Mi van, ha magunkon nevetünk? – Réz András az UNSEREINER-ről

Három film, három különböző korszak, három egészen eltérő hangulat.

Mel Brooks Producerei nevettetnek, a Hegedűs a háztetőn inkább mosolyt csal az arcunkra, ami néha könnyesre sikeredik, Bob Fosse Kabaréja pedig már kifejezetten torokszorító. Mi köti össze mégis ezt a három alkotást?

Réz András szerint elsősorban egy kérdés: tud-e a zsidó saját magán nevetni? De nem csak a nevetésről van szó. A filmek ugyanis három különböző módon beszélnek arról, mit jelent zsidónak lenni, hogyan működik a hagyomány, mit kezdünk a gyökereinkkel, és hogyan változik mindez az idő múlásával.

„Amikor azt mondod, hogy zsidó, az emberek fejében gyakran megszületik valamilyen kép arról, hogy akkor tudom, milyen a zsidó. Csakhogy nem tudja. Ahány zsidó, annyiféle”

– mondja Réz András. Szerinte ráadásul az sem mindegy, hogy egy adott korban, közösségben és kultúrában hogyan látják a zsidókat mások, és hogyan látják ők saját magukat.

„A gyilkos önirónia teljesen rendben van”

A sort a Producerek nyitja. Nem véletlenül. Brooks paródiáiban a zsidó önirónia olyan természetességgel működik, hogy miközben a legsötétebb témákhoz nyúl, a néző mégsem érzi azt, hogy kívülről szemlélné vagy kifigurázná a zsidóságot.

„Ő is írja, ő is rendezi. A gyilkos önirónia teljesen rendben van, de senki nem fogja megvádolni azzal, hogy antiszemita” – fogalmaz Réz.

És valóban: Brooks esetében a humor nem valamiféle kívülálló gesztus, hanem éppen a saját történetéhez, saját kulturális közegéhez való viszony egyik formája. Csakhogy a sztorik jelentése nem állandó. Ahogy telnek az évtizedek és újabb nemzedékek öröklik meg őket, ugyanaz a narratíva egészen más jelentést hordozhat.

„Hogyan mondod tovább a történetet? Mi marad meg belőle?” – teszi fel a kérdést Réz. Szerinte ez a zsidó kultúrában különösen izgalmas kérdés. Egy holokauszttúlélő elmeséli a történetét a gyermekének, az továbbadja a saját gyermekének, majd a következő generáció már egészen más kapcsolatban van az eredeti eseményekkel. A tragédia nem változik, de a hozzá fűződő viszony igen.

És egyszer csak felmerülhet a legkényesebb kérdés: lehet-e nevetni rajta?

„Röhöghetsz-e a sátáni gonoszságon, a világ legsötétebb tragédiáján?” – kérdezi. És nincs rá egyszerű válasz. Talán éppen azért sincs, mert a történetek akkor maradnak életben, ha újra és újra elmondjuk őket.

Anatevka már nincs, de a kérdései velünk maradtak

A Hegedűs a háztetőn egészen más hangon beszél a zsidóságról. Itt nem a humor, hanem a hagyomány kerül a középpontba. Anatevka világa egy olyan közösséget mutat, amelyben a szokások nem egyszerűen vallási szabályok összessége, hanem az élet szövete.

Réz András számára éppen ezért különösen fontos ez a film. „A tradíciót addig őrizd meg, amíg segít életben maradni, és segít megtartani az emberi kapcsolataidat. De mi van, ha már nincs így?” – mondja.

A kérdés ma is érvényes. Mert miközben Anatevka világa már nincs, a dilemma nem tűnt el: mi történik akkor, amikor az élet szembekerül a hagyománnyal?

A mű egyik legerősebb konfliktusa éppen az, ahogy Tevje megpróbálja összeegyeztetni apai szeretetét azzal a világgal, amelyben él. Mit tesz, amikor a gyermekei olyan döntéseket hoznak, amelyek szembemennek azzal, amit ő helyesnek tart? Kitagadni őket? Elfogadni őket? Hol van az a pont, amikor egy vélt igazság fontosabbá válik, mint maga a másik ember?

„Lehet-e fontosabb egy vélt igazság, vagy bármiféle igazság, mint a másik ember?” – teszi fel Réz a kérdést.

A válasza pedig egy mondatban talán összefoglalható: van, amit a hagyomány megőriz, és van, amit az élet ír felül. „Van erre egy zsidó válasz. Azt úgy hívják, hogy az élet.”

A kígyótojásból még nem bújt ki a kígyó

A harmadik film, a Kabaré, már egy teljesen másfajta kérdést tesz fel. Miközben a színpadon szól a zene, táncolnak, szórakoznak, szerelmek szövődnek, odakint egyre nyilvánvalóbban változik a világ. A barna ingesek már ott vannak, a veszély már érzékelhető, csak éppen nem mindenki akarja vagy tudja felismerni.

Mikor érzi egy társadalom, hogy már nem egyszerűen egy rossz politikai irányról van szó, hanem valami sokkal nagyobb baj kezdődött el? Réz válasza meglehetősen kiábrándító: nem érzi.

A hasonlatában az emberek olyanok, mint a hideg vízbe tett békák: lassan melegszik körülöttük a víz, és mire észrevennék, hogy baj van, már késő. „Állati kevesen voltak, akik fölismerték, hogy a víz egyre langyosabbá válik, és még volt lehetőségük, hogy kiugorjanak a fazékból.”

Ezért kerül elő a „kígyótojás” képe is. Még nem bújt ki belőle a kígyó. De ha közelebbről nézzük, már látszik, mi fejlődik benne.

A Kabaré pedig éppen ezt a pillanatot képes megmutatni: amikor még lehet táncolni, nevetni, szerelmesnek lenni, élvezni az életet, miközben valami már visszafordíthatatlanul megváltozott körülöttünk.

Ki az tehát, aki „magunkfajta”?

A három est közös címe: UNSEREINER, vagyis „magunkfajta”. Réz András számára ez a szó személyes emlékeket is őriz. Gyerekkorában sokszor hallotta, és nem mindig ugyanazt jelentette. Jelenthette azt, hogy valaki közülünk való, ezért tudnia kell bizonyos dolgokat. De jelenthetett szemrehányást is: hogyhogy nem tudod ezt, hiszen te is „magunkfajta” vagy?

És pontosan ettől lesz igazán érdekes a kifejezés.

Ki tartozik közénk? Meddig tart a zsidóság? A hagyományoknál? A vallásnál? A családi emlékezetnél? A nagymama péntek esti gyertyagyújtásánál? Egy hanukiánál, amelyet előveszünk akkor is, ha életünk többi részében nem sok közünk van a vallásgyakorláshoz?

Réz saját gyerekkori története egyszerre mulatságos és nagyon ismerős. Amikor egy karácsonyfa-vásárlás után a nagymamája azt kérdezte tőle: „De minek egy zsidó gyereknek karácsonyfa?”, ő vérig sértődött. „Az jár nekem” – mondta.

Talán éppen ez az UNSEREINER egyik legfontosabb kérdése: nem biztos, hogy mindig pontosan tudjuk, mit jelent „magunkfajtának” lenni. De éppen ettől lehetünk képesek újra és újra beszélni róla.

Réz András a három esten nem akar kész válaszokat adni. Sőt, kifejezetten nem akarja megmondani, mit KELL gondolnunk a filmekről. Inkább arra kíváncsi, hogy mit látunk bennük mi.

„A műveknek jelentést tulajdonítunk. Ami viszont folyamatosan változik.” – mondja.

Ezért a Goldmark teremben nem egyszerű filmvetítések lesznek. Réz előtte mesél a rendezőkről, a filmek születéséről és fogadtatásáról, apró részletekre hívja fel a figyelmet, majd hagyja, hogy a közönség tegye hozzá a saját történetét.

Mert lehet, hogy ugyanazt a filmet nézzük, amelyet ötven, hatvan vagy hetven évvel ezelőtt néztek mások. De már nem ugyanazok vagyunk. És talán éppen ezért érdemes újra megnézni őket.

---