezetében kísérletezték ki, majd vezették be a zsidók tömeges kiirtásának módszereit. Voltak térségek, ahol a szovjet és német hatóságok egymást váltva, de hasonló módszerek­kel – mindamellett a szovjetek az Endlösung programja nélkül – irtották ki a lakosság számukra ellenszenves csoport­jait: lengyeleket, zsidókat.

MUNKASZOLGÁLAT

Magyarországon a férfiakat az 1939: II. tc. munkaszolgálatra kötelezte, és a zsidó behívottak már azon év júliusában megkezdték a három hónapos közmunkát. A rendelkezés a németországi munkatáborok valamivel kíméletesebb válto­zata volt. A munkaszolgálatra behívottakat (munkaszolgála­tosak – muszosok) az első időkben az országban, szerencsés esetben lakóhelyükön közmunkások gyanánt foglalkoztat­ták, de a háború alatt különleges (zsidó) munkásszázadokba osztották be, és a keleti frontra vezényelték őket. A törvény összesen mintegy 50000 főt érintett. A legrosszabb időkben, 1942-43 telén a hadvezetés közönye, az őrzésükre kirendelt keretlegények kegyetlensége és az orosz tél igen sok áldozatot szedett közülük. Később, már a háború vége felé, a munkaszolgálat esetleg éppen a deportálástól való védelmet jelentette a zsidó férfiak számára.

A BORI RÉZBÁNYÁKBAN

A munkaszolgálat minősített esete volt – Fritz Todt javaslata nyomán – az Organisation Todt által szervezett munkahadsereg, amely Magyarországról 1943 elején mintegy 3000 embert, később további 3200-at vitt el dolgozni a szerbiai Bor környékén, a vad hegyekben lévő rézbányákba. A zsidók sárga csillagot, a kikeresztelkedettek fehér karszalagot viseltek. A bori bányáknak a német hadsereg számára stratégiai jelentősége volt. A magyar zsidók Borba vezénylése ellen tiltakozásul mondott le nagybaczoni Nagy Vilmos hadügyminiszter 1943. július 2-án. Egy későbbi csoportban vitték el Borba Radnóti Miklóst költőt is (1944. május-június). A bori kényszermunkásokat a német hadsereg balkáni visszavonulásakor németországi munkatáborokba telepítették át 1944. szeptemberében. Útközben az egyik csoportból a bácskai Cservenka községnél az SS mintegy ezer főt belelőtt egy téglagyári gödörbe (1944. október 7-8.). Radnótit a Dunántúlon át Hegyeshalom felé vezető úton, Győr mellett (Abda) fegyveres magyar kísérői egy árokparton lőtték le 21 társával együtt (1944. november 9.)

SÁRGA CSILLAG

Németországban a zsidókat öltözékükön, igazolványaikban stb. megkülönböztető jelvény viselésére kötelezték. Ez a jelvény a középkori minták nyomán kialakított hatágú sárga – a későbbi hivatalos magyar kifejezés szerint „kanárisárga” csillag volt, a csillagban gót betűs Jude (zsidó) felirattal. Ezt a jelvényt a német uralom alá jutott területeken mindenütt már 1939. november 23. óta viselnie kellett minden zsidónak, kisgyermekeknek is, a mellkas bal oldalán, minden ruhadarabon. (Magyarországon, ahol 1944. április 5-étől kezdve írták elő a sárga csillagot, elhagyták belőle a feliratot.) A német fegyveres erők (Wehrmacht) főparancsnokságának főparancsnoka, Wilhelm Keitel tábornagy (Feldmarschall) által 1941. decemberében aláírt „Éjszaka és köd” – Nacht und Nebel, rövidítéssel: NN – rendelet, elrendelte a német katonai hatóságoknak a szembeszegülő vagy akár csak ilyesmivel gyanúsítható személyek (kivált a zsidók) azonnali kivégzését vagy német fennhatóság alatt álló területre szállítását. Már a kivándorlási tilalom előtt megkezdődött a németországi (Altreich) zsidók áttelepítése is Keletre, értsd: a lengyel területekre (1941. október 14.).

BABIJ JAR

A keleti fronton a Szovjetuniótól rövid idő alatt elfoglalt területeken a Gestapo négy különleges bevetési csoportot (Einsatzgruppe) állított fel azzal a feladattal, hogy szisztematikusan elpusztítsák a helyi zsidó lakosságot. 1941. július 31-én Göring írásban adta parancsba Heydrich SS vezérőrnagynak (Gruppenführer), hogy tegyen meg minden szükséges intézkedést „a zsidókérdés teljes megoldására (Gesamtlösung der Judenfrage) Európa német befolyás alatt álló területén”. Mindenütt a Baltikumtól és Észak-Oroszországtól (Einsatzgruppe A) kezdve Fehér-Oroszországon (Einsatz­gruppe B) és Ukrajnán (Einsatzgruppe C) át egészen Besszarábiáig és a Fekete-tenger partvidékéig (Einsatzgruppe D) a legegyszerűbb eljárást alkalmazták: a tömeges kivégzést, tömegsírban elföldelést. A rigai vérfürdő során (1941. decem­ber elején) Németországból áttelepített zsidókat is kivégez­tek. A megszállt területek zsidó lakosságát egyszerűen árokba lőtték. Ezeknek a kivégzéseknek a jelképe lett egy Kijev mel­letti szakadék, Babij Jar, ahol a németek és ukrán segítőik 1941 őszén, éppen a zsidó újév két napján (szeptember 29-30.) 34 000 embert lőttek agyon, és a következő több mint két év folyamán (1941 vége-1943 eleje) újabb százezernyi áldozatukat végezték ki itt: a gödrök fölé hányt föld véres volt még évekkel később is.

KAMENYEC-PODOLSZK

1941 nyarán a magyar hatóságok Budapesten, valamint az 1938-1940-ben Magyarországhoz csatolt országrészekben (Máramaros, Kárpátalja) összegyűjtötték az ott meghú­zódó, ún. rendezetlen állampolgárságú – gyakorlatilag: a szomszéd országokból menekült – zsidókat, köztük igen sok magyar ajkút is. Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselő közbenjárása és többen mások, köztük Slachta Margitnak, egy keresztény női rend legmagasabb körökbe is bejáratos vezetőjének informális tiltakozása ellenére tehervagonokban elszállították őket (mintegy 18 000 főt) „Galiciába”, amelyet, a zsidókat, mint kazárokat gúnyoló magyar közvélemény az eredeti hazájuknak tekintett. Kőrösmezőre vitték őket, onnan pedig a német katonai ellenőrzési vonalon túlra. A német SS – ukrán fegyveresek közreműködésével – augusz­tus 27-28-án Kamenec-Podolszkban, a bomba-kráterek szélén mintegy 14000 főt géppisztoly-sorozatokkal kivégzett közülük. Ez az esemény volt a magyar holokauszt előjátéka. Hasonló módon gyilkolták meg román hatóságok a bukovinai, moldvai és besszarábiai zsidók több százezres tömegét a Dnyeszter észak-keleti partjának térségében, Transnistriában 1941. júliusában-novemberében.

TERVEK A ZSIDÓK KITELEPÍTÉSÉRE

A zsidó diaszpóra soha nem adta fel az először a babylóni fogságban (i. e. VI. század) megfogalmazott eszmét: a vissza­térést az eredeti országba: Izraelbe. A középkorban és a kora újkorban több zsidó vallási mozgalom is a visszatérést, Izrael betelepítését tűzte ki célul, és a XIX. század vége óta a cionizmusnak is ez volt a törekvése. A nehézségek láttán azonban megfontolás tárgyává tettek alternatív kivándorlási célországokat is, ezek egyike volt a XX. század elején Uganda (ennek a tervnek a tényleges megvalósításával azonban soha nem foglalkoztak), vagy egy jiddis nyelvű, vallástalan zsidó autonómia torz ötlete a Szovjetunióban; a távol-keleti Birobidzsán (1928), amely a kezdeti kommunista lelkesedés ellenére is inkább száműzetésnek számított, és rövid idő alatt teljes kudarcba fulladt. Később a nácik Madagaszkár szigetén terveztek zsidó rezervátumot felállítani (1938-1940). Ezeknek az elképzeléseknek az irrealitása vagy bukása is indíttatásul szolgálhatott Hitlernek ahhoz, hogy a zsidók maradéktalan eltávolítása érdekében az eredeti terve – vagyis az áttele­pítés – helyett most már a fizikai megsemmisítésük mellett döntsön. A zsidók kivándorlásának Németországban 1941 őszén rendeleti tilalom vetett véget.

A Heydrich altábornagy (Obergruppenführer) által összehívott Wannsee konferencia (1942. január 20.) szabta meg a népirtás megszervezésének alapelveit. A tanácskozást egy bájos berlini tó, a Wannsee mellett álló kastélyban, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal központjában tartották, már Japán Pearl Harbor-i támadása s az Egyesült Államok ezt követő hadüzenete után. A konferenciát a már évek óta a „zsidókérdés" náci szakértőjének szá­mító Adolf Eichmann készítette elő, aki abban az időben a Birodalmi Biztonsági Főhivatal IV/A-B osztályát, az ún. Zsidó áttelepítési Hivatalt irányította. Eichmann vezette a konferencia jegyzőkönyvét is. Résztvevői az államigazgatás és a minisztériumok, a párt­ és belügyi rendőrségi apparátus, a megszállt keleti területek magasabb rangú képviselői voltak, olyan személyek, akiknek hivatali pozíciójukban kellett végrehajtaniuk a titkos határozatokat. A zsidóság létszámának felmérésekor figyelembe vették Angliát, Írországot, Svédországot, Svájcot és Törökországot is; ez jelzi, hogy a tervezett „evakuációt”, a zsidó népesség kiürítését világméretekben akarták megvalósítani. De Heydrich szavai szerint: „Először Európát kell átfésülni, nyugatról keletre”.

WANNSEE

A Wannsee konferencia idején az SS-nek már voltak tapasz­talatai a zsidók tömeges meggyilkolása terén. Ezekre a kon­centrációs táborokban szerzett tapasztalatokra építve 1941 őszén Himmler utasításai szerint felállítottak az első ún. megsemmisítő, vagy haláltáborokat (Vernichtungslager-Todeslager). A második világháború folyamán a hitleri Német­ország a zsidók megsemmisítését szinte ugyanolyan fontos célnak tekintette, mint magát a győzelmet. A zsidó nép kiirtására irányuló náci program végrehajtása kiterjedt mind­azon európai országokra, amelyekben Németország vagy csatlósaik a háború során befolyásra tettek szert. Az adott ország területén a Gestapo irányítása mellett mindenütt a nemzeti és helyi hatóságok végezték el a teendőket, magát a megsemmisítést pedig a Németországban erre a célra felál­lított, és az SS alá rendelt külön katonai szervezet. Németor­szágban és a megszállt területeken, kivált a németek uralma alá került Lengyelországban összesen több mint 400 láger működött rövidebb-hosszabb ideig.

HALÁLTÁBOR

A munkatábor és a megsemmisítő tábor között az volt a döntő különbség, hogy az előbbiben huzamosan dolgoztatták a foglyokat, gazdasági hasznot várva az olcsó és kíméletre nem szoruló munkaerő alkalmazásától, az utóbbiban pedig meg­érkezésük után azonnal vagy rövid időn belül megsemmisí­tették őket. A haláltáborokban szenvtelen mérnöki pontos­sággal több szakaszban dolgozták ki a tömeges megsemmisítés leginkább cél­szerű technikáját. Az agyonlövést hamar túl költségesnek és a kivégzőosztagokra nézve kényelmetlennek találták, ezért elgázosítással próbálkoztak. Az első ilyen irányú kísérleteket az elmebetegek és más fogyatékosok megsemmisítésére megindított eutanázia program keretében Brandenburgban végezték 1939 nyarán, míg tömeges mére­tekben 1939 decemberétől kezdve. Kipróbálták a buchenwaldi láger foglyain is egy eutanázia intézetben (Bernburg, 1941. november).

A külmhofi Chelmno (Chetmno) lágert – félúton Varsó és Poznan (Poznan) között, Lodz közelében – 1941 szeptembe­rében állították fel. Itt tömegméretekben eleinte kipufogógázt vezettek a teherautók zárt rakterébe; eleinte négy, késobb összesen hét „halál-automobillal” dolgoztak (első alkalom­mal 1941. december 8-án), a holttesteket a közeli erdőben égették el. A láger nagyüzeme 1943. április-májusáig tartott. Ugyanezeket a teherautókat Zimonyban utóbb egészen 1942 nyaráig használták, a Vöröskereszt járműveinek tüntetve fel őket. Lassú tempóban összesen 15 000 szerbiai zsidót öltek meg bennük. Azután az egyik teherautót elvitték Rigába, bevált ott is, megrendeltek még egy hasonlót. Az eljárást a németek hamarosan továbbfejlesztették oly módon, hogy a továbbiakban a kipufogógázt külön e célra épített helyiségekben (ún. Gaskammer, „gázkamra”) alkalmazták. A tetemek elégetése céljából eleinte magukkal a foglyokkal égetőgödröket vagy nagyméretű, szabványos árkokat ásattak, később égetőkemencéket (krematórium) építettek, majd amikor a krematóriumok kapacitása nem volt elegendő, ismét visszatértek az egyszerű árkokhoz. A megsemmisítő táborok fölött állandó sötét füst- és pernyefelhő szállt, földjük félig elszenesedett emberi csontokkal keveredett.

Wannsee után, 1942. márciusában a lengyel főkormányzóságban további megsemmisítő táborokat állítottak fel (több helyütt a már meglévő munkatábort alakították át megsemmisítő táborrá). Ezek Lublin közelében: a várostól délkeletre Belzec, ahová az első nagyobb „szállítmány" (transz­port) 1942. március 12-én érkezett meg, itt a gázkamrák március 15-től több mint egy éven át folyamatosan üzemeltek, ide hozták a zsidókat a lembergi (Lvov, Lviv) gettóból is. Egy lőszervagon felrobban(t)ását követően leállították a gázkamrákat 1943. áprilisában, a tömegsírokból a holttesteket kiásták és elégették. Lublintól északkeletre lévő Sobiborban a megsemmisítő tábor építését 1942 márciu­sában kezdték meg, májusban már teljes üzemmel működött, egy lázadás (1943. október 14. ) után felszámolták. Majdanekben a német-lengyel háború hadifoglyai számára 1940-ben alapított tábort alakították át gyűjtő- illetve megsemmisítő táborrá, gázkamráit és krema­tóriumát a későbbiekben többször felújították és kibővítették. Itt az SS egyetlen napon, amelyet „aratóünnepnek” neveztek el, összesen 17000 zsidó foglyot lőtt agyon 1943. november 3-án. Varsó közelében állt Treblinka, ahol az 1941-ben meg­nyitott gyűjtőtábort 1942. május-júliusban építették ki meg­semmisítő táborrá, az első tömeges elgázosítást július 23-án végezték, a tábort az 1943. augusztus 2-i fogolylázadás után néhány hónappal bezárták (1943. november), fennállása alatt összesen mintegy 870 000 embert öltek meg itt. Rövid idő múlva már számos város közelében működött koncentrációs táborral kombinált megsemmisítő tábor Lengyelországban, de Németország és Ausztria területén is igen sokan pusztultak el a lágerekben.

AUSCHWITZ

Az egykori osztrák-magyar Galícia területén fekvő kis vásárváros, a lengyelországi Auschwitz (Oswiecim-Oswiecim) mellett megalapított, 1940 júniusában megnyitott és mindvégig folyamatosan tovább­épített gyűjtőtáborban az SS – szinte az első perctől kezdve Adolf Eichmann felsőbb irányítása mellett – az 1942 és 1944 nyara között legnagyobb teljesítményt nyújtó megsemmisítő tábort rendezte be. A kiürített falvak helyén az illetéktelenek elől szigorúan elzárt járást (Amtsbezirk) és érdekeltségi körzetet (Interessengebiet) szerveztek. Az eredeti munkatáborban, amelyből a későbbi főtábor (Stammlager Auschwitz) lett, 1941. szeptember 3-án 600 szovjet hadifoglyot és 250 más foglyot elgázosítottak kísérleti céllal: ki akarták próbálni embereken a mérges gáz (kéksav, ciángáz, ciánhidrogén, hidrogén-cyanid, ipari nevén: Zyklon B) hatékonyságát. (A Szovjetunió nem írta alá a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó genfi egyezményt, ezért választották a szovjet foglyokat a gázkísérletek tárgyául.) Ezt követően kidolgozták a tömeges elgázosítás technológiáját és a közelben felépített nagy melléktáborban, Birkenauban (Brzezinka-Auschwitz-II) – ahol a német állam az egész falu területét kisajátította – rövid idő alatt a foglyokkal felépítették az eljáráshoz szükséges berendezéseket. Birkenau eleve munka- és haláltábornak épült. Az első transzportok, Szlovákiából, illetve Franciaországból 1942. március legutolsó napjaiban érkeztek meg.

Ezeket már azonnali megsemmisítésre szánták, az első tömeges elgázosításra 1942. május 4-én került sor. Birkenauban négy gázkamra épült a hozzájuk tartozó óriási krematóriumokkal. Kettő közvetlenül a tábor közelében volt, két kisebb pedig egy kis fenyő- és nyírfaerdő mögött. 1944 júniusában a vasúti síneket egészen a „ha­lálgyárig” elvezették, a szerelvények, köztük a magyaror­szágiak, szinte a gázkamrák kapui előtt álltak meg. Az auschwitzi melléktáborokban (amelyekből a központtól kisebb-nagyobb távolságra összesen 49 volt) a foglyok külön ide telepített hadiüzemekben (Buna Werke Művek, I. G. Farben, Krupp, Siemens stb.) dolgoztak, többek között Monowitzban. Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt-vagy hatjegyű sorszámot és esetleg betűjelet is tetováltak s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték; mintegy 405000 ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. (A re­gisztrált foglyok közül összesen 65000 maradt életben.) Amikor az iparszerű tömeggyilkosság eljárásrendje kialakult Auschwitz-Birkenau megsemmisítő táborában, a depor­táltak nagy részét az SS lágerszemélyzet rendszerint egyenesen a vagonokból vagy a vasúti sínek mellett kiépített szelektáló rámpákról hajtotta a gázkamrákba. Farkaskutyákat is igénybe vettek. A foglyok gyanakvását oly módon terelték el, hogy a gázkamra épületét zuhanyfürdonek álcázták. Az azonnali elgázosításra – szolgálati nyelven: „különleges kezelésre” (Sondoróehandlung – SB) – elkülönített foglyokat, nőket és gyermekeket, illetve férfiakat, öregeket meztelenül, beterelték a zuhanyozónak mondott terembe, és ezután a hermetikusan lezárt helyiségbe felülről, zöld, gyári bádogdobozból beszórták a kristályos gázt, amely 15-20 perc alatt végzett minden­kivel. Fogoly munkások különleges egységei (Sonderkommando) sietve kiürítették a gázkamrát, és az SS szolgálatosok behajtották a következő csoportot. A kegyetlenségnek és a kegyelet hiányának nem volt mértéke: a foglyok a gázkamrákban meggyilkoltak testéről ipari felhasználás céljából eltávolították a hajat, kitördelték nemesfém fogaikat stb. A transzportok bizonyos részét rendszerint életben hagyták, hogy a következőknél ők legyenek a kiszolgáló munkások (Aufraumung Kommando). Az áldozatoktól elkobzott ruhaneműt és értéktárgyakat, a szabványos tömbökké beolvasztott aranykoronákat, gyűrűket, a briliánsokat stb. a táborból sűrű rendszerességgel elszállították, és Németországban felhasználták, vagy a Birodalmi Bank Svájcban értékesítette (Heydrich keresztnevéről ez volt a „Reinhardt-akció”). A gázkamrák, krematóriumok vagy a préda osztályozására szolgáló külön anyagraktárak („Kanada”) mellett szolgálni a „kanadás" foglyoknak valamelyes esélyt jelentett az életben maradásra. Auschwitzban a haláltábor foglyain mindig igen kegyetlenül orvosi kísérleteket is végeztek, például sterilizációt. A megkínzottakat végül rendszerint elgázosították. Tanulmányi célra csontvázakat, koponyákat preparáltak. Különösen hírhedtté vált az auschwitzi kísérletező orvos, dr. Josef Mengele, „a halál angyala”, akit leginkább a törpék és az ikrek érdekeltek, s aki szeretett volna – ezt ugyan nem Auschwitz foglyaival – szőke, kék szemű, árja óriásokat kitenyészteni. Egyébként a lágerben gyakran ő vezette személyesen a beérkező szerelvények mellett a deportáltak szelektálását is: jobbra, balra, időleges kegyelemre, azonnal a gázkamrába. Rudolf Höss (Hoess) táborparancsnok legénysége csak Auschwitz-B Birkenauban mintegy másfél millió (bizonytalanabb becslések szerint esetleg közel kétmillió) embert ölt meg az 1944 késő őszéig (november 27.) fenntartott üzemelés során. Később Auschwitz neve az egész holokauszt jelképévé vált.

A VARSÓI GETTÓ

A Varsóban a gettó szűk területére bekényszerítettek létszáma egy időben elérte vagy meghaladta a félmillió főt, ezt a létszámot az éhezés, a betegségek, és főként a treblinkai haláltáborba induló szállítmányok (1942. június, 1943. január) 60000 főre csökkentették. Amikor kitűzték az utolsó deportálások időpontját, mégpedig éppen 5703 húsvétjának (peszach) első napjára, az ünnepen kirobbant a felkelés (1943. április 19.).

A német Góliáttal jóformán fegyvertelenül küzdő zsidóknak a lengyel földalatti ellenállási mozgalom nem nyújtott segítséget, de a mindenre elszánt, bátor harcosok magukra hagyatva is kitartottak 27 napon át, egészen május 15-ig. A dicsőséges bukás is példát mutatott: a megszállt Európában ez volt az első városi felkelés a nácik ellen. A felkelés története jelezte, hogy a halálra szántak tisztán látják a helyzetüket, ugyanakkor jelezte a német hatóságok eltökéltségét is.

THERESIENSTADT

Különleges helyzete volt a theresienstadti tábornak (Terezín, Csehország), ahol a nácik az öregek és gyermekek lágerét rendezték be 1941. november 24-től. Foglyaikat itt valamivel jobb körülmények között tartották, mint másutt, hogy az esetleges nemzetközi ellenőrzésnek ezt a lágert mutathassák meg, amint tették a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőinek látogatásakor (1943. július 23.). A tábor formálisan, mint zsidó község működött. Ide vitték Leo Baeck neves berlini rabbit is, aki már a lágerben tudomást szerzett az auschwitzi megsemmisítő tábor valóságáról, hiszen 1942 októberétől kezdődően Theresienstadtból is indultak megsemmisítésre szánt transzportok Auschwitzba. De nem beszélt róla senkinek, és maga is vállalta a társaira váró sorsot. A háború után a holokauszt tragikus élményének vallási-etnikai feldolgozását kezdeményezte.

DEPORTÁLÁSOK EURÓPÁBÓL

A deportálások a náci Németország által megszállt terület egészére kiterjedtek. Az SS Nyugat-Európából és a balkáni országokból is a keleti megsemmisítő lágerekbe vitte a halálra szánt, teljes zsidó lakosságot. Az amsterdami zsidókat Mauthausenbe deportálták (1941. február 27.). A bábállam Szlovákiából 1942. március 26-án kezdődtek meg a deportálások; a megszállt Franciaországból május 30-án; Hollandiából július 17-én; Belgiumból augusztus 5-én; Görögországból 1943. március 15-én; Olaszország német kézre került részéből azon év októberében.

1943. június 11-én a németek elhatározták a lengyelországi gettók végleges felszámolását, ettől az időtől kezdve a zsidókat – áttelepítést színleve – összesen több százezer főnyi tömegben folyamatosan szállították el vonatszerelvényeken (Judenumsiedlungszug) a haláltáborokba, kezdetben a varsói gettóból a közeli Treblinkába, majd Lengyelország más városaiból is a még működő haláltáborok valamelyikébe. A gyilkos gépezet felgyorsulását észlelve több lágerben lázadás tört ki (Treblinka: 1943. augusztus 2. Bialystok: augusztus 16-23. stb.).

Közben azért a tehervagon-szerelvények végtelen sorban, a katonavonatokat és hadianyag-szállítmányokat is félreszorítva még mindig szünet nélkül ontották a zsidó foglyokat Európa különböző országaiból: 1944 tavaszán, nyár elején Jugoszláviából (Dalmácia), Albániából, Görög­országból, törökországi és távol-keleti zsidókkal, Párizsból stb. Ekkor már, május közepétől, Auschwitzba Magyarországról is.

A TÖMEGSÍROK ELTÜNTETÉSE

Himmler utasítására a németek már 1942 nyarán és őszén kezdték eltüntetni a tömeggyilkosságok maradványait és korábbi nyomait. Először a bomló hulláktól, a csak félig-meddig elégett tetemek­től – járvány kitörésétől – félve, majd már a keleti fronton elszenvedett vereségek nyomán, a Vörös Hadsereg ellentá­madásának megindulásakor is. Szigorúan titkos akciók során felszedték a tömegsírokat, és az emberi maradványokat elégették. Az SS erre a munkára is zsidó foglyait vette igénybe. Az „1005. sz. akció” Aktion 1005) jelzésű munkaszolgálatos egységek 1942 nyarától kezdve ezrével és tízezrével exhumálták és égették el az áldozatok tetemeit Babij Jarban és a megsemmisítő táborok környékén. Aztán az SS megölte magukat a munkásokat is.

DEPORTÁLÁSOK MAGYARORSZÁGRÓL

Magyarországon az első háborús kormány (Bárdossy László, 1941-1942) határozottan németbarát politikája, és a második kormány (Kállay Miklós, 1942-1944) taktikázása ellenére egészen az ország német megszállásáig (1944. március 19.) nem volt gettósítás vagy tömeges kivégzés. A német megszállás után az új, elkötelezetten németbarát kormány (Sztójay Döme 1944) amelynek több tagja antiszemita, a zsidók iránt határozottan ellenséges volt, már 1944. március végén, április elején eldöntötte, hogy a „zsidókérdést” a németek elképzelései szerint és velük együttműködve oldja meg. A feladatot a magyar közigazgatási apparátusnak, a vidéki csendőrségnek, a fővárosban a rendőrségnek kellett teljesítenie, de létrehoztak egy zsidótlanító különítményt is, amely közvetlenül együttműködött az Eichmann SS-alezredes (Obersfurrnbannführer) alá rendelt különleges bevetési egységgel (Sondereinsatzkommando). Rendeletben írták elő a zsidók „összeköltöztetését”, a gettósítást (1944. április 26). Az országot hat körzetre (zóna) osztották fel: I. a Kárpátalja és Északkelet-Magyarország (ahol nagyobbrészt orthodox és haszid zsidók éltek); II. Észak-Erdély (amelyet 1940. augusztus 30-án az ún. második bécsi döntés csatolt Magyarországhoz, és amelynek zsidósága, legalábbis a városokban, nagyobbrészt magyar nyelvű és erősen magyar érzelmű volt); III. Észak-Magyarország; IV. a Dunától keletre fekvő déli részek; V. Dunántúl; VI. A főváros és környéke. Az 1944. április 7-én kiadott belügyminisztériumi rendelet alapján, a vidéken felállított gettókból, zónáról zónára, május 15 és július 7 között hivatalos kimutatások szerint összesen mintegy 437 000 főt szállítottak el, teher- vagy marhavagonokba zsúfolva őket, 70-90 főt egy vagonban, a nyári hőségben élelem és víz nélkül, vagy legfeljebb egy vödör vizet és egészségügyi szükségletekre az egész vagon számára egy üres vödröt betéve. Sokan már a több napos út során kiszenvedtek.

A deportálásokat Eichmann Sonderkommandója szervezte, de a csendőrség, illetve városokban rendőrség, a magyar közigazgatási apparátus, a MÁV személyzete stb. hajtotta végre. A csendőrök egészen Kassáig kísérték a szerelvényeket, ez volt a magyarországi vasúti csomópont, és innen német felügyelet alatt mentek tovább a szállítmányok. Számos visszaemlékezés szerint a magyar csendőrök bánásmódja sokkal brutálisabb volt, mint az őket felváltó német őröké. A legtöbb deportáltat Auschwitzba vitték, de sokan kerültek közülük Auschwitzból más lágerekbe: a korábban főként politikai foglyok elhelyezésére szolgáló Bergen-Belsen, Buchenwald, Dachau, továbbá Mauthausen, Günskirchen, Ravensbrück (eredetileg női tábor), Sachsenhausen nevű táborokba, illetve – már 1944 őszén – a Bécs környéki táborokba is (Strasshof stb.) Auschwitzban a magyarországi zsidó deportáltak közül mintegy 350 000 vesztette életét: meghalt, vagy a tömeggyilkosság áldozata lett. Július 7-én vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó, aki egészen addig minden zsidóellenes intézkedést eltűrt, vagy egyenesen támogatott, részben külföldi kérések hatásá­ra leállította a további deportálásokat. Bár néhány szerel­vényt a Pest környéki városokból még ezután is elindítottak, Horthy fellépésének köszönhető, hogy a különleges egységnek nem sikerült elszállítania Auschwitzba a főváros zsidóságát, a már korábban ide menekült vidéki és külföldi zsidókkal együtt

KASZTNER-VONAT

Bergen-Belsenbe, a láger külön számukra felállított ötödik, ideiglenes részlegébe (Ungarn Lager, „magyar tábor”) kerültek azok a magyarországi és erdélyi zsidók, összesen 1685-en, akik a Kasztner Rudolf (Rezső) cionista vezető és Eichmann közötti alku eredményeképpen kivételes engedélyt kaptak arra, hogy magas váltságdíj (fejenként 1000 dollár) ellenében az ún. Kasztner-vonaton elhagyják Magyarországot (1944. június 29.). Egy részüket a németek nem sokkal később (augusztus 21.) kiengedték Svájcba, a szerencsések onnan gyorsan eljutottak Palesztinába, de a többiek is kiszabadultak december első napjaiban.

HALADÉK A BUDAPESTI ZSIDÓKNAK

Budapesten a deportálás fenyegetése továbbra is ott lebegett a zsidók feje felett. A nyár folyamán hatósági rendelkezés nyomán a számukra a város különböző pontjain kijelölt és sárga csillaggal megjelölt házakba – az ún. csillagos házakba – kellett összeköltözniük (1944. június 21., a meghosszabbí­tás után június 24.). Eredeti lakásukat mások kapták meg. Július 24-én az ún. Üvegházban (V., Vadász utca 29), egy üveg-nagykereskedő cég korábbi székházában a svájci konzulátus védelme alatt megnyílt a palesztinai kivándorlási iroda, amely bevándorlási iratokat (certifikátokat) állított ki, később, pedig befogadta az üldözötteket: helyiségeiben, a pincét is igénybe véve, mintegy 3000 ember talált menedéket. 1944 nyarának végén, Lakatos Géza rövid életű kormánya alatt, a háborúnak a németek szempontjából kedvezőtlen alakulása folytán némi reménység támadt, hogy az üldöztetés enyhülni fog. A budapesti zsidók tervezett deportálása elmaradt. Horthy lemondása és a nyilaskeresztes hatalom­átvétel (1944. október 15.) után azonban rohamosan romlott a zsidók helyzete, mindennapossá vált nyílt utcai bántalma­zásuk. Az ősz folyamán Budapestről, az óbudai és Pest környéki téglagyárakban berendezett gyűjtőhelyekről mintegy 35000 főt, köztük igen nagy számban asszonyokat és gyermekeket is, gyalogmenetben (Fussmarsch) hajtottak el Hegyeshalom felé, onnan tovább a Bécs környéki munkatáborokba. Halálmenet (Todesmarsch) – inkább ez az elnevezés írja le a valóságot.

A PESTI GETTÓ

Budapesten a külföldi okmányokkal (útlevél, állampolgársági igazolás stb.) rendelkező zsidókat november közepén a nyilas hatóságok az Újlipótvárosban külön házakba költöztették össze („védett házak”). Kijárási tilalom, házkutatások, fosztogatás zaklatta azokat is, akiket ide összezsúfoltak. November végén, decemberben már mindennaposak voltak az önkényes kivégzések. A nyilas fegyveresek a Duna-parton minden könyörület nélkül a vízbe lőtték áldozataikat. Végül a nyilas hatóságok Pesten is felállították a gettót (1944. december 5.), amely az Erzsébetváros zsidónegyedét foglalta magában (Károly körút-Király utca-Nagyatádi Szabó-Kertész utca-Dohány utca), és amelyet deszkapalánkkal kerítették el. Minden zsidónak ide kellett beköltöznie. A gettó életét a Zsidó Tanács irányította, a szervezés egy bátor egykori tartalékos százados, Domonkos Miksa kezében volt. A főváros ostroma idején az életlehetőségek minden korábbihoz képest beszűkültek: élelemhiány, a zsidó kórház orvosainak áldozatossága mellett is az egészségügyi ellátás lehetet­lensége, temetetlen halottak. Rettenetes szenvedések után a pesti gettó 1945. január 18-án reggel 9 óra tájt szabadult fel. A veszteségek tetemesek voltak, de mintegy 70 000 ember életben maradt.

A HALÁLTÁBOROK FELSZABADULÁSA

A háború vége felé a németországi táborokban már talán főként túszként tartották a még életben maradt foglyokat. A visszavonuló német csapatok a keleti lágereket legkésőbb néhány nappal a szovjet csapatok megérkezése előtt sorra felszámolták, vitték magukkal a foglyokat is, legtöbbjüket gyalogmenetben hajtották el, napokon, heteken át vánszorogtak az utakon, egyik lágerből a másikba, biztos célállomás nélkül, egyre tovább Németország nyugati térségei felé. A zsidók számára ez a végső halálmenet (Todesmarsch) újabb szenvedéseket jelentett, az addiginál is nagyobb bizonyta­lanságot, életveszélyt, mert sokukat útközben vagy a célállomáson minden teketória nélkül megölték.

Auschwitzban lengyel, magyar és görög foglyoknak – a különleges egység munkásainak – sikerült felrobbantaniuk az egyik krematóriumot (1944. október 7.), őket sortűzzel kivégezték. De Birkenauban október 29-én történt az utolsó elgázosítás, és november 3-án Himmler utasítására hivatalosan is leállították a gázkamrákat, később a krematóriumot is felrobbantották. A Vörös Hadsereg közeledtére a németek 1945. január 17-21. között felszámolták a tábort, a még életben lévő foglyokat, közel 55 000 embert áthelyezték más, nyugatabbra fekvő lágerekbe, legtöbbjüket Buchenwaldba. A szovjet csapatok – az I. ukrán front 60. hadseregének katonái – 1945. január 26-27-én léptek be az Auschwitz környéki lágerekbe; a főtábor területén csak holttesteket találtak, és az otthagyott élőhalottakat: mintegy 7500 beteg vagy végletesen legyengült foglyot, köztük nagy számban gyermekeket is (január 26.). Bergen-Belsent az angolok szabadították fel (1945. április 15.), itt mintegy 60 000 ember volt még életben, szinte a halál küszöbén, negyedrészük mindjárt a következő napok során elhunyt. Az utolsó táborok csak április közepén-végén szabadultak fel. Dachau április 29-én. Theresienstadt május 2-án. A legutolsó volt, számos magyarországi fogollyal, Mauthausen (a deportáltak adta néven:. Halálháza), ahová amerikai páncélosok érkeztek meg 1945. május 5-én. A lágerek felszabadításakor a katonákat mindenütt döbbenetes látvány fogadta: elszenesedett hullák, temetetlen holtak, csont- és bőrré éheztetett, beteg, apathikusan kóválygó foglyok. Dwight D. Eisenhower tábornok, a szövetséges csapatok főparancsnoka Gotha környékén, Ohrdrufban és Buchenwaldban, ahol először szemlélte meg a táborokban uralkodó állapotokat (1945. április 4.), a környéken lakó német lakossággal ásatta meg a tömegsírokat, hogy e civil lakosság is átélje, megtapasztalja, mi történt – még ha ők maguk, mint sokan később is mondták, nem láttak, nem hallottak semmit. Az amerikai katonák Dachauban készült fotói közül többet egyszerűen azóta sem lehet közzétenni, olyan iszonyatosak. Egy amerikai tábori rabbi kezdeményezésére Eisenhower a lágerekben felszabadult zsidó deportáltak, hontalanok (displaced persons) számára külön átmeneti táborokat állított fel Németország amerikai megszállás alá került zónájában. Ez megkönnyítette, hogy a megmenekült maradék zsidók (se'érit ha-peléta) utat találjanak maguknak Palesztinába, ahová egyébként az életben maradt zsidók a német fegyverletétel (1945. május 9.) után Kelet-Európából is tömegesen menekültek (bríha), nagyobbrészt Szlovákián, Magyarországon és Ausztrián át.

MAGYARORSZÁG NYUGATI HATÁRSZÉLÉN

Számos magyar munkaszolgálatost, Budapestről elhurcolt csoportokat a nyilas fegyveresek az osztrák-magyar határ térségében, Balf közelében, az oroszok feltartóztatása céljából épített nyugati védősáncok („Birodalmi Védőállás”) esztelen és értelmetlen munkálatain dolgoztattak. Itt halt meg Szerb Antal is (1945. január 17.). Kőszegen azokat a foglyokat, akiket a nyilasok már nem tudtak elszállítani a helyi lágerből, 1945 tavaszán, a Vörös Hadsereg közeledtekor deszkabarakkból rögtönzött gázkamrában ölték meg.

MÁS ÁLDOZATOK

A deportálás és tömeges népirtás esetenként a nácik politikai ellenfeleit (a baloldali újságírókat stb.), a cigány lakosságot, az alsóbbrendűnek minősített népcsoportokat vagy személyeket, a homoszexuálisokat stb. is érintette, a lengyel lakos­ságot, a szovjet hadifoglyokat is tömegesen. Németországból egy 1942. december 16-i rendelet nyomán minden cigányt deportáltak Auschwitzba. Ugyanez történt a holland cigányokkal, és más országokban is.

KEVÉS SEGÍTSÉG NYUGATRÓL

A szövetségesek láthatóan mindvégig fontosabbnak tartot­ták, hogy megnyerjék a Hitler elleni háborút, mintsem hogy kimentsék a zsidókat Németországból, vagy legalább megakadályozzák tömeges megsemmisítésüket.

Az eviani konferencia (1939. július 6.), amelyet Roosevelt elnök kezdeményezett abból a célból, hogy a jelen lévő 32 szabad ország felkarolja a németországi és ausztriai „politikai menekültek” (értsd: zsidók) ügyét, eredménytelen maradt. A St. Louis nevű óceánjáró gőzhajó – amely fél évvel a Kristallnacht után indult el (1939. május) fedélzetén közel ezer németországi zsidóval – nem kapott engedélyt, hogy utasai kiszálljanak sem Kubában, ahová pedig utasainak vízumuk volt, sem az Egyesült Államokban. Kénytelen volt visszafordulni Európa felé, így utasainak egy részét Anglia fogadta be, és ezek megmenekültek, a többieket a nácik két-három évvel később Nyugat-Európa országaiból (Belgium, Hollandia, Franciaország) deportálták. A hajó tragikus kalandja „az elátkozottak utazása” nevet kapta. A Struma, amely Constantából (Románia) panamai zászló alatt futott ki Palesztina felé 1941. december 12-én, Isztambulból német nyomásra kénytelen volt visszatérni a Fekete-tengerre, s ott – a két és félhónapnyi út után – találat érte, és fedélzetén a zsidó menekültekkel elsüllyedt. Anglia az ún. „Fehér könyvben” (White Paper, 1939), amelyet a gyarmati ügyek minisztere adott ki, erősen korlátozta a fennhatósága alatt álló Palesztinában befogadható zsidók számát, és mindvégig csak korlátozott számban bocsátott ki bevándorlási engedélyeket: úgy ítélte meg, hogy ellenséges országból nem köteles befogadni még menekülteket sem.

A szövetségesek légiereje számos sürgetés ellenére nem bombázta a lágereket vagy a hozzájuk vezető vasútvonalakat, és az a két bombázás is, amely Auschwitzot érte (1944. augusztus 29. és szeptember 13.), csak az ipartelep egy részét rombolta le (Bura Werke), holott a birkenaui krematóriumok alig néhány kilométerrel voltak távolabb.

A háború alatt már csak a cionista mozgalom – Magyarországon 1943-tól a Komoly Ottó által vezetett Vaadat Ezra ve-Haccála, „Zsidó Mentési Bizottság”, röviden: Vaada, és más cionista szervezetek – által szervezett alija (bevándorlás) kínált menekülést az akkori gyakorlatban embercsempészetként. Útvonalakat építettek ki Ausztriából, Szlovákiából, Lengyelország felől is, részben Magyarországon és Románián át, a Fekete-tenger menti kikötőkig és onnan Palesztinába. Magyarországról azonban csak kevés zsidó vette igénybe a menekülésnek ezt az útját, csak az eltökélt cionisták. Segítséget a szorongatottaknak főként jótékonysági intézmények nyújtottak: a Nemzetközi Vöröskereszt, az Egyesült Államokban megalakult United Jewish Appeal, az American Joint Distribution Committee (röviden: Joint) stb.

MENTŐAKCIÓK PESTEN

Budapesten 1944 őszén, a nyilaskeresztes terror napjaiban a zsidó gyermekek számára a protestáns egyházak képvise­lőiből – Sztehlo Gábor evangélikus és Éliás József református lelkész vezetésével – alakult Jó Pásztor szervezet számos önként felajánlott budai otthonban rendezett be menedéket. A római katolikus szerzetesrendek a rendházakban bújtatták az üldözötteket. A kikeresztelkedett zsidók a katolikus Szent Kereszt Egyesülettől kaptak segítséget. A semleges államok diplomáciai képviseletei által kibocsátott állam­polgársági és védelmi iratok (útlevél, menlevél, védlevél – Schutzbrief vagy Schutzpass stb.) némi védelmet jelentettek, sok hamisítvány is forgalomban volt, aki tehette, gyártotta az okmányokat, mindenekelőtt a cionisták, de igazoltatáskor a nyilasok valódi és hamis papírt egyformán semmibe vettek.

Különösen nagy és áldozatos munkát végzett Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt irodájának vezetője, aki a pesti gettó élelmiszerrel és gyógyszerekkel való ellátását is megszervezte, továbbá Carl Lutz svájci konzul és Raul (Raoul) Wallenberg aki vakmerő fellépéssel, szükség esetén akár vesztege­téssel sietett a közvetlen életveszélybe kerültek segítségére. Wallenberget a pesti mentőakciók jelképének tekintik, bátor tetteiről sok igaz történet és nem kevés legenda szól; emlékét a fővárosban két szobor őrzi (Pátzay Pál, 1949 / másolatban: 1999, és Varga Imre, 1987), és egy utca 1945 óta folyamatosan az egykori nemzetközi gettó területén, emléktáblával (Bottos Gergő, 1989).

6 000 000 ÁLDOZAT

A holokauszt során elpusztult a világ akkori teljes zsidó népességének több mint egyharmada, megbízható becslések szerint hatmilliónyi emberi élet. A nácik valóban a totális népirtást tervelték ki: öregeket, betegeket, gyermekeket, csecsemőket sem kíméltek. A származási („faji”) elv alkalmazása nem tűrt meg semmifajta egyéni elbírálást, a szekuláris­-asszimiláns vagy éppen a keresztény vallásra áttért zsidók sem képeztek kivételt. A „végleges megoldás” valóban öncélú zsidógyilkosság volt. A háború által érintett országok közül csak kevésben menekült meg a zsidó lakosság vagy annak egy része: Dániában, Bulgáriában, Romániában, illetve Budapesten; mindenütt az állami hatóságok fellépése következtében.

Magyarország zsidó demográfiáját a holokauszt tökéletesen átrendezte. A vidéki zsidóság korábban nagyobbrészt orthodox volt, Kelet-Magyarországon pedig részben haszid, ezek a községek szinte kivétel nélkül elpusztultak, s ezzel meg­változtak a belső arányok is, mégpedig a főként Pesten és a nagyobb városokban élő neológ zsidóság javára. Népszám­lálási adatok alapján az 1941. évi határok között élő zsidóság egészével számolva – amely összesen mintegy 825 000 főt tett ki, köztük mintegy 100000 kitért, akiket a diszkriminatív törvények zsidóként kezeltek – a magyar holokauszt bizonyosan több mint 565 000 fő meggyilkolását jelenti. Becsült számként 600 000 főt szokás említeni, anélkül, hogy a pontos számok megállapítása a rendelkezésünkre álló források alapján lehetséges volna. Mindenesetre figyelembe kell venni a háború folyamán Magyarországra menekült külföldi zsidókat is, akiknek körében szintén nagy veszteségek voltak. A Magyarország két világháború közötti – ún. trianoni – 1938 előtti határain belül élő zsidóság vesztesége az 1941. évi 490 000 főből mintegy 300 000 főre tehető, ez a teljes magyar háborús háborúval összefüggő ember veszteség­nek is jelentékeny része volt, biztosan több mint egyharmada; ez volt a XX. századi Mohács.

BÜNTETŐJOGI FELELŐSSÉGRE VONÁS

A háború után a bűnöket és részben a zsidó népirtás tragikus méreteit látva szükségessé vált a személyes felelősség büntetőjogi megállapítása és a morális felelősségvállalás. A szövetségesek Európában megindították a felelősségre vonás eljárását. A bűnösök felkutatásában jelentős szerepe volt személyesen is Simon Wiesenthalnak, illetve az általa felállított intézetnek (Bécs stb.). A nürnbergi perben (1946) többek között a zsidók kiirtásában való felelősségük miatt ítélték el a főbb náci vezetőket, mint háborús bűnösöket. Számos más per is folyt a legtöbb érintett országban, nagyobb méretű volt a németországi (NSZK) Auschwitz-per (1963-1966), Izraelben az Eichmann-per (1961-62), Magyarországon pedig a népbírósági tárgyalások (1945-46). Rudolf Hösst a varsói Legfelsőbb Bíróság ítélete nyomán Auschwitzban a lerombolt krematóriumok helyén akasztották fel (1947).

A Szovjetunió befolyása alatt álló országokban azonban többnyire nem történt meg az átfogó felelősségre vonás a zsidóüldözés bűneiért.

IZRAEL ÁLLAM

A holokauszt egyik következményének mondható Izrael állam megalakulása, azonban nem szabad elfelejteni a cionista mozgalom, és személy szerint Herzl Tivadar küzdelmeit egy önálló zsidó állam létrehozására, amely az első cionista kongresszus (Bázel, 1897) után egyre intenzívebb lett. A cionistákat eleinte támogatta a brit birodalom (1917-es balfour nyilatkozat), azonban később egyre több akadályt gördítettek a közös zsidó ügy elé, és a II. világháború kitörése előtt nem sikerült létrehozni az önálló zsidó államot.

Az akkori Palesztinában élő, nagyrészt az európai üldöztetések elől menekült zsidók a cionista mozgalom programját az önálló zsidó állam felállítására erélyesebben, és az üldöztetésekre hivatkozva meggyőző erővel képviselték.

1947-ben az ENSZ határozatában mondta ki a palesztinai brit mandátum felszámolását, a területnek zsidó és arab részre való felosztását. Izrael állam megalakulását David Ben Gurion kiáltotta ki 1948. május 14-én.

Ugyan az első kivándorlási hullám már 1882-ben végbement, de tömegével csak 1945 után érkeztek a holokausztot túlélt zsidók a területre. Izrael állam a Visszatérési Törvényben mondta ki, hogy a zsidóknak, bárhol is éljenek a világban, joguk van letelepedni a zsidó államban.

Izraelben – minden politikai és vallási vita ellenére – teljes volt az egyetértés abban, hogy a zsidó állam soha többé nem fogja hagyni, hogy a holokauszt megismétlődjék. Izrael és a világ zsidósága kimondta: „Többé nem történhet meg! Soha többé!”.

Az izraeli parlament, a Knesszet 1951-ben törvénybe foglalta a holokauszt emléknapját (Jom HaSoá), amely a rituális zsidó naptár alapján minden év niszán hó (március-április) 27-ére esik. Külföldön ez a nap mindig április 19. Mindkét dátum a varsói gettófelkelés évfordulója a zsidó, illetve a polgári naptár szerint.

Az izraeli vallási gyakorlatban a holokauszt zsidó mártírjaiért a gyászimát (Kaddis) tévét hó (december-január) 10-én kell mondani. Irving Greenberg ortodox rabbi 1988-ban az Amerikai Egyesült Államokban az imakönyvbe szertartási megemlékezést illesztett be. Magyarországon községenként a deportálás napján, vagy az ahhoz legközelebb eső szombaton (zsinagógában), vagy vasárnap (temetőben) mondják el a megemlékező imát.

Izrael állam a holokauszt emlékére és emlékezetének megőrzésére külön intézetet alapított Jeruzsálemben. Ez a Jad Vasem (jelentése: emlékjel; szó szerint: kéz és név), amely emlékhely, múzeum és kutatóközpont egyben. A Nevek Csarnoka a holokausztban elpusztított zsidó községek és személyek nevének monumentális gyűjteménye.

A Jad Vasem évente adományoz kitüntető oklevelet azoknak a nem zsidó személyeknek, akik zsidó életet mentettek a holokauszt idején (héberül: haszidé ummot haolám – igaz emberek a világ népei közt, angolul: Righteous gentiles – Righteous among the Nations, amely magyarul nem pontos fordításban: a Világ igazai), és tiszteletükre egy-egy fát ültetnek el az egykor kopár hegyen, az Igazak sugárútján.

ZSIDÓ VALLÁSOS ÉRTELMEZÉS

A szigorúan vallásos zsidók a holokauszt szenvedéseit, a halált is mint Isten büntetését fogták fel (mi-pené hatta'énu, „bűneink miatt”), mert Isten „azt bünteti, akit szeret”. Izraelt mint az elso hurban – a babylóni fogság – után, most is a „maradékból” (se'érit Jiszra'él) kell felépíteni. A holokauszt eszköz volt Isten kezében, hogy a bűneik helyén a megmaradtak egy jobb világot építsenek fel. A filozófus Hans Jonas a holokauszt magyarázatát egzisztencialista filozófiai keretben az isteni hatalom korlátozottságának tételében próbálta megadni: az emberi akarat és döntés szabadságát maga Isten sem korlátozhatja, de minden gonosz tett szenvedést okoz neki. A vallásos zsidóság a holokauszt után teljes elutasítással válaszolt a keresztény térítés minden jelére. A haszid zsidóság Lengyelországot „üresnek” tekinti. A zsidó identitás megerősödésében a holokauszt emléke meghatározó jelentőségű.

KERESZTÉNY LELKIISMERET-VIZSGÁLAT

A keresztény egyházakban komoly lelkiismeret-vizsgálatot indított el a holokauszt utáni döbbenet. Magukat a keresztény egyházakat és vezetőiket, köztük XII. Pius pápát is súlyos vádak érték: világossá vált, hogy a zsidóüldözések idején egyik egyház sem tett meg mindent, hogy feltartóztassa a népirtást, jóllehet egyenként számos egyházi intézmény és magánszemély áldozatosan vett részt az üldözött zsidók mentésében. A keresztény egyházak körein belül is voltak áldozatok: a kikeresztelkedett zsidók. (Közülük a legnevesebb talán boldog Edith Stein német filozófus, karmelita apáca, akit egy hollandiai rendházból hurcoltak el Auschwitzba.) Felül kellett vizsgálni azonban a kereszténység történeti zsidóellenességét is. Nyugat-Európában a mindkét fél részéről kezdeményezett zsidó-keresztény párbeszéd az önvizsgálat fórumává vált. Az egyházak egy része hivatalosan is megszüntette a zsidók közötti térítést, és erélyesen fellépett az egyházi antiszemitizmus minden megnyilvánulása ellen. Meggyökeresedett az a teológiai gondolkodás, hogy a zsidóság nem pusztán előzménye a kereszténységnek, mint ahogyan a középkorban hirdették, hanem idősebb testvére, és önál­lósága, a kereszténység vallásgyakorlatától eltérő vagy theologiai tanításával szembehelyezkedő elemei mellett is, példa és érték a kereszténység számára.

A TÖRTÉNETÍRÁS MAGYARÁZATAI

A történetírásban – Izraelben és más országokban – éles viták folynak a holokauszt eseményei és okai körül. A magyarázatnak két főiránya alakult ki. Az egyik a népirtás tudatos, szándékos elhatározás jellegét hangsúlyozza, ezt nevezik intencionalizmusnak. A másik irányzat azt tartja, hogy az erősebben ható tényező az európai társadalomfejlődés és a keresztény szemlélet félresiklása, úgymond üzemi balesete volt, és közvetlen okát a háborús helyzetben kell keresni; ennek a felfogásnak az elnevezése funkcionalizmus (vagy strukturalizmus). A két történetfelfogás egyaránt bizonyos igazságokra támaszkodik.

Hitler a Mein Kampf, azaz Harcom (1923, nyomtatásban először: 1925) című könyvében politikai programjának részeként meghirdette a zsidók eltávolítását Németországból, és még az öngyilkosságát (1945. április 30.) megelőző napon közölt felhívásában is arra szólította fel a német népet, hogy tanúsítson kérlelhetetlen ellenállást „az egész világot megmérgező” zsidósággal szemben. Hitler a zsidóellenesség elvakult és elvetemült megszállottja volt. Tényleges utasítást azonban, amelyben elrendelte volna a zsidók kiirtását, jogi szerű formában nem adott ki, legfeljebb bizalmas beszélgetések és tárgyalások során fogalmazott meg ilyesmit. A gyilkos eszme kivitelezését áthárította és rábízta a személye és eszméi iránt vakon elkötelezett náci állami és katonai appa­rátusra.

A genocídium, „népirtás” új keletű latin szó: éppen a holokauszt szándékosságát és a népirtás tényleges kísérletét fogalmazza meg. Az Egyesült Nemzetek közgyűlésének 1948. december 9-én egyhangúan, tartózkodás nélkül elfogadott határozata a genocídiumról (Genocide Convention) a tengelyhatalmak európai uralmát, és ezen belül a zsidóüldözést tárgyaló tanulmányon alapul (Raphael Lemkin, 1944), és a holokauszt tragikus történelmi tapasztalatából vezeti le az egész emberiség védelmére hivatott elvi rendelkezéseket. A középkorban a kereszténység kihívásnak érezte a zsidó vallás fennmaradását: ha eljött a próféták által megjelentett messiás, amint a kereszténység tanítja, akkor hinnie kell benne mindenkinek, és aki nem hisz, az magát a messiást tagadja meg; a zsidóknak ezen eszme szerint azért kell áttérniük a keresztény hitre, azaz mint zsidóknak megszűnniük, hogy a kereszténység diadala teljes lehessen, hogy megtérésükkel mintegy hitelesítsék a megváltás tényét. A XIX. század utolsó évtizedeiben a politikai antiszemitizmus ezt a tanítást szekularizálta, minden mozzanatát felcserélte világias, racionális vagy annak látszó elemekkel: idegenekről beszélt, túlsúlyról, gazdasági fölényről, az értelmiségi foglalkozások kisajátításáról stb. Megkívánta a zsidók vallási és kulturális asszimilációját: a zsidó hagyományok feladását, miközben fenntartotta a származási-„faji” megkülönböztetést, és állandó vádat kovácsolt belőle. A nácik a Kristallnacht után külön hangoztatták, hogy fellépésük éppen Martin Luther születésnapjára esett; ezzel az érvvel a német protestánsokra akartak hatni, hiszen a reformátor – a Biblia héber szövege iránti elkötelezettsége mellett is – egyházszervező sikereivel párhuzamosan egyre erősebben zsidóellenes lett. De a „végleges megoldás” gyilkos terve több lépésben alakult ki, befolyásolták a háború fejleményei is. Azok, akik a végrehajtásában részt vettek, többségükben nem bűnöző vagy szadista, perverz hajlamú, torz személyiségek voltak: foglalkozási vagy szolgálati viszonyban parancsra teljesítették a kötelességüket. Személyes lelkiismeretük nem tiltakozott, az engedel­messég erősebb törvény volt számukra. (Erre a felismerésre építette fel az Eichmann per kapcsán Hannah Arendt a sokat vitatott „a gonoszság közönséges volta” – Banalitat des Bösen magyarázó elméletet.) A népirtás legfőbb kitervelői közül is többeket inkább általános politikai megfontolások vezettek, mintsem közönséges gyűlölet. Kötelességtudó hivatalnokok voltak. Európa pedig jobbára hallgatólagosan elfogadta egymás után a kiszorítást, a gettót, a deportálást, a népirtást, mert a zsidóellenesség hagyományai alapján minden újabb lépés csak részleges változtatásnak látszott, nem pedig annak, ami ténylegesen volt: kitervelt, szervezett tömeg­gyilkosságnak. Ezért vált a holokauszt az emberi történelem botrányává. Ami a holokauszt során történt, a történelemben egyszeri találkozása torz hagyománynak és elvetemült szándéknak. Éppen mert egyszeri volt, elháríthatatlannak bizonyult és nem tudta feltartóztatni sem Európa egyetemes kultúrájának nemes hagyománya, sem személyes jóakarat vagy intézményi segítség.

HOLOKAUSZT-REVIZIONIZMUS

Az 1970-80-as évek fordulóján lépett fel a revizionizmus: a holokauszt egészének vagy részleteinek kétségbe vonása, illetve teljes tagadása. A nyíltan vagy rejtetten neonáci irányzat kétségbe vonja, hogy jogos a holokauszt intencionalista magyarázata; tagadja, hagy népirtás történt volna (az általuk használt formula: Auschwitz-Lüge, „Auschwitz-hazugság”, értsd: hazugság, amit a zsidók állítanak Auschwitzról); szélsőséges irányzata egyenesen azt hangoztatja, hogy a náci zsidógyilkosságot maguk a cionisták (értsd: a zsidók) találták ki avégett, hogy rá hivatkozva teremtsék meg világuralmukat. A jellegzetesen gyűlölködő antiszemita nézet egyetlen állítása vagy érve mögött sincsenek valóságos történeti bizonyítékok. Szintén revizionista érv az áldozatok számának kisebbítése; nálunk ez a manipulatív érvelés az 1938 előtti Magyarországról elhurcolt zsidók számára hivatkozik, holott a háborús területgyarapodások (1938-1941) folytán ideiglenesen megszerzett területeken is jobbára magyar zsidóság élt, és őket is a magyar hatóságok szolgáltatták ki a náciknak. Több országban (Németország, Ausztria stb.) törvény tiltja –- és szankcionálja – Auschwitz tagadását.

Az új antiszemitizmus a holokauszt miatti bosszúvággyal vádolja a zsidókat. Magyarországon Csoóri Sándor (1990-ben a vezető kormánypárt elnökségi tagja) azt állította, hogy magyarok és zsidók között „a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt”, és „fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot”. Ez a gondolat tartalmát tekintve éppen nem Auschwitz tagadás, de talán még végletesebben zsidóellenes. A napi politika összefüggéseibe helyezve a holokausztra hivatkozva tartja fenn azt az eredendően antiszemita nézetet, hogy a zsidók idegen elem a társadalomban, és romboló hatással vannak a nemzetre, sőt, egyenesen a nemzet fölötti uralomra törnek. Fél évszázaddal korábban a nemzetiszocialista propaganda ugyanezzel az érvvel indokolta meg, hogy miért tartja szükségesnek a zsidóság radikális eltávolítását Németországból, Európából, a világból.

Forrás: (Holokauszt Magyarországon internetes oldal)