„Romok között a remény…” – örök nyugalomra helyezték Kardos Péter főrabbit

A magyar neológ rabbikar legtekintélyesebb tagjának temetése sok tekintetben emlékezetes marad, hiszen – habár a szertartás minden elemében méltó volt a sokak által rajongásig szeretett és tisztelt Kardos Péterhez – a búcsúztatásának voltak nem szokványos mozzanatai is.

Egyrészt mélyen megrendítő módon vette kezdetét, mert a hangszórókból elsőként éppen Kardos Péter hangja hangzott fel; másrészt a megemlékezők közül többen is humoros szellemességekkel tűzdelték tele a beszédüket, ám ez semmilyen tekintetben nem keltett megütközést, sőt nagyon is méltó volt az elhunyt főrabbi személyiségéhez.

Kardos Péternek a temetés kezdetén lejátszott beszéde eredetileg 2024-ben, a magyar holokauszt 80. évfordulóján hangzott el a Parlamentben, tehát éppen abban az épületben, ahol annak idején a szégyenletes zsidótörvényeket meghozták. A főrabbi azon a napon a holokauszt-megemlékezésnek egy mélyen személyes formáját választotta: Drága édesapám! címmel levelet írt az 1945-ben a nyugati határszélen agyonlőtt édesapjához „odaátra”.

A beszéd már a 2024-es elhangzásakor is szívszorító volt (az eredeti videófelvételét a fenti elérhetőségen meg is tekinthetik), de a mai temetésen vált igazán megrendítővé annak tudatában, hogy az a valahai kisfiú, aki annyira szerette édesapját, most, nyolc évtized múltán csatlakozott hozzá…

A fekete lepellel takart koporsó előtt a főrabbi fia, Kardos László kántor énekelte el gyönyörűen, az édesapjához méltó színvonalon a Hasem ma ádám címen ismert liturgikus éneket…

Őrizd a tisztát, figyeld az igazat, mert a békesség embere számára van jövő, az Örökkévaló megváltja szolgái lelkét, és nem vallanak szégyent mindazok, akik Őbenne bíznak…

Ezután dr. Verő Tamás főrabbi búcsúzott, aki visszautalt a Parlamentben elmondott beszédre:

– A főrabbi az édesapját szólította meg zavarba ejtő természetességgel, valószínűleg nem először. Mi azonban most először beszélünk úgy Péterhez, hogy nem kapunk tőle pajkos, cinikus, humoros választ – mondta dr. Verő Tamás. – Most csak hallgat bennünket, nézi fentről a tömeget, amely miatta gyűlt össze, és talán már látja az Új Élet következő címlapját is, amelyet 1971 óta most először nem ő fog szerkeszteni, de róla fog szólni.

A főrabbi a lap címére utalva arról is beszélt, hogy Kardos Péternek sok „új élet”’ adatott. Új élet kezdődött számára 60 évvel ezelőtt, amikor Judittal összekötötték életüket. Új élet sarjadt, amikor megszülettek rajongásig szeretett gyermekei, Ági és Laci. És a csoda két évtizeddel ezelőtt vált teljessé – tette hozzá a Frankel-zsinagóga rabbija –, amikor megérkezett életükbe a legújabb ajándék, kisangyal unokája, Eszter.

Dr. Verő Tamás beszédének egyik legszebb része az volt, amikor kifejtette: Kardos Péter életének minden nagyobb mérföldköve kárpótlás volt azokért a nehéz gyermekkori évekért, amiket a lelke mélyén élete minden percében hordozott. Kilenc évvel ezelőtt azonban igazi álom vált számára valóra, amikor Eszter unokáját a Siratófalnál áldotta meg bát micvája alkalmából a teljes családja körében.

– Akkor és ott minden együtt volt – hangoztatta a főrabbi. – Minden együtt volt, ami Péter számára a teljességet jelentette: a hagyomány, a család, a régi történetek és a jövő generációi.

Beszélt „az utolsó nagy mérföldkőről” is, ami idén februárban volt, amikor a Thököly úti zsinagóga otthonos közösségében ünnepelték Judittal a 60. házassági évfordulójukat. Beszédét így zárta: „búcsúzunk a kollégától, a tanártól, a baráttól, a túlélőtől, a szerkesztőtől; a család nevében a férjtől, apukától, nagypapától. Nyugodj békében, Péter! Kívánom, kívánjuk, hogy az Örökkévaló adjon vigaszt a gyászoló családnak, Juditnak, Áginak, Péternek, Lacinak, Eszternek és mindazoknak, akiknek az életét beragyogta a jelenléted”.

Az országos főrabbi, dr. Frölich Róbert búcsúja következett, aki elöljáróban felidézte: nagyon régen éppen innen, a Kozma utcai ravatalozóból kísérték utolsó útjára Berger István pécsi főrabbit, akit Kardos Péter búcsúztatott e szavakkal kezdve: Csuló (ez volt Berger István beceneve), ez egy nagyon rossz vicc volt.

– Hát most ezt mi is elmondhatjuk – fűzte hozzá Frölich főrabbi. – Péter, neked mindig olyan jó humorod volt. De ez most nem volt jó. Nem volt jó…

Az országos főrabbi megemlítette azt is: Kardos Péter azon ritka kevesek közé tartozott, akit ő maga lényegében egész életében ismert, azaz mintegy hatvan esztendeje. Dr. Frölich Róbert hangsúlyozta azt a szeretetet, ami Kardos Pétert és Ágit összefűzte, hiszen az különleges kötelék volt, nem az a fajta, amikor az ember nem megy el a másiktól két saroknál távolabb, hanem olyan szeretet, ami a világ másik sarkáról is megtalálja a módját a folyamatos kapcsolatteremtésnek. Az országos főrabbi elmesélt egy humoros történetet Kardos Péterről, majd azt mondta:

– Aki azt gondolja, hogy egy heszpednek (gyászbeszédnek) nem így kellene szólnia, hogy zokogni kellene és szívbemarkoló dolgokat mondani, az nem ismerte Kardos Pétert. Hiszen ő minden beszélgetésben, minden pillanatban kész volt egy viccre, a szeme villanása, a csillogása már előre jelezte, hogy „hopp, most valami jön”.

Ő is megemlítette az Új Életet, mondván: egy korábbi címlapon a 90 éves születésnapos, Kardos Péter szerepelt, de a következő és még sok címlapon ő lesz, és ha megmarad az Új Életben a múltidéző rovat, abban neki bérelt helye lesz.

Hiszen miképpen a zuglói körzet összeforrt vele, az Új Élet is összeforrt Kardos Péterrel, ezért nagyon nehéz dolga lesz a következő főszerkesztőnek.

– De egy dologban legyünk egészen biztosak – hívta fel a figyelmet dr. Frölich Róbert –, hogy Kardos Péter most néz minket onnan fentről, még el is intézte nekünk a jó időt, s közben azt mondja: „ne sírjatok nagyon, mert ha rám akartok emlékezni, akkor azt ne könnyekkel tegyétek, hanem olyan szeretettel, amivel én viszonyultam hozzátok; olyan derűvel, amellyel én szemléltem a világot; olyan hűséggel, amivel én szolgáltam a szűkebb és tágabb családomat”.

Beszéde elejére utalva a szavait így zárta:

– Kardos Péter, menj békességgel, de azért ezt az utolsó, rosszul sikerült tréfát, ezt megspórolhattad volna…

Ezután Budapest főpolgármestere, Zugló egykori polgármestere, Karácsony Gergely lépett a mikrofonhoz, aki nemcsak városvezetőként, hanem Kardos Péter tisztelőjeként, sőt ha lehet mondani, barátjaként szólt a gyászolókhoz.

– Tegnap, amikor próbáltam összerendezni a gondolataimat, meghallgattam azt a parlamenti beszédet, amit az imént lejátszottak, és nem tudtam könnyek nélkül végighallgatni. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel fog kezdődni a temetés, de Péter most biztosan elsütné azt a poént, hogy Gergőkém, legalább volt alkalmad gyakorolni…

Az említett szöveget Karácsony Gergely a legszebb holokauszt-megemlékezésnek nevezte, amit valaha hallott, méghozzá éppen a személyessége, a szeretetteljessége és az élet elviselhetetlen terhét megkönnyítő szellemessége miatt.

– Személyében olyasvalaki távozott, aki átélte mindazt, amiről mi már csak a történelemkönyvekben hallhatunk, de aki a szeretetteljes emberi viszonyai közepette soha nem követte el azt a hibát, hogy ezekre a szörnyűségekre emlékeztessen minket, és azt a hibát sem, hogy olyan terheket rakjon az utódokra, amiket nem bírnak elviselni.

Karácsony Gergely úgy fogalmazott: mindenki rajongásig tisztelte és szerette Kardos Pétert, de az az igazság, hogy könnyű volt tisztelni, mert ezt ő maga könnyítette meg a szellemességével, közvetlenségével. Mivel Kardos Péter személyében egy holokauszt-túlélő távozott, a főpolgármester kijelentette:

– Most egyszerre szakad ránk a veszteség fájdalma, és az emlékezés, emlékeztetés felelőssége. Ezt a felelősséget az rakja ránk, hogy elmennek a túlélők. És ez a felelősség talán túl nagy ahhoz, hogy Kardos Péter nélkül elviseljük.

A főpolgármester azt kérte: mindig emlékezzünk rá és mindazokra, akik túlélték az emberiség történelmének leggonoszabb korszakát, és építsünk fel egy olyan várost, egy olyan hazát, egy olyan világot magunknak, ahol senkinek nem jut olyan gyermekkor, mint amilyen Kardos Péternek is jutott. Karácsony Gergely végül így búcsúzott:

– Drága barátom, menj békével!

Megrendítően személyes beszédet mondott dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke is, aki közölte: nemcsak a Szövetség elnökeként vesz végső búcsút, hanem zuglói polgárként és barátként.

– Barátként tekinthettem rá, akire támaszként is számíthattam, és aki a legmélyebb tiszteletet váltotta ki belőlem főrabbiként és emberként egyaránt – mondta az elnök. Felidézte a Síp utcai Mazsihisz-BZSH székház első emeletét, ahol többek között az Új Élet szerkesztősége is található:

– Annak az első emeleti folyosónak különös lelke van, és ennek a léleknek évtizedeken át Kardos Péter főrabbi volt a központja. Ott haladt el szinte minden reggel és minden délután, és amikor találkoztunk, mindig váltottunk néhány szót. Bármiről is beszéltünk, igyekeztem megjegyezni bölcsességének apró gyöngyszemeit. Ilyen volt ő: akit bölccsé csiszolt a sors, a korai megpróbáltatások sora, a szenvedés és a magával hozott tehetség…

Dr. Grósz Andor őszintén elárulta: megtörtént, hogy a főrabbival nem értettek egyet, ám Kardos Péter ilyenkor a rá jellemző visszafogottsággal és árnyalatnyi iróniával fejtette ki álláspontját, amiben soha nem volt semmi bántó, és benne volt minden bölcsessége, életismerete, derűje.

– A Síp utcai folyosó ma is ugyanott van. A szerkesztőség is ugyanott van. Az ajtók is ugyanott vannak. De a kilincset soha többé nem nyomja le a keze. Azon az ajtón soha többé nem lép be Kardos Péter. A főrabbi, mindannyiunk főrabbija már nem lesz ott – mondotta.

A főrabbi életkoráról szólva dr. Grósz Andor így fogalmazott: ez a kilenc évtized azt jelenti, hogy ő gyermekként még látta azt a magyar zsidó világot, amelyet később szinte teljesen eltöröltek.

– Gyermekként fogta fel a körülötte zajló borzalmakat. A frissen felvarrt csillaggal a kabátján is biztonságban érezte magát, amíg foghatta édesapja kezét. Gyermeki felelőtlenséggel szökött ki a csillagos házból, hogy láthassa imádott Fradiját. És 1946-ban gyermeki, őszinte vágyakozással várta nap mint nap a Keleti pályaudvaron, hogy a munkaszolgálatból hazatérjen az édesapja. A vonatot, amely soha nem érkezett meg…

Mindezek ellenére ő nem ezt a felfoghatatlan traumát vitte magával – fűzte hozzá a Mazsihisz elnöke –, hanem a sebek begyógyításának, az újrakezdésnek, az építkezésnek az akaratát. Több mint fél évszázadon át volt a Thököly úti zsinagóga főrabbija. Tudta, mi történt egykoron e falak között. Mégis minden szombaton ott állt a Tóra előtt, szeretett közössége előtt, és imádkozott, énekelt, tanított. Tudta, hogy az élet igenlése a legjobb válasz a pusztításra.

Az elhunytat dr. Grósz Andor e szavakkal méltatta:

ő a romok között is képes volt reményt teremteni, a romok között is megvalósította azt, ami a zsidóság lényege, vagyis felállni a legnagyobb bajban, a legnehezebb körülmények között is.

Sok teendőt ellátott a közösség szolgálatában, elsősorban a szívének legkedvesebbet, vagyis az Új Élet főszerkesztését. A lapét, amelyért folyamatosan küzdött, és amelynek fennmaradásáért állandóan aggódott.

– Az Új Élet él. A főszerkesztő, aki gondosan ügyelt minden pontra, vesszőre, kérdőjelre, most elindul utolsó útjára – mondta az elnök, aki beszéde végén a családhoz fordulva így szólt: „Juditnak, Áginak és Lacinak szeretném kifejezni őszinte együttérzésemet, a fájdalmuk mindannyiunké, a teljes közösségünké. Elment egy túlélő, egy rabbi, egy barát. Elment egy ember, és betölthetetlen űrt hagyott a szívünkben”.

A Thököly úti templomkörzet nevében a közösség elnöke, dr. Róna Iván búcsúzott, aki így szólította meg az elhunytat:

– DFRU! Igen, így szólítottalak mindig, ha írásban váltottunk szót. DFRU, vagyis Drága Főrabbi Úr. Te pedig engem DEU-nak szólítottál, vagyis Drága Elnök Úr-nak. Ha nagyon bizalmasan akartál közölni valamit, akkor azt írtad vagy mondtad nekem, hogy „DEUkám!”…

Felidézte, hogy ismeretségük nem az említett Síp utcában kezdődött, hanem Lengyelországban, Varsóban 1976-ban, vagyis pontosan 50 éve, ahová Kardos rabbi azért érkezett, hogy ünnepi istentiszteletet tartson.

– Ott ismerkedtünk meg a varsói zsinagógában, ott kötöttünk egy életre barátságot – mondta dr. Róna Iván, aki elárulta, hogy megfogta a főrabbiban a hatalmas tudása, empátiája, embersége, bölcsessége és nem utolsósorban a fergeteges humora.

– Ahogy kellő távolságtartással, de tűpontosan szúrtál oda a szarkasztikus humoroddal, az engem elbűvölt. Ki nem fogytunk a viccekből, zrikából, ami mindkettőnket szórakoztatott – mondta.

Számtalanszor hallgatta Kardos főrabbi beszédeit, dróséit és mindig elbűvölte az elképesztő szakmai tudása, de ami igazán megfogta, az a rabbitól hallható askenáz liturgia volt, ami pontosan úgy szólt, olyan dallamokat idézett fel benne, amit gyerekkorában hallott odahaza és egy Garay utcai kis imaházban.

– Minden mondatod, a kiejtésed, a szóhasználatod, minden éneked a szülői házat hozta vissza, az apámat, akitől tanultam imádkozni, akitől tanultam a dallamokat… És én úgy hallgattalak, úgy néztem fel rád, mint az apámra.

Dr. Róna Iván sem hagyta ki a humort a beszédéből, nála a poén forrása a futball volt…

– Ebben az egy dologban nem egyeztünk – mondta. – Ezt az egyet nem tudtam neked megbocsátani, mert el nem tudtam képzelni, hogy egy rabbi hogyan lehet Fradi-drukker és hogy nem lehet MTK-s.

Mint mondta: „ebben a témában is szerettem volna veled zrikálódni, csipkelődni, de nem volt rá alkalmam, mert a Fradi az utóbbi években sokkal jobb csapat volt az MTK-nál”. (Meg kell jegyeznünk: a gyászszertartáson jelen volt Kubatov Gábor, az FTC elnöke is.) Kardos főrabbi halálának időpontja kapcsán a Thököly úti kile elnöke azt mondta: „múlt pénteken, nem sokkal azután, hogy bejött a Sábesz, elmentél végleg. Bár nagy micve Sábeszkor elmenni, de most ennek a micvének senki sem tudott örülni”.

– Most végtelenül szomorúak vagyunk. Elmentél és pótolhatatlan űr maradt utánad. Majd’ 55 éve voltál ennek a zuglói kilének a rabbija. Mindent tudtál és mindent önzetlenül megosztottál velünk. A tudást, az emberséget, a szeretetet, a jóságot, a tapasztalatot, a tisztánlátást, a bölcsességet, az empátiát.

És most itt maradtunk rebbe nélkül és nem térünk magunkhoz…

Dr. Róna Iván szerint ezek után egyet tehetünk: soha nem felejtjük el ezt a nagyszerű embert. Gondolunk rá, felemlegetjük történeteit, dróséit, és megőrizzük emlékét szívünkben, lelkünkben…

A szertartás végeztével dr. Nógrádi Gergely főkántor énekelte el az Él Malé Ráhámin gyászimát, majd a jelenlévő összes rabbi felsorakozott Kardos Péter koporsója mellé, hogy utolsó útjára kísérjék. A menetben ott volt a Mazsihisz és a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) számos vezetője, jelenlegi és volt munkatársa, a hitközség intézményeinek vezetői, jelen volt Károlyi K. László frissen megválasztott főigazgató, s részt vett a temetésen dr. Kunos Péter leköszönt ügyvezető igazgató is (igaz, kohanita lévén csak a bejáratig jöhetett). Megjelent Mester Tamás, a Mazsihisz alelnöke, a BZSH elnöke és dr. Nógrádi Péter, a Mazsihisz másik alelnöke.

Nehéz szavakkal leírni azt a fájdalmat, amit akkor érez az ember, amikor a hittestvérek – nagy micvét teljesítve – földet dobnak a sírgödörbe, és az lassan megtelik szeretett halottunk koporsója fölött.

S közben a főrabbi fia, Kardos László által előadott dal sorai járnak a fejünkben…

Ó, Örökkévaló, mi az ember, hogy törődsz vele, az ember fia, hogy számon tartod őt? Az ember a lehelethez hasonló, napjai tovaszálló árnyék. Reggel kivirágzik és felserken, estére elhervad és elszárad…

Fotók: Mazsihisz / Ritter Doron