A magyarországi holokauszt és a túlélők visszaemlékezései az irodalomban

A zsidó történelem és kultúra története ünnepek és tragédiák, szétszóratás és újjászületés, kulturális és tudományos eredmények gazdag szövedéke. Cikksorozatunk hétről hétre olyan évfordulókat idéz fel – a hanukai fényektől a portugáliai kiűzetésen és az 1867-es emancipáción át Mátyás király udvaráig –, amelyek új nézőpontból világítják meg közös örökségünket. Peremiczky Szilvia írásai emellett a jelen kérdéseire is reflektálnak, Izrael és az antiszemitizmus mai jelenségeit is kontextusba helyezve.

Megjelent: 2026. április 20. 10:52 / Frissítve 2026. május 04. 09:22

Minden évben április 16-án emlékezünk a soá magyarországi áldozataira, azon a napon, amikor 1944-ben megkezdődött a magyarországi zsidók gettóba kényszerítése. Az első gettókat Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján hozták létre, majd április végén kezdetét vette a vidéki zsidóság deportálása. Július végére szinte a teljes vidéki zsidóságot Auschwitz-Birkenauba deportálták, ahonnan csak kevesen tértek vissza. Nyáron pedig elkezdődött a budapesti zsidóság gettókba kényszerítése is.

A vidéki zsidóság szinte teljes elpusztítását és a budapesti zsidóság ellen elkövetett tömeges gyilkosságokat kevesebb mint egy év alatt, brutális kíméletlenséggel hajtották végre, de az addig vezető folyamat az antiszemita gyűlöletkeltéssel és a fokozatos jogfosztásokkal már sok évvel korábban kezdetét vette.

A koncentrációs táborok, a gettók, a munkaszolgálat és a bujdosások túlélői a háborút követő első években – sokan már a holokauszt idején – igyekeztek dokumentálni a történteket, vagy megfogalmazni a megfogalmazhatatlant az irodalom eszközeivel. Ezek a visszaemlékezések, mint például Nyiszli Miklós memoárja (Dr. Mengele boncoló orvosa voltam az auschwitzi krematóriumban), Szép Ernő Emberszag című regénye, Zsolt Béla Kilenc koffer című műve Magyarországon éppúgy, mint szerte Európában a dokumentálás szándékával íródtak: emlékezni és emlékeztetni próbáltak.

A hatvanas-hetvenes évektől írt irodalmi alkotások szerzői legtöbbször még gyerekek vagy kamaszok voltak a soá idején, és többnyire nem dokumentarista módon, hanem irodalmi művekkel próbálnak megküzdeni a traumával és emlékeikkel, amelynek során kivétel nélkül szembesülnek azzal a gyötrő kérdéssel, hogyan tudják leírni a borzalmakat – egyáltalán, van-e olyan nyelv, amely képes érzékeltetni a tapasztalataikat; miközben igyekeznek beteljesíteni az emlékezés és az emlékeztetés kötelességének belső parancsát. A soá magyar nyelvű krónikásainak, akárcsak más nyelven író társaiknak, gyakran a csend, az elhallgatás és az elnémulás gesztusa ad fogódzót vagy a szakadozott, töredezett nyelv és a dokumentarista nyelvezet.

Beney Zsuzsa, Gergely Ágnes, Székely Magda költészete; Mezei András Adornója a lírai kifejezés nyelvét keresi; míg Déry Tibor, Bárdos Pál, Konrád György vagy Kertész Imre regényei és esszéi a próza, az elbeszélhetetlen elbeszélésének nyelvét.

Az első regény, amely a holokauszt magyarországi tragédiáját próbálja elmondani, Ember Mária 1974-ben megjelent, Hajtűkanyar című regénye, a dokumentarista ábrázolás eszközét használja – korabeli okiratokat, újságcikkeket, törvényeket és egyéb hivatalos dokumentumokat idéz. A Hajtűkanyar a vidéki zsidóság deportálásának állít megrázó emléket egy kisfiú és édesanyja történetént keresztül, akik túlélik a strasshofi munkatábort, ahova Ember Máriát is, húgával, a későbbi filmrendező Ember Judittal, és édesanyjukkal együtt elhurcolták. A könyvbéli kisfiú, miként Ember Mária, Kertész Imre túlélték a borzalmakat.

Túlélte Zsolt Béla is, akinek azonban nevelt lányát, Heyman Évát meggyilkolták Auschwitzban, a soá több mint hatszázezer magyar áldozatának egyikeként. A 13 éves kislány deportálásáig írt naplóját édesanyja, Zsolt Ágnes adta közre. A holokausztirodalom egyszerre őrzi meg Heyman Éva és Zsolt Béla, a meggyilkoltak és a túlélők emlékét, így amikor a túlélők kiteszik magukat az emlékezés gyötrelmének és a nyelv kínzó keresésének, hogy megírják a történteket, akkor azzal a céllal is teszik, hogy a megöltekre is emlékeztessenek, és helyettük is szót emeljenek.

Peremiczky Szilvia írása

Források, felhasznált irodalom:

Kisantal Tamás. 2020. Az emlékezet és a felejtés helyei. A vészkorszak ábrázolásmódjai a magyar irodalomban. Kronosz, Pécs.
Komoróczy, Géza. 2012. A zsidók története Magyarországon 1-2. Pozsony: Kalligram.
Rosenfeld, Alvin H. 2010. Kettős halál. Gondolat, Budapest.

Címlapképen: Gyermekek a Bad Reichenhall-i menekülttáborban. Németország, 1945.