„Aki gyászolja Jeruzsálemet, részesül örömében” – A gyász, amely reményt hordoz

A Talmud a Taanit traktátusban így tanít: „Kol hámitábel ál Jerusáláim, zohe v’roe b’szimhátá” – „Aki gyászolja Jeruzsálemet, az részesül annak örömében.” Bölcseink felteszik a kérdést: miért jelen időben szól ez a mondat? Miért nem jövő időt használ – „részesülni fog az örömben”? És hogyan lehet, hogy Tisá beÁv, a zsidó naptár legszomorúbb napja, a forrásokban „moednek”, vagyis ünnepnek neveztetik?

Tisá BeÁv – a zsidóság legnagyobb gyásznapja
Idén augusztus 2-án (szombat) este köszönt be a zsidóság legnagyobb gyásznapja – a Jeruzsálemi Szentély pusztulásának napjára emlékeztető böjtnap a Tisá BeÁv. A böjt szombat este 8 óra 15 perckor kezdődik és vasárnap este 9 óra 13 percig tart.

A választ a Tóra mélyebb rétegeiben kell keresnünk.

Amikor Jáákov értesült József haláláról – amely valójában nem történt meg –, gyászba borult, de nem talált vigasztalást. A hagyomány szerint ez azért volt, mert József valójában életben volt, és az Örökkévaló csak akkor adja meg a felejtés áldását, ha a veszteség valódi. Ebből a gondolatból kiindulva írják a bölcsek, hogy a Bét Hámikdás pusztulásának gyásza is tartalmaz egy belső, rejtett örömcsírát: a tény, hogy még mindig gyászoljuk Jeruzsálemet, hogy nem tudunk megnyugodni és beletörődni, bizonyítja, hogy Jeruzsálem – spirituális értelemben – még mindig él. Csak alszik, szunnyad, de nem veszett el végleg.

Ezért nevezik Tisá beÁv napját „moednek” – mert maga a gyász is egyfajta remény. A gyász nem passzivitás, hanem hitvallás: hisszük, hogy létezik egy mennyei Jeruzsálem, amely csak a megfelelő pillanatra vár, hogy újra leszálljon a földre. Ezért beszél a Talmud jelen időben. Mert a gyászunkban benne rejlik a bizalom, hogy amit egyszer elveszítettünk, az visszatérhet.

Ráv Jáákov Emden egy ismert imarészletre hívja fel a figyelmet: „Ráhém ná ál Jerusáláim irehá” – „Könyörülj városodon, Jeruzsálemen.” Az ember nem szokott olyasmiért könyörögni, ami már nincs. Ez is bizonyítja, hogy Jeruzsálem és a Beit Hamikdash szentsége nem semmisült meg. Fizikailag ugyan elpusztult, de szellemi ereje tovább él – rejtve, lappangva, de még mindig hatással lehet ránk, ha megnyitjuk hozzá a szívünket.

Jeruzsálem kezdetektől fogva otthona volt a Tóra tanulásának és az igaz embereknek. A Midrás szerint a város neve két részből áll: Ábrahám „Jiráh”-nak (Isten-félelem), Sém pedig „Sáleim”-nek (béke, teljesség) nevezte. A Har Hamoriah – a város legszentebb pontja – nevében is benne van a „hóraá”, a tanítás gyökere, jelezve, hogy ez a város mindig is a szellemi növekedés központja volt.

A Toszáfot a Bava Batra traktátusban a második tized törvényét, a maászer sénit magyarázza. Ennek értelmében a zsidó embernek Jeruzsálemben kellett elfogyasztania tizedét. Így kénytelen volt elutazni a szent városba, és ott időzni. Miért? Hogy megtanulja félni az Örökkévalót. Jeruzsálem volt a spiritualitás idegközpontja. Aki eljutott oda, az óhatatlanul megérintődött az ott áradó szentségtől – a Bét Hámikdás, a Szánhedrin, a nagy jesivák és tanházak szellemi forrásaitól.

Ezért, amikor Jeruzsálemért gyászolunk, nemcsak egy várost, nem csupán köveket siratunk. A szellemi központ elvesztését gyászoljuk – a Tóra szívének pusztulását. Azt az éltető erőt, amely egyszer ott lüktetett, és amelynek hatása minden zsidó életét áthatotta.

Tisá beÁv az emlékezés mellett a felelősség napja is. Gondolkodjunk el azon, milyen hatalmas szentség és spiritualitás töltötte meg egykor Jeruzsálemet, és sirassuk el, amit elveszítettünk. Ebben a gyászban van a kulcs a megváltáshoz. Ha valóban felismerjük, mit veszítettünk, akkor talán méltókká válhatunk arra, hogy az Örökkévaló irgalmat gyakoroljon velünk, és újra felépítse Jeruzsálem romjait.

Beinish Ginsburg rabbi Naaleh.com órája alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla