A részrehajló szülői szeretet kérdése

A Toldot hetiszakaszban azt olvassuk, hogy Izsák Ézsaut szerette, Rebeka pedig Jákobot. Hogyan kell ezt érteni? Úgy, hogy mindketten csak egy gyermeküket szerették? Miért szerepel Izsák szeretete múlt időben, Rebekáé pedig jelen időben? Mi indokolta, hogy Izsák Ézsaut részesítse előnyben Jákobbal szemben? Shira Smiles (Naaleh.com) előadásaiból kiderül.

Ráv Sholom (Sholom Mordechai Schwadron egy ismert ultraortodox rabbi, akit „Jeruzsálem Maggidjének” hívtak) megjegyzi: az ís איש („ember”) szó Ézsau kapcsán kétszer szerepel, Jákobnál pedig csak egyszer. Magyarázata szerint Ézsau mintha két különböző ember lett volna. Ő volt az ís szádé איש שדה, a mező embere – anyagiasságra és rosszra hajló –, de apja előtt ís cájid איש צייד, azaz „vadászember”, a jámborság látszatát keltette. Rendkívüli tanulóképességgel bírt, de a Tóra tanulása nem hatott a személyiségére. Izsákot megtévesztette Ézsau jámbor álarca, ezért szerette őt.

A Tóra tanulása nem csupán szellemi elfoglaltság. Arra való, hogy alakítsa az embert. Ha nem hatja át teljes lényünket, akkor valami hiányzik a tanulásból. Gyakran lelkesedünk egy gondolatért, de aztán továbblépünk, anélkül hogy hagynánk, hogy az elérjen a szívünkig. Ézsau feje, amely tele volt Tórával, végül a Machpéla-barlangban lett eltemetve, de a teste nem. A feje és a szíve soha nem kapcsolódott össze.

A Tóra azt mondja: Izsákot Ézsau „szájának vadászzsákmánya” (ki cájid befiv) tévesztette meg. Manipulálta és – képletesen – megvesztegette az apját. A bölcsek szerint a megvesztegetés „kőhöz hasonló”: ha leesik, annak következményei vannak. Izsák nem sejtette, hogy éppen Ézsau kedveskedései és jámbor kérdései vakították el, és nem látta a valóságot.

Ebből megtanulhatjuk a vesztegetés erejét. Mindannyian „bírák” vagyunk: döntéseket hozunk, majd igazoljuk őket azzal, hogy „a cél szentesíti az eszközt”. Vágyaink gyakran elhomályosítják a látásunkat. Amikor Izsák felismerte, hogy Ézsau félrevezette, megremegett – a midrás szerint megnyílt előtte a gyehenna. A felismerés megrázó volt. Egy napon mi is rádöbbenhetünk, hogy saját vágyaink, érdekeink vagy kifogásaink „vesztegettek meg”. Legyünk óvatosak, hogy ne essünk a rossz ösztön csapdájába.

A Maajenei Sel Tóra így ír: Jicchák „olá témima” volt – teljes, tiszta áldozat. Teljesen el volt választva a fizikai világtól. Fel sem merült benne, hogy Észáv becsaphatja. Egyszerű, közvetlen módon elfogadta a látszatot, és szerette őt külső jámborsága alapján.

Egyes magyarázat szerint Izsák Jákobban a cheszed (szeretet) tulajdonságát látta, Ézsauban pedig a gevurát (erő), amely saját jellemvonása is volt. Ezért szerette őt. A Zsoltárok így szólnak: „A bölcsesség kezdete az Örökkévaló félelme.” A jirá (Istenfélelem) és a lelkierő összekapcsolódik. Izsák úgy érezte, hogy Ézsau lesz az, aki ezeket a tulajdonságokat továbbviszi. Azt is látta, hogy Ézsau feladata az lenne, hogy az anyagi világot Isten szolgálatába állítsa. Ezért kívánta őt megáldani a földi áldásokkal. A Malbim hozzáteszi: ideális esetben Ézsau és Jákob olyan együttműködést alkothatott volna, mint Jiszáchár és Zevulun. De amikor Ézsau eladta elsőszülöttségét, Jákob vette át ezt a szerepet.

A bölcsek szerint az Örökkévaló „a lenti világban kíván lakozni”. Misztikus értelemben ez azt jelenti, hogy ott akar jelen lenni, ahol próbatételek vannak. Kedves előtte a küzdelmünk, az erő, amelyet akkor fedezünk fel magunkban, amikor felülkerekedünk a nehézségeken. Izsák azért szerette Ézsaut, mert benne a nagy küzdelmek emberét látta. Bátorította, hogy nőjön fel a kihívásokhoz. Bár Ézsau elbukott, az üzenet számunkra ma is érvényes: a világi szemléletben a sikert eredményekben mérik. A judaizmusban viszont a folyamat a fontos. Az Örökkévaló az igyekezetet értékeli; maga a küzdelem okoz Neki „nachat ruach”-ot, megelégedést.

Ráv Belsky azt tanítja: Jákobnak nem volt szüksége látványos szeretetmegnyilvánulásokra apjától. Kapcsolatuk a közös Tóra-tanulásban fejeződött ki. Izsák viszont tudta, hogy Ézsau nem bírná a nyomást – ellenállna vagy elszaladna. Ezért halmozta el szeretettel, abban a reményben, hogy ezzel lassan közelebb vonhatja őt a micvákhoz. Amikor finom ételt kért tőle, azért tette, hogy dicsérhesse vadászkészségét, és pozitív módon kapcsolódhasson hozzá. A szülő ösztönösen gyakran kritikus a tévelygő gyermekkel. De a hetiszakasz rámutat: ez nem mindig célravezető. Izsák képes volt a szeretetével kordában tartani Ézsaut. Ismerte valódi természetét, de nem mondott le róla. A múlt idő azt jelzi, hogy a szeretetéért meg kellett dolgoznia – nem volt olyan állandó és természetes, mint Jákob iránt. Ézsau pedig cserébe rendkívüli tisztelettel viseltetett apja iránt.

Rebeka azonban a próféciából tudta, hogy Ézsau jelleme már „készre formálódott”, és gonoszsága nem fog változni. Ezért fordult szeretete Jákob felé. Ahhoz, hogy a gyermeknevelés hatékony legyen, a szülőnek el kell hárítania mindazt, ami közte és gyermeke között akadályt képez. Ezt tette Izsák. Lehet, hogy nem mindig látjuk a boldog befejezést, de hozzá kell tennünk a saját részünket. Kérjük az Örökkévalót, hogy segítsen nekünk abban, hogy gyermekeinket a Tóra egyenes útjára vezessük.

A naaleh.com előadása alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla
Illusztráció: Mollie Suss / MJL